Erről szóló cikkünk a 200-as, 2025/4-es lapszámunkból közöljük.
Az építészet újragondolása önmagunkkal kezdődik
A „No is more” nem üres szlogen, hanem kiindulópont. A magyar pavilon idei kiállítása olyan építészek történeteit mutatja be, akik tudatosan kiléptek a klasszikus tervezői pályáról, és máshol kerestek folytatást. Nem házakat látunk, hanem szerepeket és döntéseket. Mert az építészet nem ott ér véget, ahol a tervezés – hanem ott kezdődik, ahol új értelmet nyer, és ami egyszer talán vissza is tér.
Mi vagy te, Velencei Építészeti Biennálé?
A Biennálé nem expó – és nem is lenne szabad annak lennie. A Velencei Építészeti Biennálé nem kirakat, hanem kérdésfelvetés. Nem a piac, hanem a gondolatok tere. És ha valaha különösen fontos volt ezt kimondani, akkor az 2025-ben az: amikor a központi kiállítás egyre inkább a látványosságok irányába mozdul, talán a nemzeti pavilonok szerepe lesz emlékeztetni arra, miről, de leginkább hogyan is kellene beszámolni az építészet jelenéről, jövőjéről.
A magyar pavilon idén meglepő válasszal áll elő. Egy olyan témát dolgoz fel, amit nem könnyű kiállítótérbe helyezni: a pályájukat elhagyó építészek történeteit. A kiállítás nem azt mutatja be, hogy ki mit épített, hanem azt: ki hogyan gondolja újra önmagát, amikor az építészet – úgy, ahogy van – már nem nyújt elegendő szabad, minőségi felületet annak megélésére. Ez a pavilon nem házakat mutat, hanem arcokat. Nem formákat, hanem szerepeket. Nem módszertant, hanem életutakat, elhagyott pozíciókat, újraalkotott identitásokat, döntéseket.
A kiállítás kurátora Pintér Márton, 34 éves építész – vagy talán már inkább kurátor, kreatív rendező, tanár – épp akkor vitte végig a magyar pavilon projektjét, amikor tudatos döntéssel elhagyta a hagyományos építészeti pályát. Vagy talán inkább úgy: kiszállt abból, amit ma építészetnek kell nevezünk. A Nincs itt semmi látnivaló című kiállítás ennek a kettős mozgásnak a lenyomata. Egyszerre nemzetközi projekt és személyes vallomás. Egy tízéves szakmai út lezárása – és egy új szerep felfedezésének kiindulópontja.
A magyar pavilon tizenhárom történetet mesél el. Tizenhét építészt mutat be, akik másfelé indultak – nem mindig végleg, de mindig tudatosan. Nem az a cél, hogy sajnálatot keltsenek, hanem az, hogy megmutassák: az építészeti gondolkodás nem vész el akkor sem, ha maga a klasszikus tervezői pálya abbamarad. Sőt – lehet, hogy akkor kezd el igazán élni. A pavilon ezeket a történeteket nem magyarázza túl. Inkább körülveszi őket figyelemmel, kutatással, térdramaturgiával. Az eredmény nem egy kiáltvány, hanem egy térbe helyezett kérdés: mi történik az építészeti tudással, ha már nem építünk – de mégis tovább gondolkodunk róla, általa.
A „no is more” – a magyar kiállítás jelmondata – nem csupán a szakmai diskurzusokban is egyre hangsúlyosabban megjelenő túlépítkezés visszaszorítására hívja fel a figyelmet, hanem arra is, hogy magát az építészeti tervezés klasszikus szakmagyakorlását is újra kell gondolni, átszervezni és más működésmódokba átültetni – mindaddig, amíg az építőipar jelenlegi rendszere nem képes valódi személyes vagy társadalmi értéket, megbecsülést és szabadságot teremteni.
Az idei Velencei Építészeti Biennálé ismét globális hangvételű, ezúttal is az ökológiai kihívásokat helyezi előtérbe. Carlo Ratti főkurátor által megfogalmazott „Intelligens, Natural, Artificial, Collective” hívószavak nem pusztán jelszavak, hanem multidiszciplináris együttműködést követelnek meg: csak a tudomány és technológia teljes arzenáljával szövetkezve győzhetjük le a globális felmelegedés mumusát.
De talán nem elég, ha csak kézivezérelt robotok és AI-alapú struktúrák mentik meg bolygónkat: a valódi megoldást nekünk,építészeknek is meg kell hoznunk. De kik vagyunk valójában? Napjainkban az építészek is gyakran csak végrehajtó gépekként funkcionálnak: kreatív gondolataik csekély töredékét ültetik át a gyakorlatba, miközben hiányzik az intellektuális párbeszéd és az önreflexió. A napi projektek árnyékolják be a tényleges diskurzust, így könnyen előfordul, hogy az építészek sem érzik magukat megszólalásra érdemesnek már társadalmi kérdésekben.
Tabu téma a világ előtt
„Mit jelent ma építésznek lenni?” – kérdezi Ippolito Pestellini Laparelli a magyar pavilon kiállítási könyvének előszavában. A kérdés nem új, de nem is egyszerű. Laparelli – aki egykor Pintér Márton csapatvezetője volt az OMA/AMO-nál – pontosan látja: ma már nem csak az épületek (produktum, végeredmény) határozzák meg az építészetet. A pálya kiterjedt a gondolkodásra, a társadalmi hatásra, az interdiszciplináris kapcsolatokra is. Ebben a közegben az építész gyakran nem tervezőként, hanem közvetítőként, értelmezőként működik.
Pintérnek ez a kérdés személyes. Az elmúlt tíz évben saját tapasztalatai alapján próbálta megérteni, mit jelent ma „építészként” jelen lenni – és hogyan lehet kilépni ebből a szerepből úgy, hogy közben a szakmai tudás megmarad. Nem ez az első alkalom, hogy erről beszél: korábbi írásai – mint a 2016-os Így terveztek ti vagy a 2018-as Toborzás – már utaltak arra, hogy nem riad vissza a szakmán belüli kényelmetlen témáktól. Ezeket sokan dacosnak, túl hangosnak tartották – most viszont egy hosszabb, következetesebb gondolkodási folyamat részeként érthetők.
Felmerülhet a kérdés: miért éppen ez a téma, és miért éppen ő mutatja be? Kell hozzá bátorság, hogy az ember ne csak kritikát fogalmazzon meg, hanem közben a saját pályáját is megkérdőjelezze. Nemcsak mások történeteit kellett megértenie, hanem a sajátját is. Ez a kiállítás részben önreflexió: annak a felismerése, hogy amit korábban szakmai csalódásként élt meg, az mára egy új szerepfelfogás alapja lett. Nem az építészetről mondott le – inkább új nyelvet keresett hozzá.
A Nincs itt semmi látnivaló ezt a gondolkodást viszi tovább. Nem dramatizálja a helyzetet, de nem is kerüli el: az építészeti szakma sokak számára ma már nem jelent valódi mozgásteret. A tizenhét kiállított életút különböző irányba vezet – a kultúra, a technológia, az oktatás felé. Ami közös bennük: az építészeti tudás nem tűnik el – csak más formában folytatódik.
A kiállítás terei nem próbálnak mindent megmagyarázni. Egy hétköznapi irodai közeg fogadja a látogatót – olyan, amely sokak számára a pálya kezdete vagy vége. Ebben a térben a szerepek elmosódnak: nincs épület, nincs státus – csak történetek és visszhangok. A három szín – piros (személyes történetek), zöld (alternatív utak), kék (szakmai reflexiók) – segít eligazodni. Ez nem egy látványos kiállítás, sokkal inkább térbe írt gondolatmenet.
Pintér nem klasszikus kurátorként van jelen, hanem szerkesztőként: saját tapasztalatát másokéval együtt rendezi el. A szerepe nem hatalmi, inkább rendezői – az, aki lehetővé teszi, hogy ezek a történetek egységben maradjanak, de ne váljanak leegyszerűsített példázatokká.
A magyar pavilon tehát nem kiáltvány, nem program. Inkább egy kísérlet arra, hogy elmozduljunk a fekete-fehér gondolkodásból: vagy építész vagy – vagy már nem. Ehelyett azt állítja: az építészeti tudás – ha valóban mély – akkor épületeken kívül is érvényes. És ha ezt elfogadjuk, akkor talán a kérdés sem az lesz, hogy ki hagyta el a pályát – hanem az, hogy ki mit vitt magával belőle.
A mai építőipar olyan környezetet teremt, amelyben a társadalmi és szellemi presztízsét vesztett szakemberek – még a legkreatívabb, legelvetemültebb újítók is – könnyen szakbarbárokká silányulnak munkájuk nagy részében. Az építőipar rendszere nem csak a globális károsanyag-kibocsátás körülbelül 40%-áért felelős - mint tudjuk rég, hanem az építész végzettségű pályakezdők és gyakorló szakemberek pályaelhagyásáért is talán épp ilyen arányban felelhet. A kihívás tehát kettős: egyszerre kell megtörnünk az építőipari logika korlátait és újraépítenünk az építészet szellemi megbecsültségét. Elképzelhető, hogy egyik nem megy a másik nélkül.
De mit ad valójában az építészeti gondolkodás az egyre komplexebb problémákkal küzdő világ számára, miért olyan fontos, hogy újra részt vegyenek társadalmi, művészeti és egyéb diskurzusokban - ergo részt vegyenek egy holisztikusabb értelemben vett változásban? Mit képes létrehozni az építészeti tudás, ha valóban termékeny talajra talál?
Ezt és ennek folyamatát, jeleit prezetálja a magyar pavilon, melynek célja tehát kettős: egyrészt feltárni, hogy a jelenlegi rendszer – az építész szerepről való gondolkodás – alapvetően hol és miben hibás (avitt?), másrészt megmutatni, mennyi mindenre képes az építészeti tudás, ha valóban megkapja a megfelelő lehetőségeket, akár az építészeten kívül. S mindez a szakmai migráció miként hathat egyszer majd vissza az eredeti szakmára, az építészetre?
A téma folyamata, az elmúlt tíz év, és miért fontos ezt feldolgozni?
De hogyan is került egy ilyen kritikus téma a magyar pavilonba, és kik állnak a kiállítás mögött? A válasz egyértelmű: hol lenne jobb helye, ha nem itt, ahol ezek a problémák tisztán, élesen lebegnek a szemünk előtt? És ki mutathatná be alaposabban, ha nem néhány fiatal, de annál eltökéltebb, világot járt magyar tervező?
Kik ők valójában? Hogyan vitték végig első Velencei Építészeti Biennáléjukat, és miért annyira személyes ez a történet és az idei kiállítás bemutatása? Mert a magyar pavilon rólunk szól – rólunk, építészekről, emberi életutakról, döntésekről, hatásokról – melyre gyakrabban kellene reflektálnunk. Ki vagy te? – tehetnénk fel a kérdést a 2025-ös magyar pavilon kurátorának, Pintér Márton építésznek. A válasz nem egy klasszikus önéletrajz, hanem egy tízéves út története: tíz projekt, tíz szerep, tízféle kísérlet arra, hogyan lehet Magyarországon építészként működni – vagy újradefiniálni ezt a szerepet. A mostani kiállítás e folyamat egyik állomása, amelyben a személyes tapasztalatok kollektív narratívává állnak össze.
Pintér Márton a MOME-n diplomázott, majd 2014-ben egy évig az OMA elméleti részlegénél, az AMO-nál dolgozott Rotterdamban. Ott olyan felfogással találkozott, ahol az építész nemcsak tervezőként, hanem gondolkodóként, kulturális tanácsadóként is jelen van – ezt a szemléletet később Magyarországon is megpróbálta alkalmazni. Bár a rotterdami csapat szívesen megtartotta volna, hazatért diplomázni.
Itthon aztán szinte minden szerepet kipróbált, amit a hazai építészlét kínál – kivitelezőként, luxuslakás-tervezőként, oktatóként stb. Mindezt nem sodródva, hanem tudatos kíváncsisággal: hogy megértse, mit jelent elhagyni valamit, amit előtte bejárt.
Ez a belső motivációs pálya lett doktori kutatásának alapja: tíz év – tíz projekt – száz oldal. A dolgozat címe: A szakmagyakorló, a szakbarbár és a szaki. A módszer: önreflexív kutatás, amelyben a szerző a különböző szerepek betöltéséből származó tapasztalatait taglalja, mint szakmagyakorló, szakbarbár vagy szaki. A Breuer Marcell Doktori Iskolában folytatott kutatómunka eredményeképp a doktori mestermunkája az építészeti szakmaelhagyásról szóló Biennále-pályamű lett, mely tizenhét magyar építész történetét dolgozta fel, akik bár különböző szakmai irányokba indultak el – mindannyian megtalálták, hogyan tudják az építészeti tudásukat máshol is használni.
A Biennálé-projekt struktúrája is ezt a gondolkodásmódot tükrözte. A csapat szervezeti felépítése nem a megszokott projektmenedzsment-logika szerint működött, hanem egyfajta „építészeti gondolkodásmodellként”: kis létszámú, autonóm gondolkodók, feladat szerint tagolva – az OMA/AMO-nál látott rendszerhez hasonlóan. Pintér kurátorként kreatív rendezői szerepet vállalt, míg a kutatók (Graf András és Manhertz Ingrid) nemcsak gyűjtötték, hanem formálták is a tartalmat – teljes szellemi felelősséggel.
A kiállítás így nemcsak tematikusan, hanem működésében is azt állítja: az építészeti tudás nem kizárólag az épülettervezésről szól. A kérdés ma az, hogyan tudjuk ezt a tudást máshol – kulturális, társadalmi vagy oktatási közegben – működtetni. Lehet-e az építészet egy olyan eszköz, amely képes alkalmazkodni a különböző helyzetekhez, problémamegoldásokhoz. Talán igen – de ehhez elengedhetetlen az a fajta önreflexió, amit a Biennálé megfelelő keretként kínál.
A kiállítás kurátora
Pintér Márton (34) doktori disszertációjában (Brauer Marcell Doktori Iskola, Pécs, 2024) foglalta össze tízévnyi intenzív szakmai tapasztalatait. Önreflexió vagy önrevízió? Bárhogy nevezzük is, úgy érezte, a szakma mély bugyrait végiglátogatva ezt a tudást nemcsak magának, de másoknak is érdemes feltárnia, a következtéseket bemutatnia.
A kezdetek
2014-ben, első munkanapján a MOME BA diplomás fiatal építészhallgató az OMA legendás AMO think tankjébe került, hogy Rem Koolhaas által kijelölt kutatási témákon dolgozzon a Monditalia-projekten, éppen az az évi Velencei Építészeti Biennáléra.
Itt minden addigi ismeretét el kellett felejtenie: olvasott, jegyzetelt, megint olvasott, kiemelt, heti rendszerességgel összegezte és prezentálta a kutatási eredményeket, majd ezekből születettek a koncepcionális építészeti javaslatok. A szellemi verseny élén állva újrafogalmazódott benne a módszertan – az építészeti gondolkodás azonban változatlanul folytatódott, csak éppen egy sokkal szerteágazóbb, mégis koherensebb, kidolgozottabb rendszerben. Végső soron a legfontosabb feladata volt: gondolkodni.
Hazatérés és itthoni kísérlet
A sikeres biennálé, majd a Fondazione Prada sikeres projektje után hiába marasztalták az AMO elméleti csapatában, visszatért Magyarországra, befejezte tanulmányait, és elhatározta: a módszertant, amit az OMA/AMO-nál megtanult, itthon is ki akarja próbálni. Diplomamunkájával elsőként szerzett építész oklevelet alaprajz és részletes csomópontok nélkül – csupán a kidolgozott elméleti munka erejével. A diploma után érkezett érdeklődések és felkérések megerősítették: talán új hangot hozhat a hazai, kényelmes csendbe.
A düh rendszerbe foglalása Lelkesedése lassan megkopott; a kiábrándultság és a düh hangján megfogalmazott cinikus kritikáit a VERYGOOD platformjain és vélemény cikkekben tette közzé, jelezve, hogyan látja a kortárs építészet állapotát. 2019-ben úgy döntött, hogy meglátásait tudományos keretek között rendszerezi, ezért beiratkozott a pécsi doktori iskolába, hogy feltárja a szakbarbár, a „szaki” és a szakember közötti feszültség gyökereit. A 2023-ban meghirdetett Biennáléra debütálni kívánt az addig felépített, a problémát elemző elméleti anyagával. Gyakorlatilag a biennáléra benyújtott pályamű és a doktori disszertáció végleges kézirata szinte egy időben készült el.
A doktori és a biennálé összefonódása
A feltételekhez kötött örömben a rendszer megtalálása. Senki sem számított rá – még maga Márton sem –, hogy a Ludwig Múzeum által szervezett biennáléra beadott pályaműve – ugyan feltételhez kötött – díjat nyer. Ezzel a lehetőséggel végre ismét egy olyan kihívás érkezett számára, ami akármilyen is, de be kell járnia azt.
Ezt az utat nem egyedül tette meg, felépített egy olyan csapatot és struktúrát, amivel biztosította, hogy az elméleti munka ne veszítse el fókuszát a hétköznapi nehézségek – mint például a kiállítás finanszírozása –, a múzeum és egyéb háttérintézmények aprólékos elvárásai (az installáció és a kiadvány utolsó pixelig terjedő vizuális és tartalmi megfelelősége), valamint a kutatásban részt vevő szakemberek hiteles reprezentálhatósága miatt sem.
A cél az volt, hogy olyan keretet teremtsenek, amelyet mindenki – legyen az kiállított személy, a lebonyolító szerv vagy a támogató – sajátjának érezhet – ők pedig dolgozhatnak. A kutatói munkát két volt METU-s tanítványára, Manhertz Ingridre (27) valamint Graf Andrásra (29) bízta. Márton mindeközben a kurátori és operatív szerepében védte az egy évnyi munka lényegi céljait, hogy a narratíva ne kompromittálódjon a beadott pályaműhöz képest. Úgy érzik, ez sikerült. A formula működik, de még fejleszthető is lenne, ha a fundraisinget, a kommunikációs feladatokat és akár a tervek elkészítését külsős résztvevőkre tudták volna bízni, azaz, náluk tisztán az elméleti munka maradjon, ahogy az az AMO-nál megadatott.
A 2025-ös magyar pavilon nemcsak egy kiállítás, hanem egy doktori kutatás terepi kiterjesztése is. Pintér Márton százoldalas disszertációja – A szakmagyakorló, a szakbarbár és a szaki – tíz év tíz projektjét dolgozta fel, kiegészítve tizenhárom kortárs építész életútinterjújával. A biennálé nem ennek illusztrációja, hanem a gondolatmenet új, kollektív formája: egy kutatásból kinőtt kiállítás, amely már nemcsak önreflexió, hanem közös állítás.
A csapat – Manhertz Ingrid, Graf András, Böröndy Júlia (28) – nem kész intézményi műhelyből jött. Mindhárman kutatóként csatlakoztak, miközben más életutakat, állásokat, biztonságokat hagytak félbe a részvételért. A projektben való részvételük nemcsak szakmai, hanem egzisztenciális döntés is volt. Ők alkották a kiállítás „belső közösségét”: egy fiatal think tank, amelynek tagjai önálló felelősséggel dolgozták ki a tartalmat – a kurátor inkább koordinált, mint irányított.
A nyertes pályázat hivatalosan csak feltételes javaslattétel volt, ami bizonytalanságot szült. A szerződés késve íródott alá, a finanszírozás lassan érkezett, a múzeumi együttműködés pedig gyakran késleltetve, ellentmondásosan zajlott. Újra megjelent az a probléma, amiről Pintér korábban már kritikákat írt – hogy az alkotás és a szakmai gondolkodás mögé gyakran méltatlan, bizalmatlan rendszer társul.
Konklúzió: tapasztalat, rétegek, tanulságok
Végezetül: elégedett-e Pintér Márton a pavilonnal? A válasz igen. Nem önmagában a szereplés miatt, hanem mert a kiállítás úgy valósult meg, hogy közben nem torzult el az eredeti gondolat. A „narratíva nem kompromittálódott” – ahogy ő mondja –, ez pedig nem magától értetődő egy olyan, hazai kulturális közegben, ahol sokszor túl sok elvárás nehezedik egy-egy projekt tartalmi magjára.
A visszajelzések alapján a szakma és a közönség is nyitottan fogadta a kiállítást. A szakmai napokon telt ház volt, a nemzetközi sajtó rövidlistákra válogatta, a hallgatók közül több százan reagáltak a kérdőívekre. A kiállított építészek is pozitívan élték meg a részvételt – saját életútjuk áttekintése, új kontextusba helyezése nemcsak szakmai, hanem személyes élmény is volt számukra.
A pavilon rétegezettsége – rövid videók, animált grafikák, személyes tárgyak, színkódolt rendszer – lehetővé tette, hogy különböző látogatói tempók és érdeklődési szintek is érvényesüljenek. Volt, aki két percet töltött bent, más hosszabban elmélyedt a tartalomban. A cél nem volt más: mindenki találjon benne valamit, amihez kapcsolódni tud.
A legfontosabb tanulságok azonban nem formai, hanem oktatási és szakmapolitikai kérdésekhez vezetnek. A kiállítás egyik állítása, hogy az építészt ma már sokszor nem kérdezik meg – sem társadalmi, sem kulturális kérdésekben. Ez pedig hosszú távon kérdésessé teszi a szerepét. Ha az oktatás kizárólag az építőiparra készít fel, miközben a szakma intellektuális mozgástere szűkül, akkor nem csoda, hogy egyre többen keresnek alternatív utakat.
A hallgatói visszajelzések is ezt tükrözik: sokan érzik úgy, hogy nincs valódi intellektuális tétje annak, amit tanulnak. A kiállítás ezzel nem leszámolni akar, hanem gondolkodásra hív: talán nem a „presztízs” veszett el, csak az irányt kell újra megtalálni. És lehet, hogy ennek első lépése épp az, ha elfogadjuk: nem baj, ha valaki máshol találja meg a helyét – amíg az építészet is keresi a sajátját.
Ha tetszett a cikk, és szeretnél előfizetni magazinunkra, itt teheted meg.
