Peter Rice emblematikus épületek egész során hagyta rajta a kéznyomát.  

Sydney-i Operaház, a Louvre üvegpiramisa, a Lloyd’s biztosító londoni székháza – mindhárom világhírű épület, és mindháromban kulcsszerepet vállalt Peter Rice szerkezetmérnök. Az ír tervezőtől még számtalan ikonikus épületet lehetne felsorolni, de az Építészeti Filmnapokon vetített, róla készült dokumentumfilm túl a teljesítmény felmutatásán – noha az önmagában is páratlan – még nagyon sok mást is ad: bepillantást enged Rice nyugodt, figyelmes, együttműködő személyiségébe, és nyomatékosítja, hogy az építészet csapatmunka, hogy egy-egy épület végső formába öntésénél mennyire sokat számítanak a közös ötletelések és problémamegoldások. A Rice-film tehát több síkon is tanulságos, nézzük hát meg közelebbről is!

„Nincs határ mérnök és művész között” – hangzik el a Peter Rice munkásságát bemutató film, az Építészeti Filmnapokon vetített Mérnöki fantázia egyik alaptézise mindjárt az elején. Később aztán sokféleképpen ismétlődik a tétel, miközben szép lassan kibontakozik előttünk Rice portréja: egy zseniális, bohém figura, aki „úgy tervez, mintha a sötétben zongorázna”; innovatív, kicsavart logikával gondolkodik, ha kell, szinte játszik a struktúrákkal. Az ír származású mérnök – aki a belfasti Queen’s University-n diplomázott, majd egy évig a londoni Imperial College-ben tanult – pályafutása nyomatékosítja, hogy

az építészet csapatmunka: sok épület végső megjelenésében alapvető szerepet játszott. Nem akármilyen házakról beszélünk: Pompidou Központ, a Louvre üvegpiramisa, a Défense negyedbeli Grand Arche ernyőkupolája, a londoni Lloyd’s biztosító székháza – oly sok más mellett.

Pályafutása elején csatlakozott az Ove Arup & Partners-hez, ahol mindjárt a Sydney-i Operaház kagylóhéjain kezdett dolgozni. Három év után Sydney-be költözött, hogy Ian MacKenzie asszisztense legyen, de egy hónap múlva MacKenzie megbetegedett, kórházba került, Rice pedig ott találta magát minden felelősséggel a nyakában 28 évesen. A helyszínen szerzett geometriai ismeretei segítségével számítógépes programot írt a héjak szegmenseinek megfelelő lokalizálására, ami a számítástechnika akkori színvonalán (az 1960-as évek elején jártunk!) rendkívül előremutatónak számított. Összesen hét évig dolgozott a projekten, majd másfél évig a New York-i Cornell Egyetemen vendégprofesszora volt. Ezek az élmények alapvetően változtatták meg az építészethez való hozzáállását, elvégre ahol felnőtt, az 50-es évek vidéki Írországában saját bevallása szerint nem sok fogalma lehetett a modern építészetről, Sydneyben viszont „itatós papírként szívtam magamba minden tudást”. 
 

 Fotók: Építészeti Filmnapok


Európába visszatérve tagja lett annak a fiatal csapatnak, amely 1971-ben saját magukat is meglepve elnyerte a Pompidou Központ tervpályázatát (építészet: Richard Rogers és Renzo Piano, az Arup vezető mérnöke Edmund Happold volt). Sokat tanult a pályázásról magáról, ráébredt, hogy nem kell túl részletes, túlságosan kidolgozott tervvel előállni, mert a zsűrinek nincs ideje áthámoznia magát az egészen – a Pompidou-ra 687 pályázat érkezett –, helyette „sokkal fontosabb látniuk az alapötletet és a terv szellemiségét”.

Miután a csapat elnyerte a megbízást, és Párizsban találkozott a kormány és a zsűri tagjaival, Rogers szerint „Peter volt a legnyugodtabb ember az egész városban. Egyedül ő hitt abban, hogy a tervünk megvalósul; Sydney megtanította arra, hogy egy ekkora munkához idő kell”. Rogers ezen kívül felfedezett egyfajta „belső békét” Rice-ban, ami áthatott mindent, amit csinált. 
 

...és tényleg megépült – Fotó: Rémi Thorel / Unsplash

Az életrajzírója, Bryan Appleyard szerint Rice hozzájárulása a Pompidou-hoz azért volt jelentős, mert stratégiai gondolkodása révén minden területen – nemcsak mérnöki kérdésekben – tisztán definiált problémákat, tisztábban, mint bárki más. Továbbá érzékeny volt mások szándékaira, például nem akart lebeszélni senkit a 45 méteres fesztávról, noha az komoly kihívást okozott az acélrács tervezésekor.  

Ezek a tapasztalatok élete végéig meghatározták a pályafutását, egyrészt innentől számos munka Franciaországhoz kötötte, másrészt kiteljesedett a filozófiája, miszerint a legjobb épületek a kreatív építész és az objektív-inventív mérnök közötti szimbiotikus kapcsolatból fakadnak.

Úgy érezte, az angolszász felfogás korlátozza a mérnök szerepét, és inkább a feladatkör szabadabb, francia-olasz megközelítését preferálta.

Bár a Pompidou befejeztével megalapította a saját irodáját, az RFR-t (Martin Francis-szal és Ian Ritchie-vel), élete végéig dolgozott tovább az Arupnak is.
 

Pompidou Központ – Fotó: Mika Baumeister / Unsplash

Kísérletezett az anyagokkal, mindvégig arra törekedve, hogy az adottságaiknak megfelelő formát és funkciót kapjanak. Richard Rogers kezdetben acélszerkezetűre tervezte a Lloyd’s székházát, de Rice javaslatára beton oszlopokkal és gerendákkal váltották ki a tartószerkezeteket, hogy transzparens lehessen az épület. Ugyanakkor itt a számos megoldandó probléma felszínre hozott egy különös jelenséget: a munkálatok egy ideig részben Rice miatt lassultak le, akinek – afféle foglalkozási ártalomként – a sziporkázó időszakait olykor hosszan tartó gyötrődés váltotta. 

Ekkor már azonban a legkeresettebb mérnökök közé tartozott, így Rogers és Piano mellett olyan építészekkel dolgozott, mint I. M. Pei, Norman Foster, Kenzo Tange vagy Paul Andreu.
 

A Louvre piramisa – Fotó: Építészeti Filmnapok

A Mérnöki fantázia bemutat még néhány bravúros megoldást, ugyanakkor jóval több is ennél: mindvégig jelen van benne Rice emberi oldala. Nehezen tudott nemet mondani, így sok felkérést elvállalt, és tévedés volna csak a fent sorolt építészeti sztárparádéra gondolni. Amikor az operaigazgató Humbert Camerlo hívta, hogy egy félreeső dél-franciaországi falucska mellett szabadtéri színházat tervezzen, csak annyit mondott: holnap ott leszek.

Ez lett a „telihold színház” (La Théâtre de la Pleine Lune), egy olyan amfiteátrum, amelynek egyetlen világítása a telihold fénye.

Ezt a munkát az RFR-rel vállalta el, és nem állt mögötte semmilyen komolyabb tőke, így sem drága anyagokat, sem gépeket nem használtak, pusztán önkéntesek segítségével, egyszerű eszközökkel találták ki a megvilágítást.
 

A telihold színház – Fotó: An engeneer imagines, screenshot

A dokumentumfilmben sokat szerepel Rice családja is (az özvegye, Sylvia Watson mellett a három lánya és a fia). 1991-ben agytumort állapítottak meg Rice-nál, aki a műtétje után rövid ideig dolgozott még, de 1992 októberében meghalt. Négy hónappal a halála előtt megkapta a legrangosabb brit építészeti elismerést, a RIBA Royal Gold Medalját. Az egyik lánya, Kieran elmeséli, mennyire féltette a ceremónia előtt, ám Rice összeszedett, választékos és szellemes beszédet mondott, amit a közönség – soraiban több sztárépítésszel – vastapssal jutalmazott. Mindössze másodszor kapta meg mérnök ezt az elismerést a díj történetében.

Tanulságot vonni nem túl szerencsés, de ezúttal talán nem árt megjegyezni, hogy ez a film fontos hozzászólás lehet az építészettörténeti kánonhoz, amely hajlamos megfeledkezni más szakágak mérnökeiről, holott – mint a film ismertetője is írta – az ő ötleteik és frappáns megoldásaik nélkül ikonikus épületeink is egészen más formát öltenének.
 

Mérnöki fantázia (An engineer imagines)
ír, brit, 2019, 80’
Rendező: Marcus Robinson

 

(Borítókép: a Grand Arch sátortetői – Fotó: Építészeti FIlmnapok)




Ha tetszett a cikk, és szeretnél előfizetni magazinunkra, itt teheted meg.

Kapcsolódó cikkek

Egy zseni, aki nélkül ma más lenne az építészet

Egy zseni, aki nélkül ma más lenne az építészet

Peter Rice emblematikus épületek egész során hagyta rajta a kéznyomát.  

Sci-fi-brutalista és rózsaszín-labirintus építészet

Sci-fi-brutalista és rózsaszín-labirintus építészet

Blogot írnak a PTE mérnökhallgatói.

Kivitelezési műszaki előkészítő mérnök

Kivitelezési műszaki előkészítő mérnök

Munkalehetőség elhivatott, kiváló minőségi munkára elkötelezett munkavállalónak.

Hirdetés