Szinte lebeg a telek fölött ez a kétgenerációs családi ház

Cikkünk a 204-es, 2025/8-as lapszámunkból közöljük.

• Szöveg: Götz Eszter
• Fotó: Mudri László
• Olvasási idő: …

Hirdetés

Budapest vonzáskörzetében, Pesttől kissé északra találta meg új otthonát egy család két generációja, a fővárostól mindössze 20 percnyi autóútra, de elég távol ahhoz, hogy a nyüzsgés, a forgalom ne zavarja az itt megtelepedőket, sőt, még szomszédos lakóépületek sem zavarják itt a nyugalmat. Ugyanakkor a ház legtöbb pontjáról páratlan panoráma nyílik a városra és a budai hegyekre.

A megrendelő célja viszonylag egyszerű volt: három önálló lakást szeretett volna, egyet a szülők és egyet-egyet a felnőtt, de még családalapítás előtt álló gyermekeik számára. A továbbiakban azonban már jócskán földobta a labdát a tervezőknek. A családapa ugyanis egy hosszú, egyszintes házat képzelt el, amely szinte lebeg a telek fölött, hosszan elnyúlva, a panorámára tájolva, három önálló tömböt egyesítve, amelyek szorosan egymás mellett, de szeparáltan is jól használhatók. A gyerekek viszont kétszintes lakásban gondolkodtak, amelyek külön kertrészekkel rendelkeznek az egységes, enyhén lejtős telken.

Sipos Gergely és Szepesi János tervezők a modern építészet alapelemeiből indultak ki, és a telken a tájolás miatt kissé elforgatva, a lapostetős épületet két hosszanti, valóban lebegőnek tűnő vasbeton lemez közé komponálták. A tetőzet és az alap fehér színű lemezei között az egyes tömbök homlokzatai kissé elválnak a tető és az alap markáns kontúrt képező sávjaival – alul és felül a burkolatok nem is találkoznak azokkal közvetlenül –, így még erőteljesebb a lebegő hatás.

A generációk eltérő elképzeléseit a tervezőknek egy bravúrosan egyszerű megoldással sikerült összebékíteniük: az utca felől egyszintes ház alaplemezét kétoldalt konzolosan kinyújtották, és a kert irányából kétoldalt – a fiatalok lakásainál – alul egy plusz szinttel bővítették, ami a telek lejtésének köszönhetően teljes értékű lakószintként tudott megvalósulni. Az „együtt is – külön is” dilemmát pedig az egyes lakások külön tömbökbe, de kompozicionális egységbe foglalásával oldották meg.

Az egyszerű formaképzést az anyaghasználat helyezi tág dimenzióba. Az építészek ugyanis az egyik legősibb, természetes építőanyaghoz, a téglához nyúltak, amely masszív, homogén felületként, de áttörve, megmozgatva, sőt a perspektívát követő finom játékokkal is sokféle módon gazdagítja az összképet. A klasszikus modern formaadás és a hagyományos megjelenés így talált egymásra ebben a puritán, sallangmentes, ugyanakkor részleteiben rendkívül változatos épületben.

Odakintről egy hosszan elnyúló, egységes vonalú, egyszintes ház látványa fogad, amely azonban a tagoltsága révén szépen illeszkedik a környezetébe. Az utca vonalától 45 fokos szögben elforduló kapu mögött egy kis birtokközpont látványa tárul fel: ahogyan a klasszicizmus idején épült vidéki kastélyok és kúriák előtt, itt sem egyenes út vezet a házhoz, hanem egy nagyobb, kör alakú, növényekkel beültetett rész mellett kell körforgalom-szerűen kanyarodni az érkező autóknak. Ez a megoldás nemcsak egy reprezentatív építészettörténeti minta modern átirata, de optikailag is távolabb helyezi a házat az utcától, jelezve, hogy a nyugalom, az elvonulás az itt élők számára igen becses.

A ház elé érve derül ki az érkező számára, hogy nem egy, hanem három egységet fog össze a hófehér tetősáv, ráadásul a homlokzat is több síkból áll. Kétoldalt egy-egy téglából rakott, áttört pergola rejti a kocsibeállókat, a téglák itt a fekete és a fehér váltakozásával, oszlopszerűen tagolják a síkokat, közöttük rejtelmesen sejlik át a ház látványa és a hatalmas üvegfalak mögött nyíló teljes panoráma. A ház horizontális sávját üvegfalak és téglasávok tagolják, a közös terek teljesen átláthatók a kert irányába, a privát tereket zárt homlokzat védi. A bejárat melletti téglafalak egyes darabjai kissé megmozgatva, plasztikusan törik meg a rájuk eső napfényt, finom árnyékhatásokkal bontva meg a felület látványát. A pergolák és a ház között oszlopokkal tagolt árkád húzódik, ami tovább növeli a tágasság érzetét, akárcsak a három különálló lakás közötti fedett átriumok.

A ház főbejárata a középső, horizontális térszervezésű lakáshoz vezet, amely egy mindkét irányban transzparens középső részből, a megérkezés teréből kétfelé nyílik: egyik a nappali-konyha-étkező közös tere, a másik a folyosóról nyíló privát szobák védettebb világa. Védett, legalábbis az utcai oldal irányából, mert a kert és a panoráma felé teljes üvegfalakkal nyílik fel, a kert felé egy viszonylag keskeny terasz-sávról lehet lejutni. Itt minden a környező tájról szól, a nyugodt, lankás kertről és a távoli város pazar látványáról. A két oldalsó lakás kialakítását ugyanez az elv vezérelte, a lakások közötti átriumok pedig egyszerre kapcsolódások és kilátóteraszok, ugyanakkor biztosítják a teljes önállóságot, mivel az egyes lakásokat nem falak, hanem terek választják el egymástól. Az egyes kertrészek szintben mozdulnak el egymástól, ez teszi lehetővé a szeparáltságot, de kis kerti lépcsőkkel át is járhatók.

Tudatos tájolás, funkcionális forma- és térszervezés, egyszerű anyaghasználat és nagyvonalúság az egyik oldalon, részletgazdag kiképzés a másikon: ennek a kettősségnek a kivételes összhangja emeli a házat a kortárs vidéki lakóépítészet élmezőnyébe.

További képek és rajzok a cikk végén található galériában!