Kate Wagner építészetkritikus páros lábbal szállt bele az építészekbe, a tervezőkbe és a projektjeiket felkaroló médiába.
„Elegem van a sok hülyeségből, amit az építészek és designerek a koronavírus kapcsán kitaláltak” – fakadt ki Kate Wagner építészetkritikus. Blogján nemes egyszerűséggel „koronacsalónak” (coronagrifting) nevezi az építészeti és design szakmában dolgozók egy részét, akik szerinte a járványra felkapaszkodva mindenféle ostoba ötlettel szeretnének a világ megmentőinek szerepében tetszelegni.
Wagner kemény kritikával sújtotta az építészeti és design portálokat is, szerinte a Deezen, az ArchDaily és a Designboom készséges partnerek voltak ebben a „nagy parasztvakításban”, és kiemelte, hogy a médiában futó különféle „remek” ötletek közül csak nagyon kevés nyújt valós és értékelhető megoldást a járványra. A The New Republic magazin és a Curbed portál elemzője azt állítja, hogy ezeknek a projekteknek nem volt más célja,
minthogy szégyenteljes módon önmarketingre használjanak egy válsághelyzetet, jöjjenek a kattintások, a magazinoknak pedig ezzel együtt a hirdetési bevételek, miközben a veszélyeztetettek és a frontvonalon harcolók számára semmilyen segítséget nem nyújtottak.
Wagnernél a Deezen egyik tweet-je verte ki a biztosítékot, amelyben egy francia designer ötletét taglalják. Christophe Gernigon azt javasolta, hogy az éttermekben való társadalmi távolságtartás elősegítésére függesszenek fel plexi burákat a mennyezetre. A kritikus ekkor kommentben kérte az építészeti portált, hogy hagyja abba „a hülyeség terjesztését”.
— Dezeen (@dezeen) May 23, 2020
Wagner szerint nemcsak neki, hanem az olvasók nagy részének is elege van ebből az ámokfutásból, amit az újságírók és a tervezők művelnek, sokkal többet ártanak vele, mint amennyit használnak. A Deezen erre úgy reagált, hogy a bemutatott projektek egy része a tervezők által előterjesztett fantazmagóriák, nagyon messze a megvalósítástól, míg más projektekben azt vizsgálták, hogyan tudnak segíteni az építészek és tervezők az egészségügyi szakembereknek, milyen eszközöket fejlesztettek ki, amelyeket már alkalmaznak is, vagy éppen hogyan alakítanak át kiállítási központokat kórházakká.
Szerintük ez mind hasznos és társadalmilag értékes.
Wagner kiemeli, hogy a média mostani viselkedését nem a járvány szülte, hanem egészen az 1960-as évekig kell visszamennünk, hogy megértsük a jelenséget. Akkor jelentek meg olyan, az építészeti gondolkodást nagyban befolyásoló, szinte már rocksztárnak tartott építészirodák, mint a Superstudio, az Archizoom vagy az Archigram, amelyek tele voltak hajmeresztő és eredetinek gondolt koncepciókkal, de ezek nagy része sosem valósult meg. Aztán a digitális média megjelenése elősegítette ezeknek a terveknek a terjedését, de Wagner szerint nem volt ez több, mint egy jól felépített PR akció.
Ezeket az elképzeléseket Wagner „PR-építészetnek” nevezte, amelyről mindenki tudja a szakmában, hogy sosem fognak megvalósulni, ellenben jól néznek ki a közösségi médiában, és valószínűleg sok kattintást fognak generálni.
Wagner arra jutott, hogy ebben a nehéz időszakban a tervezők szorult helyzetben vannak, nem kapnak megbízásokat, így arra használják fel a helyzetet, hogy PR akciókkal helyezzék magukat előtérbe, amelyet aztán később majd pénzre tudnak váltani. Wagner arra szólította fel a szektor képviselőit, hogy inkább foglalkozzanak értelmes dolgokkal, mint például a fizetett betegszabadság melletti kampányolás, az elbocsátások elleni fellépés, a tisztességes végkielégítés vagy az állami támogatás kiterjesztése melletti kiállás. A hírportáloknak meg azt javasolja, hogy gondolják meg, mit közölnek le a jövőben.
Forrás: McMansion Hell - Kate Wagner blogja
Ha tetszett a cikk, és szeretnél előfizetni magazinunkra, itt teheted meg.
