Interjúnkban az építészeti díjakról, nyilvánosságról és értékteremtésről is szó esik.
Milyen háttérrel, milyen gondolatok mentén és milyen indíttatásból, céllal alapítottátok a díjat?
Az Építechture Art of Building díjat valójában egy hiányérzet szülte. Azt éreztük, hogy az építészeti kommunikáció sokszor vagy túl szakmai és szélesebb közönség számára érthetetlen és elérhetetlen vagy túl marketinges és ezáltal felszínes, így végül ugyanúgy nem tud hozzá kapcsolódni a közönség. Ha végig nézem az utat, ami elvezetett egy építészeti díj létrehozásáig, három fő mérföldkő rajzolódik ki: az Építechture küldetése, a filozófiánk és a célközönségünk.
A küldetésünket a legrövidebben először a Kincsem Palotában, az Art of Buliding bejelentő eseményén fogalmaztam meg egy mondatban: Ne legyen építészet nélküli építés! Ha az építészet nélküli építésen azt értjük, hogy az építési folyamat nem vesz igénybe építészt, építészeti tervezést vagy bármilyen koncepcionális gondolkodást, hanem pusztán funkcionális, szükséglet alapú, sokszor informális módon jön létre, akkor a Föld épített környezetének kb. 60–70%-a ilyen módon jön létre vagy alakult ki.
Ahhoz, hogy ez változzon, edukálni kell, itt lép színre a filozófiánk, amely három alappillérre épül: a folyamatos tartalom- és termékfejlesztés, a közönség informálása és edukálása, valamint a magasfokú szakmaiság. Így csak olyan irányt vagy programot hozunk létre, amely mindháromnak megfelel. Ezt a szemléletet foglalja össze az Építechture szlogenje is: „A platform, ahol a minőségi építészet láthatóvá, érthetővé és eladhatóvá válik.”
Ezek a gondolatok mentén végig haladva nemcsak irányt kapunk, hanem választ is arra a hiányérzetre, ami a szakmai világ és a szélesebb közönség között húzódó távolságból fakad. Célunk, hogy ezt a távolságot hiteles és inspiráló módon csökkentsük, tartalmainkon, tevékenységeinken és most már a díjon keresztül is. Fontos még pár szót beszélni a célközönségünkről, amire nagyon büszkék vagyunk, mert van egy jelentős szakmai és egy meghatározó magánszemélyes elérésünk is.
Kettős közönségünk egyik felét a szakmai szereplők - fejlesztők, építészek, kivitelezők, szakkivitelezők, gyártók és forgalmazók - alkotják, a másik felét pedig az építőipar igényes felhasználói - ingatlantulajdonosok, építkezők, felújítók és az építészetre érzékeny magánszemélyek. Ahhoz, hogy tevékenységünkkel valóban a cél felé tartsunk, mindkét oldalnak értéket kell adnunk, inspirációt a szakmának, és érthető, élményszerű tartalmat a közönségnek.
Az Építechture a hazai építészeti és építőipari szektorban egy dinamikusan fejlődő, friss szemléletet képviselő szereplő, de még viszonylag új név. Éppen ezért csak olyan programokat hozunk létre, amelyek elismeréssel fordulnak az építőipar alkotóihoz és szakembereihez és amelyekben benne van a DNS-ünk: a videón keresztüli kommunikáció közönség formáló ereje, amely hidat képez a szakma és a szélesebb közönség között. Az Art of Building díj ennek a folyamatnak a megkoronázása és a márka fejlődésének természetes következő lépése, és egyben a szakma ünnepe.
Hogyan történt a zsűri összeállítása?
Mivel ez az első díjunk, így a zsűri összeállításában a fő kulcsszó a hitelesség volt, de fontos volt, hogy nem egy szakmai testületet akartunk, hanem különböző nézőpontokat. A cél az volt, hogy a zsűri ne csak értékeljen hanem párbeszédet teremtsen. A zsűri olyan szakemberekből álljon, akik mind meghatározó, aktív szereplői a hazai építőipari szektornak, és akik képesek a projekteket a nemzetközi színtéren is értékelni. Az első két zsűri Molnár Szabolcs és Bara Ákos volt, velük korábban már szakmai kapcsolatban voltunk, így ők segítettek a díj szellemiségében, Ákos a zsűri összetételét is inspirálta.
Első ránézésre egy zsűri összeállítása talán egyszerű feladatnak tűnik, de valójában hónapokig tartó, nagy effortot igénylő munka: folyamatos beszélgetések, levelezések, találkozók és a megfelelő szinergiák kialakítása. Minden tagnak fontos súlya van, hiszen a zsűri maga is a díj hitelességének és stílusának egyik legfontosabb mércéje. Aki személyesen meg akar ismerkedni a szektorában tevékenykedő kíváló és inspiráló szakemberekkel annak javaslom, hogy csináljon díjat és szervezzen zsűrit, mert kiváló embereket ismerhet meg és remek szakmai kapcsolatokat építhet magának és márkájának.
Én így ismertem meg a gigantikus szakmai utat bejárt Kossuth-díjas építészt és iparművészt Ferenczfy-Kovács Attilát, aki azóta az otthonában is vendégül látott, vagy Nagy Csabát, Ybl- és Prima Primissima díjas építész (Archikon), akivel azonnal kialakult egy szakmai szimpátia és kölcsönös tisztelet. A zsűri további tagjai mind meghatározó szereplők a hazai építőiparban: Bara Ákos, építész-belsőépítész (B.A.D.), akinek kreatív gondolkodása és precíz részletekre való érzéke mindig inspiráló, Martinkó József, az Octogon főszerkesztője, valamint Molnár Szabolcs, építész (Paradigma Ariadné), akinek a gondolkodásában az innováció és az esztétika ritka elegye jelenik meg. Ők keresték azokat a megvalósult projekteket, amelyek méltóak arra, hogy Magyarország és a régió építészetét globálisan képviseljék, és mindezt úgy, hogy a zsűrizés nem csak rangsorolás, hanem párbeszéd és inspiráció forrása legyen.
Hogyan zajlottak a bejárások, forgatások?
Ahogy egy díjnál lenni szokott, mi is összeállítottunk egy szűkített listát: azokat az épületeket, amelyeket a zsűri személyesen is bejár, szemlél, és ahol valódi párbeszéd alakulhat ki az épület alkotóival. Ezekből a bejárásokból született az Art of Building dokumentumfilm egyik legfontosabb tartalmi pillére. A forgatások során nem rendeztünk, nem instruáltunk, csak jelen voltunk. Figyeltük, ahogy a zsűri és a tervező között megszületik a kapcsolat: amikor a tervező bemutatja a házát, mesél a kihívásairól, a koncepcióról, döntésekről, arányokról, a fényről, amikor a zsűri tagjai egymás közt cserélnek gondolatot egy részletről. Minden helyszín más ritmust diktált, más energiát hozott. A tartalom másik pillére a zsűri bázis amelyet egy, az akció filmekből ismert főhadiszállás-hangulat ihlette. Egy forgatási napon ezt a teret elfoglalta a zsűri, egy asztalhoz ültek és megvitatták, amit a korábbi napokban láttak: tapasztalatokat, épületeket, megoldásokat. Ennél az asztalnál dőlt el, hogy melyik projekt kerül ki a díj győzteseként. Az itt kialakult párbeszéd adta meg a 2. rész narratíváját, és ennek az epizódnak a végén derül majd ki az is, hogy ki nyeri az első Art of Building díjat.
Hiszek abban, hogy ma egy tartalom akkor értékes, ha van mélysége. Ha tudást közvetít, új nézőpontot ad és inspirál. Amikor szakember találkozik szakemberrel, és a szakmából született fantasztikus végeredményt őszinte büszkeséggel és kíváncsisággal mutatja meg, majd beszélgetnek róla, ezt dokumentálni szerintem az egyik legnemesebb infotainment tartalom, ami létezik. Minden helyszín új történetet hozott, minden bejárás más energiát. A cél az volt, hogy 100%-ban ugyanazokat a pillanatokat adjuk vissza, amelyek a helyszínen megtörténtek. Ezt tartottuk szem előtt… hogy ez a hatás érje a nézőt a filmek nézése során. Ez a megközelítés formálta a díj filmes arculatát is: nem reklámot készítettünk, hanem egy érzéki dokumentumot az építészet lényegéről.
Nem gondolod, hogy túl sok építészeti, design, építőipari díj van idehaza és nemzetközi közegben? A díjak alapítása és kiosztása, szponzorálása egyfajta iparággá vált az utóbbi két évtizedben.
De, abszolút. Pont ezért nem is akartunk „még egy díjat” létrehozni. Az Art of Building nem egy trófea, hanem egy narratíva: a díj ürügy, hogy történeteket meséljünk el arról, hogyan születik valami értékes. Ami igazán érdekes, az nem csak az épület, hanem annak megalkotójának a gondolatai, érzései, kihívásai. Egy épület mindig egy megoldás, de a megoldás már az utolsó pillanat, ami az oda vezető úton a probléma- és kihíváshalmaz megismerése és megértése tesz még értékesebbé egy megoldást. A kérdés nem az, hogy ki a legjobb, hanem hogy ki hogyan gondolkodik. Ettől válik egy díj kulturális eseménnyé, nem pedig piaci termékké. És ahhoz, hogy ezt hitelesen tovább tudjuk adni a közönségnek úgy döntöttünk, hogy csinálunk egy dokumentumfilm-sorozatot erről az építészeti díjról. Ez pedig egyben egy izgalmas műfaji kísérlet is: a zsűri értékelési folyamatát, párbeszédeit és a shortlistre kerülő épületeket és tervezőiket egy több epizódból álló dokumentumfilm-sorozatban bemutatni.
Összefügg ezzel a kérdéssel, hogy a podcastok, instavideók, videós podcastok, FB-blogok, YouTube-vlogok, stb. egyre zajosabbá teszik azt a médiaközeget, amiben az építészet kommunikációja zajlik. Hogyan lehet ebből a zajból hallhatóvá, láthatóvá válni?
Hát meg kell keresni minket, az Építechture-t és mi segítünk hallhatóvá és láthatóvá válni. Van az a mondás, hogy mindig a legüresebb hordó csapja a legnagyobb zajt. Szerintem ez történik ma a médiában, a hangzavart sokszor a gyors és üres tartalmak keltik. Mi nem akarunk részei lenni ennek. Ha ezt elfogadjuk, akkor már csak az a dolgunk, hogy merőben más megközelítéssel próbáljunk megszólalni, mert csak akkor leszel a zaj része, ha ugyanazt a nyelvet beszéled, mint a zaj maga.
A zajból szerintem csak az hallatszik ki, aki őszinte, következetes és tartalmilag és vizuálisan is erős. Ez a lassabb, érzékenyebb tempó ma talán pont az, ami megkülönböztet. Több mint 10 éve foglalkozom tartalomfejlesztéssel és -gyártással, ez idő alatt több tucat reklámot, megszámlálhatatlan image filmet, YouTube epizódot és egyéb formátumot gyártottam már. A mai napig keresnek meg minket gyors, látványos, televíziós vagy online tartalmakkal és ezekhez mindig inspiráltan nyúlunk, mert van bennük játék, energia, kreativitás, de azt érzem, hogy ez a formanyelv lassan a múlt részévé válik. Ezek a tartalmak, bármennyire is interaktívnak tűnnek, valójában statikusak. Ugyanazokat az érzelmi reflexeket próbálják kiváltani, ugyanazokkal az eszközökkel, és emiatt egyre nehezebb valódi figyelmet teremteni velük.
A közönség ma már nem több információra vágyik, hanem új nézőpontokra, más megközelítésre, mélyebb élményekre. Nem akarja, hogy elmondjuk neki, mit gondoljon egy épületről vagy egy alkotójáról, inkább át akarja élni, amit az az alkotás képvisel és amit az alkotója mesél róla – és egy díj esetében azt, ahogy a zsűri véleményezi az alkotást és beszélget az alkotójával. Ezért választottuk a dokumentumfilm formátumot. Nem narrálunk, nem magyarázunk, csak megfigyelünk és érzékeltetünk. A csend, a részlet, a fény sokkal erősebb tud lenni, mint bármilyen hangos kommunikáció. Szóval szerintem ebben a zajos médiavilágban a lassúság, az érzékenység és az őszinteség az, ami igazán hiteles és megkülönböztet.
Hatalmas mennyiségű forgatott anyagon dolgoztatok, ilyenkor a vágásnak, szerkesztésnek rendkívüli szerepe van. Milyen vezérfonalra sikerült felfűzni a díjazás és zsűrizés folyamatát bemutató filmeket?
A nyersanyag feldolgozás során felmerült néhány kulcsfontosságú kérdés: milyen tematika mentén haladjon a vágás, és egyáltalán mi legyen a végső formátum. Eleinte arra gondoltunk, hogy egy átfogó filmet készítünk, amely bemutat mindent a helyszínbejárástól a kerekasztal-beszélgetésig. Némi gondolkodás és egyeztetés után arra jutottunk, hogy érthetőbb és fogyaszthatóbb, ha két részre osztjuk a tartalmat: az első részben megismerkedünk az építészekkel és a helyszínekkel, a második rész pedig a kerekasztal-beszélgetésről fog szólni, folyamatos helyszíni képi visszacsatolásokkal. Tekinthetünk rá kétrészes évadként, hiszen a díj minden évben megrendezésre kerül majd, s így a nézők számára egyértelmű formátumot alkottunk ennek a sorozatnak.
A vezérfonal végig az volt, hogy ne magyarázzunk, hanem mutassunk. Nem akartunk „értelmezni” az alkotók helyett, nem akartunk a zsűri szájába Építechture szlogent adni, hanem inkább teret adni az organikusan kialakuló zsűri és alkotók közötti párbeszéd és épületbemutatások történetének. A vágás során is ezt az érzékeny egyensúlyt kerestük: a filmek ritmusa inkább meditatív, mint didaktikus, és a hangsúly a figyelmen van. Hogyan mesél egy építész, amikor visszatér a saját házához? Hogyan gondolkodik a zsűri egy részlet felett? Hogyan viselkedik a fény egy falon délután? Ezekből az apró momentumokból rajzolódik ki az a láthatatlan ív, ami összeköti az építészetet a gondolkodással. Végül is ez az egész sorozat erről szól: arról, hogy hogyan látunk, és mit kezdünk azzal, amit látunk.
Ha tetszett a cikk, és szeretnél előfizetni magazinunkra, itt teheted meg.
