Így újult meg a vértessomlói Sarlós Boldogasszony Kegytemplom

Erről szóló cikkünk a 200-as, 2025/4-es lapszámunkból közöljük.

• Szöveg: Frikker Zsolt
• Fotó: Biri Balázs
• Olvasási idő: …

Hirdetés

Ha igazán az elején szeretném kezdeni, akkor mondhatnám, hogy a vértessomlói Sarlós Boldogasszony római katolikus templom története valamikor az egykori, feltételezhetőleg Árpád-kori kis körkápolna helyének kijelölésével kezdődött. A Vértes lábánál húzódó erdőszéli meredély a völgyben futó kis patakkal ma is lelki és szellemi töltődésre invitáló, magával ragadó környezet. A templom az évszázados tölgyfák árnyékában igazi hamvasi értelemben vett hely, mely időtlenséget sugároz.

Az egykori Zsömle (Zsemle, Somló, Schemling) nevű település templomának gazdag építéstörténete alapján az épületet több ütemben bővítették, átalakították, mire a ma látható formáját elérte. Az egykori kápolnát a német telepesek megérkezésével és a szomszédos majki remeteség építésével közel egy időben, az 1730-as években Esterházy József gróf felújíttatta és szentéllyel bővíttette. Később a Fellner Jakab nevéhez köthető tervek alapján a 1770-es években ismét bővítették, majd végül 1851-1852-között gróf Esterházy Miklós újíttatta fel és nagyobbította meg az épületet. Ezt követően már csak kisebb, additív hozzáépítések készültek.

A templom jelenleg a Székesfehérvári Egyházmegye alá tartozik, búcsújáró kegyhely, a közép-európai Mária zarándokút része. A „Consolatrix Afflictorum”, avagy a Szenvedők Vigasztalója-ként ábrázolt Szűzanya kegykép másolata 1736 után került a templomba a mosonmagyaróvári kapucinusoktól és mai napig a templom éke, a búcsújárások egyik fő célobjektuma.

Minden jól működő közösség életében az időnkénti számvetésnek, az újradefiniálásnak szinte törvényszerűnek kell lennie, ám közel sem olyan egyértelműen olvashatók ennek lehetőségei. Néha egy-egy kisebb felújítás vagy felmerült hiány pótlása teremthet alapot a teljes újragondolásra. Rengeteg múlik az építészeken, a közösség és vezetőinek elképzelésein és persze a szerencsés együttálláson. Ennek az újragondolásnak a pontos kereteit, lehetséges állomásait és magát a nem mindig világos lehetőséget fel kell ismerni.

A Hetedik Műterem építészei egy komplex, átfogó tervet készítettek, mely a templom felújításán túl kiterjedt a templom környezetének rendezésére, a külső területek használatának felülvizsgálatára, a búcsújárók kulturált, magas színvonalú fogadására, továbbá szabadtéri misézés lehetőségének kialakítására. A jelenlegi, első ütemnek is tekinthető beavatkozás kizárólag a templombelső megújítására, korszerűsítésére és a szükséges külső állagmegóvási feladatokra szorítkozott. Bár a teljes kép a kültéri beavatkozásokkal együtt lenne igazán nagyvonalú és teljes értékű, ám a templom belső megújítása önmagában is értelmezhető, figyelemfelkeltő és nagyon biztató képet vetít előre.

A templom belső térstruktúrájában az egyetlen lényegi változás a szentély terének kiterjesztése a templomtér irányába. A II. Vatikáni Zsinaton (1962-65) megfogalmazott nyitást követően templomainkban erősen átlényegült és az esetek többségében el is tűnt a „cancellus”, a szentélyhatároló áldoztatórács. Ennek következményeként épült a '70-es években a templom egészét tekintve szervetlen, aszimmetrikus szentélytoldás is. A jelenlegi kialakítás a templom alapszerkesztésének megfelelően új, koncentrikus, félköríves szerkesztésű, megnövelt szentélybővületet hoz létre tardosi mészkőből, elmosva ezzel a szentély és templomtér egyértelmű határait. A szépen formált, karakteres keresztelőkút az ambóval átellenes oldalon, a templom terében kapott helyet. Ez a fajta kilépés nem pusztán a liturgia terének kiterjesztéseként fogható fel, de az egy közösségbe tartozás szempontjából mindenképpen szimbolikus lépésnek is tekinthető.

A szentélygeometriát érintő téri beavatkozáson túl tisztán olvasható a felújítás építészeti célja, alapkoncepciója. A tervezők a jószándékú, ám szervetlen rétegektől megszabadították a tereket, megszüntetve a túlzott tárgysűrűséget és karaktertobzódást, ezáltal minden figyelem magára a liturgiára és a szentélyben található kegyképre tud összpontosulni. Ennek a tervezői attitűdnek egyenes következményei az épület teljes egészére kiterjedő, egynemű és koherens, bútorszintű beavatkozások.

A restaurátori kutatások alapján sötétre pácolt, tömör tölgyfa bútorok és a bronzfelületek kontrasztjai jól működnek. Megannyi finom mozdulat, az ambó enyhén ívelt homloklapja, egyedi bronz lába, az integrált adománypersely vagy a leheletfinom, szinte csak az értő és elmélyülő szemnek észrevehető bronz intarziák mind gondosan kimunkált részletek.

Az új liturgikus bútorok, az ambó, a szembemiséző oltár, a keresztelőkút vagy akár a gyóntatófülke is bár formailag valahol félúton vannak Pawson Nový Dvůr-i monolitikussága és a tárgykultúra felől közelítő megoldások között, gondolati síkon mégis inkább Czigány Tamás újrónafői vagy Pazár Béláék békásmegyeri templomának józan szűkszavúságához kapcsolhatóak. Az alkotói szándékban Hans van der Laan és Jan de Jong közös bútorainak egynemű tisztasága is egyértelműen visszaköszön.

Az egyéb új bútorelemek éppen annyit tesznek hozzá a meglévőkhöz kiegészítésképpen, amennyi funkcionálisan szükséges, ám mindezt rafinált módon teszik. Ilyen elemek például a szószék-feljárat szekrényekkel összeolvadó előlépcsője, de említhetném a karzatlépcső régi-új, sötét-világos elemeinek a templomtér felőli, átfogó képnek alárendelt különös párbeszédét. A részletképzések a túltervezettség és „éppen elegendőség” határán egyensúlyoznak, szinte érezhető a tervezői döntések és hosszas mérlegelések súlya. A végeredmény megnyugtató, különös harmóniát sugárzó összkép. A tárgyak csendesek, szűkszavúak, a liturgia és használat kiszolgálói tudnak maradni, mégis erős önálló karakterrel bírnak.

A festőrestaurátori kutatások alapján a templomhajóban az átépítések, a többszöri, olykor szakszerűtlen kifestések következtében nem került elő értelmezhető felületi réteg, így továbbra is homogén törtfehér maradt a tér. A szentély kupoláját korábban restaurálták, a jelenlegi felújítás során az apszisban előkerülő rétegek alapján részleges restaurálás és rekonstrukció történt. Az oltár, a puttók és egyéb kiegészítők egységes felújításának, továbbá a templomtér felől rejtett módon megoldott világításnak köszönhetően az apszis tere így a kegykép méltó helyévé vált és a díszítetlen fehér térben kiemelt fókuszt is kapott. Az utóbbi időben erősen túlvilágított templombelsőkhöz képest itt, az új világításnak köszönhetően, a tér eltérő liturgikus eseményekhez hangolható és változó világításképekkel különböző atmoszférák teremthetők.

Amennyiben az időben egymást követő korok különböző építéseit, építészeti beavatkozásait heterogén és folyamatosan íródó szövegtestként képzeljük el, úgy ebben a gazdag történeti, sűrű szövegben a Hetedik Műterem munkája egy szépen csengő, tiszta mondatként jelenik most meg. Az egymásra rakódó történeti rétegek között igazi építészeti és szellemi konszonancia jött létre.