Interjúnkat a Deco Bookazin 2025/1-es lapszámából közöljük.
Látomásos és termékeny alkotóként Karim Rashid napjaink egyik legegyedibb hangja a design világában. Több mint 4000 gyártásban lévő tervével, több mint 400 díjjal és 47 országban végzett munkáival Karim képes átlépni a műfaji határokat, és ezzel generációja egyik meghatározó tervezőjévé vált. 1992-ben alapította meg saját tervezőstúdióját New Yorkban, majd 2014-ben kínai irodával bővítette globális jelenlétét Sencsenben. Szabadidejében pluralista szemléletű gyakorlata a képzőművészet, a divat és a zene területén is jelen van, célja pedig, hogy kreatívan alakítsa fizikai és virtuális környezetünk minden aspektusát. Egyik legfrissebb munkája a MaxCity vizuális világának újragondolása.
Első találkozásunk a Belgrade Design Weeken történt 2005-ben, ahol többek között Ross Lovegrove, Konstantin Grcic, Luigi Colani és Gaetano Pesce mellett tartottál előadást. Hogyan emlékszel arra a korszakra Közép-Európában, milyen kulturális légkört tapasztaltál? Voltak olyan kulturális kódok vagy kreatív energiák, amelyek kifejezetten megkülönböztették a régiót más területektől?
Emlékszem, hogy a BDW egy hihetetlenül energikus hét volt, ahová a szomszédos országokból ezrek érkeztek. Nagyszerű előadások, kiállítások, partik és intenzív párbeszédek zajlottak a design megújulásáról, egyfajta új tervezői felvilágosodásról.
Sokat utazom, de minden közép-európai látogatásom során azt tapasztalom, hogy ez a régió mutatja a legnagyobb lelkesedést a design iránt. Van itt egy „kimeríthetetlen szenvedély a kortárs élet iránt”, amit imádok, és ami képes csodákat tenni. Számomra Párizs, London, Milánó, Stockholm, Madrid, Barcelona vagy akár New York mostanra kissé fáradtak, kiüresedtek, nem inspirálnak már városként. Ezzel szemben Közép-Európa a következő nagy helyszín – mindenki izgatott, lelkes aziránt, hogy újjáépítsék ezeket a költői, romantikus, művészi és rendkívül intellektuális városokat, amelyeket évtizedekig elnyomtak. Minden ember, akivel itt találkozom, pozitív és intelligens. Alig várom, hogy a világnak is megmutathassam a MaxCityt!
Testvéred, Hani Rashid jelenleg egy budapesti hotel áttervezésén dolgozik, nővéred, Soraya festő és zenész. Mesélnél arról, milyen családi környezetben nőttetek fel, ami mindhármótokat kreatív pályára terelt?
Az édesapánk mindig arra biztatott minket, hogy fedezzük fel a művészeteket és legyünk pluralisták! Ő maga is igazi reneszánsz ember volt – láttam, ahogy bútorokat készít, ruhákat varr anyánknak, festményeket alkot, tévés és filmes díszleteket tervez.
Olyan inspiráló közegben nőttünk fel, amely minden művészet iránt mély tiszteletet adott – a jelmeztervezést is beleértve. Mindenhol tollak, filcek, színes ceruzák és papírok hevertek, így az alkotás, a rajzolás természetes tevékenység volt számunkra. Sok hétvégét töltöttünk apánk stúdiójában, ahol film- és tévés díszleteket tervezett – modelleket készítettünk, rajzoltunk, jelmezek között játszottunk és a tévéstúdió díszletei között bolyongtunk.
A te tárgyaidat nézve gyakran az az érzésem támad, mintha nem statikus, kész termékeket látnék, hanem a formák és színek dinamikus előbukkanását – mintha épp most születnének meg egy fehér lapból, folyamatos mozgásban. Egyetértesz ezzel az értelmezéssel?
Abszolút! Úgy gondolom, hogy egy tárgynak az érzelmekre kell hatnia, meg kell emelnie az érzelmek szintjét és az életünk élvezetes részévé kell válnia. Minden dolognak, ami körülvesz minket, jelentéssel kell bírnia. Imádom a fizikai világot – ez formálja az ember spirituális világát és megalapozza az érzelmeinket is. Egy jó design olyan, mint egy dal, amely sok lelket megérint. A Max-City esetében az egész koncepciót az emberek mozgása inspirálta egy bevásárlóközpontban – ez határozta meg a padlók és világítás formáit és színeit is.
Hogyan látod a belsőépítészet, az építészet és a tárgytervezés kapcsolatát a saját munkádban? Természetesen olvadnak össze ezek a területek nálad, vagy más-más gondolkodásmódot igényelnek?
Ipari formatervező vagyok, de egy multidiszciplináris gyakorlatot építettem fel. Mint a Bauhaus vagy az olasz tervezők a '60–'70-es évekből, én is szabadon mozgok a különböző léptékek és területek között. Mindenfélét tervezek – tárgyaktól épületekig –, mert az élet sem osztható fel részekre. Minden összefügg. A MaxCity esetében is ezek keverednek: újraterveztük a homlokzatot, a belső tereket, és konkrét tárgyakat is, mintpéldául a mosdók egyedi mosdóit, a recepciót, éttermi ülőbútorokat stb.
Végül: mit gondolsz a kortárs ipari formatervezés és a mesterséges intelligencia kapcsolatáról? Szerinted megmarad-e a jövőben is az emberi intuíció és kapcsolódás szerepe a tervezésben, ahogy a technológia fejlődik?
A mesterséges intelligencia kapcsán úgy érzem, hogy lehet ezt jól is csinálni. Mindig nyitott voltam a változásra. Kísérletezem az AI-jal, de vannak fenntartásaim. Mivel több ezer képem van fent a virtuális térben, gyakran küldenek nekem tervezők olyan képeket, amiket csupán a nevemmel és néhány szóval generáltak – és valóban, lenyűgöző képek születnek, amelyek úgy néznek ki, mintha én terveztem volna őket. Ez túl egyszerűvé teszi a dolgokat, különösen diákok vagy fiatal tervezők számára. Ezek nem a saját lelkükből jönnek, nincs mögöttük valódi gondolat vagy emberközpontú szemlélet.
Ugyanakkor azt is elmondhatom, hogy egy hotelszobás projektet AI-jal terveztem meg – hat perc alatt harminc különféle elrendezést generált a rendszer, és ki tudtam választani a legjobbat. Arra gondoltam, ha már rendelkezésre állnak ezek az eszközök, és van munkám, akkor használni is fogom őket.
Végső soron úgy gondolom, hogy az AI-t eszközként kell használni – olyasvalamiként, ami kiegészíti és támogatja a tervezési folyamatot, de nem helyettesíti azt az eredetiséget és kreatív víziót, amit az emberi tervezők hoznak létre.
Octogon Deco Magazinunk a készlet erejéig az alábbi árusítóhelyeken kapható.
