Erről szóló írásunk a 201-es, 2025/5-ös lapszámunkból közöljük.
Velencét felfogni nem lehet, csak megélni. A városban szétszórt neves és apró képtárak, a Biennálé építészeti és design installációi versenyeznek a látogatókért. Sokan egy-három napra érkeznek, mint én, hogy egyfajta overdose-ban fogadják be, amit a kétévente vizuálisan és intellektuálisan felturbózott város kínál. Lágy a hajnal, sós a levegő, simogató a nap. A könnyű zivatar nyomai délre felszáradtak, a rekkenő hőség és a kabócák koncertje kísért az Arsenale és a Giardino helyszínekre.
Az idei Biennálé az intelligencia formáit és jelentéseit kutatja, erre utal az angol intelligent helyett a latin intelligens a címben, mely Carlo Ratti kurátor szerint a tudás sokféleségét és összetettségét hangsúlyozza. A design és építészet legégetőbb kihívása ma az egyre szűkösebb erőforrások helyett új technológiák fejlesztése a mesterséges és természetes tudás szintézisével. A rengeteg megoldást ránk zúdító tárlat első olvasatra ezt sugallja.
A kiállítás legfontosabb központja mindig az Arsenale területén található egykori kötélgyár, ez az a helyszín, ahol a kurátori munka lényegét láthatjuk. Itt sorakozik az idei 750 installáció legtöbbje. A szikrázó napfényről a sötét gyárépületbe lépve rögtön erős élmény fogad. A teret belepik a plafonra aggatott, lehasznált légkondik, szinte elviselhetetlen forróságot árasztva magukból. Ez a hőség a kiállítási termek lehűtésének valódi, hátborzongató ára, sugallja a sok búgó gép. A hatás valós.
Az ember borzadva menekül a hűsített termekbe, miközben a fizikai (hideg-meleg) és a kognitív ellentmondás zsigerileg hat. Valójában a plafonon elbújtatott radiátorok árasztják a hőt. A kinti közel negyven fokban a szoba felfűtése azonban az installáció hitelességét kezdi ki. Tényleg ilyen áron kell felhívni a figyelmünket, szükséges ez? Mi ennek a valódi ökológiai ára? A kérdőjel a kiállítás végéig velünk marad. (Terms and Conditions. Transsolar: Bilge Kobas, Daniel A. Barber és Sonia Seneviratne).
A kultúra és természet modernkori dichotómiája az itt bemutatott kurátori interpretációban a technológia és természet éles felosztása mentén képződik le, melyben a természet a technológiának alárendelt, kiszolgáló szerepben van. A drónok, karok, 3D-nyomtatók, képernyők között puszta installációként lebegnek a növények, bonsai vagy fűszer formájában, mint Thomas Heatherwick űrben termesztett salátája, ami köré egy egész műholdat kanyarított. Hogy szép legyen. Tech-futurisztikus.
A jövőről és a civilizációról való gondolkodásmódunk alappillérei körülbelül a XVIII. század óta rögzültek, és a legtöbb kortárs, átfogó kiállítás szinte mozdíthatatlan elemeivé váltak. Ezek a toposzok – mint a természet és technológia viszonya, város és urbanizáció, robot és ember szerepe a társadalomban és az egyén saját életében – könnyedén vezetik végig a látogatót a zsúfolásig teli termeken, azonban kevés hely marad egy-egy megjelenő eredeti alkotó, gondolat vagy építészeti koncepció alaposabb kifejtésének, amihez több légtérre lenne szükség.
Ebben a mesterkélt, tech-vezérelt világban antropomorf robotok játszák a főszerepet, valamint minden, egyébként éppen a technológia által okozott sebre technológiai megoldás kínál gyógyírt. A XVIII. században népszerűvé vált emberarcú robot Carlo Ratti kurátor kiállításán visszatérő motívum – hol a plafonról lelógatva látjuk, hol egy installáció közepén kedvesen dobol a látogatók által kínált ritmusra, míg egy másik android táncol rá. Ez a fajta szerethető, klisészerű reprezentáció ügyesen választja le az automatizáció és robotizáció körüli aggodalmakat.
Biztonságos jövőképet fest, amelyben a robotok kedves lények, akik jól körülhatárolt keretek között, az ember parancsára dolgoznak vagy szórakoztatnak minket. Mindez a látogatók ámulatára koreografált módon jelenik meg. A barátságos, mindenkivel közvetlenül társalgó robot például csupán annyiban különbözik az állatkerti csimpánztól, hogy emberi nyelven szólal meg, és nincs ketrecbe zárva. Pedig, éppen a közelmúltban futott nagyot az a videó, amelyben pont ez a kedves robot halálra rémisztette fejlesztőit az elszabadult és fenyegetően vad hadonászásával.
A funkcionális, speciális feladatokra tervezett robotok ugyan kevésbé látványosak, de sokkal izgalmasabbak, például azért, mert már a legkifinomultabb kézművességre is képessé váltak. A BIG Studio installációja, az Ancient Future közérthetően mutatja be ember és robot együttes munkáját. A közösen előállított óriási, hagyományos motívumokkal díszített fafaragást a kiállítás után a bhutani Gelephu repülőtéren állítják majd ki. Én már csak az utómunkát tudtam elcsípni, ahogy a kifinomult robotkéz aprólékosan, szinte szerelmesen söprögette le a port a kanyargós, részletgazdag díszítésről. Az IVAAIU City által tervezett Luna Ark projektben a Holdra telepítendő adatközpontot egy kentaurra emlékeztető, robotkutyára montírozott robotkéz építené fel. A látvány egy családi scifi-be illő. A jövő valódi kérdései azonban még mindig nem ebben, hanem az emberi cselekvés, döntés és alkotás formálódó szerepében keresendők.
A techno-optimista elképzelés, miszerint ezt a felforrósodott, élhetetlenné váló és pusztulásba taszított bolygót könnyedén hátrahagyva átköltözhetünk az űrbe, olyan mérnöki megoldásokat mutat be, mint az űrben termeszthető saláta. És azt is lelkesen igyekszik elhitetni velünk, hogy az algák, gombák, baktériumok a robotokkal karöltve képesek lesznek új világot létrehozni, és az emberiséget ebbe az új világba átvezetni. A kérdés, hogy ezek vajon tényleges problémákat oldanak-e meg. A magas költségvetésű, időigényes és látványos projektek nem adnak választ sem a túltermelés és -fogyasztás, a globális felmelegedés, a kiberháború vagy a valós pusztítások következményeinek problémáira. Mint ahogyan arra sem, hogyan lehet a technológia kockázatait mérnöki, társadalmi és egyéni módon csökkentenünk, mivel a szkepszis, a dilemmák lefojtva, letompítva maradnak.
Az Arsenale robusztus és töretlen. A gyárépületből kilépve, az épületszárnyak között mintha sivatagon kellene átkelni, a forróság csontig hatol, az izzadtságot is nyomban elnyeli. A szervezők és kiállítók jól tudják, hogy a katlanná váló várost gyalog átszelve, kimerült látogatók érkeznek a világ minden tájáról. A test aktív és jelen idejű lehűtése éppen olyan hangsúlyosan jelenik meg, mint a környezet hidegen tartása a felmelegedést ősi és kortárs módszereket ötvöző építészeti megoldásaival. Mind az Arsenale, mind a Giardini területén le lehet heveredni, árnyékban hűsölni.
Számomra a legszebb élményt idén a luxemburgi pavilon nyújtotta, ahol a terepen gyűjtött indusztriál és természetes zajokból kevert soundscape-re egy óriás, a ritmusra meg-megmozduló tatamin elnyúlva lehetett meditálni (Valentin Bansac, Mike Fritsch, Alice Loumeau és Ludwig Berger, és Peter Szendy: Sonic Investigations). A projekt az épített és természetes környezet együttélésének tranzitzónájába repít. A hangok rögzítésére az ultraszonikustól és elektromágneses szenzoroktól a víz alatti mikrofonig használtak eszközöket, és a teremben elhelyezett 22 hangszóróval sűrű, immerzív hatást értek el.
Látvány terén a Biennálé idén is magas pontszámot érdemel. A naiv tech-optimizmus, a kritikátlan adatimádat és az űrbe repített biohacking színpadiassága elviszi az Intelligens. Natural. Artificial. Collective. ígéretét. Mint egy szobortorzó, befejezetlen marad. A dilemma, hogy minél több installáció jelenjen meg szinte katalógus-szerűen, avagy inkább kevesebb, de jelentősebb életmű a maga mélységében, ugyanaz, mint a toposzok, avagy a kritikus kérdésekről való közös gondolkodás előtérbe helyezése.
A kiállítás alatt nem engedett el az érzés, hogy valamiről lemaradtam. Hiába jártam be újra és újra a termeket; kérdeztem az önkénteseket, mintha kimaradt volna valami. A szál, ami észrevétlenül vezet az önmagát felfejtő labirintuson át, hiányzott. Az értő kurátori munka nem engedné, hogy elvesszek ebben a kakofón zsúfoltságban, vagy hogy rejtve maradjanak egyes remeklések, amiket csak kifejezett kereséssel, odafigyeléssel lehet észrevenni. Mint például a gyerek által irányított madridi Reggio iskolát. A látogatók igényeit, mentális és fizikai kapacitásait értve, a kiállítás üzenetébe ágyazott láthatatlan útvonalakkal felépíteni egy tárlatot szakértő kurátori tapasztalatot igényel. Ezt egy app, vagy a sokat vitatott, AI-generált rövid, általánosító leírások nem váltják ki.
Velencében a természetet a fák és a mindent körül- és átszövő víz jelentik. A városban, amelynek saját, évszázados kőből emelt falai és szabályai vannak, ahol élő gondolás visz át a vízen, és elképzelhetetlen, hogy az emberek ne a bárban beszéljék meg az élet dolgait, a technoutópia utópia marad. A hőségre pedig létezik egy igazi olasz megoldás, amit úgy hívnak, Shakerato.
Ha tetszett a cikk, és szeretnél előfizetni magazinunkra, itt teheted meg.
