Peter Rice emblematikus épületek egész során hagyta rajta a kéznyomát.  

Sydney-i Operaház, a Louvre üvegpiramisa, a Lloyd’s biztosító londoni székháza – mindhárom világhírű épület, és mindháromban kulcsszerepet vállalt Peter Rice szerkezetmérnök. Az ír tervezőtől még számtalan ikonikus épületet lehetne felsorolni, de az Építészeti Filmnapokon vetített, róla készült dokumentumfilm túl a teljesítmény felmutatásán – noha az önmagában is páratlan – még nagyon sok mást is ad: bepillantást enged Rice nyugodt, figyelmes, együttműködő személyiségébe, és nyomatékosítja, hogy az építészet csapatmunka, hogy egy-egy épület végső formába öntésénél mennyire sokat számítanak a közös ötletelések és problémamegoldások. A Rice-film tehát több síkon is tanulságos, nézzük hát meg közelebbről is!

„Nincs határ mérnök és művész között” – hangzik el a Peter Rice munkásságát bemutató film, az Építészeti Filmnapokon vetített Mérnöki fantázia egyik alaptézise mindjárt az elején. Később aztán sokféleképpen ismétlődik a tétel, miközben szép lassan kibontakozik előttünk Rice portréja: egy zseniális, bohém figura, aki „úgy tervez, mintha a sötétben zongorázna”; innovatív, kicsavart logikával gondolkodik, ha kell, szinte játszik a struktúrákkal. Az ír származású mérnök – aki a belfasti Queen’s University-n diplomázott, majd egy évig a londoni Imperial College-ben tanult – pályafutása nyomatékosítja, hogy

az építészet csapatmunka: sok épület végső megjelenésében alapvető szerepet játszott. Nem akármilyen házakról beszélünk: Pompidou Központ, a Louvre üvegpiramisa, a Défense negyedbeli Grand Arche ernyőkupolája, a londoni Lloyd’s biztosító székháza – oly sok más mellett.

Pályafutása elején csatlakozott az Ove Arup & Partners-hez, ahol mindjárt a Sydney-i Operaház kagylóhéjain kezdett dolgozni. Három év után Sydney-be költözött, hogy Ian MacKenzie asszisztense legyen, de egy hónap múlva MacKenzie megbetegedett, kórházba került, Rice pedig ott találta magát minden felelősséggel a nyakában 28 évesen. A helyszínen szerzett geometriai ismeretei segítségével számítógépes programot írt a héjak szegmenseinek megfelelő lokalizálására, ami a számítástechnika akkori színvonalán (az 1960-as évek elején jártunk!) rendkívül előremutatónak számított. Összesen hét évig dolgozott a projekten, majd másfél évig a New York-i Cornell Egyetemen vendégprofesszora volt. Ezek az élmények alapvetően változtatták meg az építészethez való hozzáállását, elvégre ahol felnőtt, az 50-es évek vidéki Írországában saját bevallása szerint nem sok fogalma lehetett a modern építészetről, Sydneyben viszont „itatós papírként szívtam magamba minden tudást”. 
 

 Fotók: Építészeti Filmnapok


Európába visszatérve tagja lett annak a fiatal csapatnak, amely 1971-ben saját magukat is meglepve elnyerte a Pompidou Központ tervpályázatát (építészet: Richard Rogers és Renzo Piano, az Arup vezető mérnöke Edmund Happold volt). Sokat tanult a pályázásról magáról, ráébredt, hogy nem kell túl részletes, túlságosan kidolgozott tervvel előállni, mert a zsűrinek nincs ideje áthámoznia magát az egészen – a Pompidou-ra 687 pályázat érkezett –, helyette „sokkal fontosabb látniuk az alapötletet és a terv szellemiségét”.

Miután a csapat elnyerte a megbízást, és Párizsban találkozott a kormány és a zsűri tagjaival, Rogers szerint „Peter volt a legnyugodtabb ember az egész városban. Egyedül ő hitt abban, hogy a tervünk megvalósul; Sydney megtanította arra, hogy egy ekkora munkához idő kell”. Rogers ezen kívül felfedezett egyfajta „belső békét” Rice-ban, ami áthatott mindent, amit csinált. 
 

...és tényleg megépült – Fotó: Rémi Thorel / Unsplash

Az életrajzírója, Bryan Appleyard szerint Rice hozzájárulása a Pompidou-hoz azért volt jelentős, mert stratégiai gondolkodása révén minden területen – nemcsak mérnöki kérdésekben – tisztán definiált problémákat, tisztábban, mint bárki más. Továbbá érzékeny volt mások szándékaira, például nem akart lebeszélni senkit a 45 méteres fesztávról, noha az komoly kihívást okozott az acélrács tervezésekor.  

Ezek a tapasztalatok élete végéig meghatározták a pályafutását, egyrészt innentől számos munka Franciaországhoz kötötte, másrészt kiteljesedett a filozófiája, miszerint a legjobb épületek a kreatív építész és az objektív-inventív mérnök közötti szimbiotikus kapcsolatból fakadnak.

Úgy érezte, az angolszász felfogás korlátozza a mérnök szerepét, és inkább a feladatkör szabadabb, francia-olasz megközelítését preferálta.

Bár a Pompidou befejeztével megalapította a saját irodáját, az RFR-t (Martin Francis-szal és Ian Ritchie-vel), élete végéig dolgozott tovább az Arupnak is.
 

Pompidou Központ – Fotó: Mika Baumeister / Unsplash

Kísérletezett az anyagokkal, mindvégig arra törekedve, hogy az adottságaiknak megfelelő formát és funkciót kapjanak. Richard Rogers kezdetben acélszerkezetűre tervezte a Lloyd’s székházát, de Rice javaslatára beton oszlopokkal és gerendákkal váltották ki a tartószerkezeteket, hogy transzparens lehessen az épület. Ugyanakkor itt a számos megoldandó probléma felszínre hozott egy különös jelenséget: a munkálatok egy ideig részben Rice miatt lassultak le, akinek – afféle foglalkozási ártalomként – a sziporkázó időszakait olykor hosszan tartó gyötrődés váltotta. 

Ekkor már azonban a legkeresettebb mérnökök közé tartozott, így Rogers és Piano mellett olyan építészekkel dolgozott, mint I. M. Pei, Norman Foster, Kenzo Tange vagy Paul Andreu.
 

A Louvre piramisa – Fotó: Építészeti Filmnapok

A Mérnöki fantázia bemutat még néhány bravúros megoldást, ugyanakkor jóval több is ennél: mindvégig jelen van benne Rice emberi oldala. Nehezen tudott nemet mondani, így sok felkérést elvállalt, és tévedés volna csak a fent sorolt építészeti sztárparádéra gondolni. Amikor az operaigazgató Humbert Camerlo hívta, hogy egy félreeső dél-franciaországi falucska mellett szabadtéri színházat tervezzen, csak annyit mondott: holnap ott leszek.

Ez lett a „telihold színház” (La Théâtre de la Pleine Lune), egy olyan amfiteátrum, amelynek egyetlen világítása a telihold fénye.

Ezt a munkát az RFR-rel vállalta el, és nem állt mögötte semmilyen komolyabb tőke, így sem drága anyagokat, sem gépeket nem használtak, pusztán önkéntesek segítségével, egyszerű eszközökkel találták ki a megvilágítást.
 

A telihold színház – Fotó: An engeneer imagines, screenshot

A dokumentumfilmben sokat szerepel Rice családja is (az özvegye, Sylvia Watson mellett a három lánya és a fia). 1991-ben agytumort állapítottak meg Rice-nál, aki a műtétje után rövid ideig dolgozott még, de 1992 októberében meghalt. Négy hónappal a halála előtt megkapta a legrangosabb brit építészeti elismerést, a RIBA Royal Gold Medalját. Az egyik lánya, Kieran elmeséli, mennyire féltette a ceremónia előtt, ám Rice összeszedett, választékos és szellemes beszédet mondott, amit a közönség – soraiban több sztárépítésszel – vastapssal jutalmazott. Mindössze másodszor kapta meg mérnök ezt az elismerést a díj történetében.

Tanulságot vonni nem túl szerencsés, de ezúttal talán nem árt megjegyezni, hogy ez a film fontos hozzászólás lehet az építészettörténeti kánonhoz, amely hajlamos megfeledkezni más szakágak mérnökeiről, holott – mint a film ismertetője is írta – az ő ötleteik és frappáns megoldásaik nélkül ikonikus épületeink is egészen más formát öltenének.
 

Mérnöki fantázia (An engineer imagines)
ír, brit, 2019, 80’
Rendező: Marcus Robinson

 

(Borítókép: a Grand Arch sátortetői – Fotó: Építészeti FIlmnapok)




Ha tetszett a cikk, és szeretnél előfizetni magazinunkra, itt teheted meg.

Kapcsolódó cikkek

Sci-fi-brutalista és rózsaszín-labirintus építészet

Sci-fi-brutalista és rózsaszín-labirintus építészet

Blogot írnak a PTE mérnökhallgatói.

Kivitelezési műszaki előkészítő mérnök

Kivitelezési műszaki előkészítő mérnök

Munkalehetőség elhivatott, kiváló minőségi munkára elkötelezett munkavállalónak.

A BudaPart GATE irodaházban egy hónapra is bérelhetünk irodát

A BudaPart GATE irodaházban egy hónapra is bérelhetünk irodát

Évvégén adják át a közösségi szemléletű irodaházat.

Hirdetés