A historizáló emlék felújításán túl, végre az 1990-es évek hozzáépítéseit is értékként kezelték a Wagner-palota projektnél. Erről szóló cikkünk a 199-es, 2025/3-as lapszámunkból közöljük.
Szóval az van, hogy ez elég vagány lett. Persze nem mintha az Optinvest / Pyxis Nautica kombó eddig csalódást okozott volna, de a Molnár u. 28. több fronton jelent a hardcore műemlékfogyasztóknak is óriási meglepetést. Amikor 2022‑ben bejárta a sajtót a fejlesztő aranypalota-akciója – akkor sokan voltunk úgy vele, hogy a Wagner-palota projektnévre keresztelt épület kicsit árnyékban maradt egy Pollack Mihály tervezte Almásy-palota és a Kincsem-palota keltette figyelem mellett. Magam is azt gondoltam, hogy „persze, persze, a Molnár u. 28. egy tisztességes historizáló munka, de maximum az a kuriózuma, hogy ebben az urbanisztikai közegben meg tudott egyemeletesnek maradni".
A műemlékvédelemben nagyon sok teoretikai, művészetfilozófiai vita pörgött az évszázadok során, és e palotára nézve kicsit Cesare Brandi jutott eszembe. Ő úgy vélte, hogy az ókori szövegek tanulmányozásával a filológusok területe évről évre fejlődik, így egy szövegnek az idő előrehaladtával egyre pontosabb és jobb fordításai születhetnek. Akármennyi új megközelítés jön is létre azonban, maga az eredeti forrás érintetlen marad. Ezzel szemben egy épületnél bármilyen újító érkezik is, akaratlanul is megszűnik az eredeti mű integritása. Való igaz, minden felújítás egyúttal reinterpretáció egyben. De mi van akkor, ha a beavatkozás építészettörténeti kulcsmunkát tud faragni mondjuk egy nem túl jelentős előzményből?
A kereskedőként sikeres Mocsonyi család emeltette főszereplőnket, méghozzá azzal a Kallina Mórral, akivel már korábban is együtt dolgoztak, és akit Otto Wagner invitált az országba. Már építésének évszázadától történtek átalakítások és bővítések – főhomlokzati sziluettje azonban mégsem változott. A mostani felújításnak eleve az az egyik zsenije, hogy ezt az épületet valahogy „láthatóvá” tette. Ez egyáltalán nem egy egyszerű kispalota ugyanis: finom kiülésű középrizalitja, míves portálja és a belle étage tekintélyes mérete egy kétemeletes bérházat is be tudna kebelezni. A főhomlokzat nem volt műemléki védettségű, ennek ellenére nem volt kérdés Dobos Máté tulajdonos számára sem, hogy mindezt feleslegesen, vagy több emelet ráépítéséért radikalizálni nem érdemes.
A szerény külső ugyanis eleve egy dimenziókapu, egy üreg bejárata, ahol a fehér nyulat követve belépünk egy londoni központú, fiatalos, lényegében IT cég dögös világába most már. És ami végképp nem látszik kívülről, az az, hogy ez bizony 2300 négyzetméteren történik. 1989-91-ben ugyanis az első traktus mögött, a Váci utca felőli ház hátsó udvara felé bővítették az épületet egy új irodaszárnnyal. (Építészet: András István és Nagy Elek.) Van tehát egy Molnár utcai, 19. századi eredetű épület, amihez kisebb szintmagasságokkal többemeletes tömb csatlakozik.
A szintkülönbségeket az udvar közepére helyezett közlekedőmag kötötte össze, ami jó döntésnek bizonyult a ’90-es években, és így az egészen különleges korláttal megáldott díszlépcsőház is sértetlen maradhatott. Az udvart be is fedték üveggel anno, valamint a világ legsűrűbb osztású üvegfal lezárását is létrehozták afféle „negyedik homlokzatként” a Váci utcai ház irányába. Ez egy üveg-fém, manzárd-íves lezárású, körablakkal kialakított struktúra-csoda, de nem kevésbé mirákulum, hogy két eredeti posztmodern csillár is ott csüng még a térben a maguk motoros csigáját is őrizve. És most jön a fontos – ki kell mondjam – építészettörténeti pillanat: mindezt meg is mentették.
A helyzet az, hogy minden építészettörténeti korszakban van egy pufferzóna, mely alatt a szakma elkezdi ugyan kanonizálni az éra értékeit, de a fejlesztők és a széles közönség még nem fogadja be, így bontásuk sem okoz különösebb fájdalmat. Jelenleg a késő modern van ebben a műemléki pufferzónában. Annak vitái már kiélesedtek, sorozatos bontásukkal párhuzamosan már megjelentek róluk szakkönyvek és műemléki védések is. Úgy tűnik – ezzel a felújítással a küszöbre lépett végre az 1990-es évek is.
Nyilván nem a történetileg első, híres megőrzésről beszélünk (elég csak Zalaváry Lajos East-West Business Centerére gondolni), de napjaink bontási stratégiái között az a tény, hogy egy viszonylag nem jegyzett, szürkeállományból talált szerkezetet egy építészeti szcénában híres fejlesztő és építész kollektíva tudatosan véd meg, mindenképpen mérföldkő. A szerkezet khaki színét leváltotta a fehér, megmaradt a két csillár is, az üvegmezőket pedig matt fóliával fedték be. Hófehér, steril tér lett a zárt belső udvarból, melyben a posztmodern formák reliefként sejlenek fel. Ezen a fehér vásznon tűnik ki még az ide tervezett zöld dzsungel, valamint a ’90-es években megmentett, belső udvari konzolsor vöröses-barnás kőanyaga.
Van tehát két, szimbiózisban élő épületrész, amihez a felújítás adta az „átszövő” erőt, a legújabb réteget. Nyilván, a 19. századi traktus korhűen – a nyílászárók, stukkók, az eredeti térszervezés tiszteletével – lett felújítva, mindezt azonban a beavatkozást engedő területeken (szín, belsőépítészet, burkolatok) a Pyxis leöntötte egy mai – általuk „funkynak” jellemzett– színvilággal. A szín mindig is a csapat erőssége volt, ami azért jöhet létre, mert adva van beruházói oldalról a türelem és finanszírozás például a kellő mintáztatásokra.
A berendezés terén ugyanez a helyzet. Rengeteg bútor az építészek egyedi designja, amelyeket külön gyártatnak le, azaz nem termékekről van minden esetben szó. Van itt mélybíbor vagy épp mentazöld szín is a historizáló stukkókon, amelynek afféle ellentéte a hófehér, ’90-es évekből átalakított szektor. Ahogy a két épületrész, úgy a belsőépítészeti világ is elkülönül: csavaros módon pont a modernebb épületnél használtak visszafogott víziót, és pont a régi épületnél játszottak bátrabb árnyalatokkal.
De ne kerülgessük sokáig a „fehér vászon” új főszereplőjét. Bár szerintem a posztmodern liftfülke is érdekes értéknek tűnt, ideje volt valami kortárs tettet is örökül hagyni itt. Ez nem lett más, mint a liftház tömege, ami letaglóz minket a réz percenként növekvő árfolyama miatt is, de a mérete sem egyszerű. Ahogy az építészek fogalmaztak: „Nekünk itt a Titanic-kémények méretével kellett dolgoznunk”. Az építészek ismertségi alapon hívták be Hegyi Fannit, aki ugyan maga is építőművészként diplomázott, ám itt valami egészen mást kellett létrehoznia.
Az eredmény egyszerre művészeti, iparművészeti, design- és építészetterületi érdekesség. A liftház különböző cikkeit kezelte, patinálta mesterségesen, azaz nem a természetes oxidációs folyamatokra hagyta a felületek mintázódását. Ez egy hosszú, több hétig tartó alkotás, ahol minden lépést jegyezni kellett, számozni és naplózni – tudni, hogy melyik burkolati cikkely épp melyik kémiai folyamat állapotában van. Hegyinek ez az első monumentális, piaci alapon létrejött munkája és ehhez képest rögtön 15 méterrel kellett szembesülnie.
Annak idején a Monarchiában, de még a kommunizmusban is meg volt szabva állami nagyberuházásoknál, hogy ott például a beruházás összegének minimum 2 ezrelékét az épülethez tartozó képzőművészeti alkotásokra kellett költeni. A magánszektorban ezek ma olyan dolgok, amik a beruházást megelőző Excel-táblázatok első kitörlendő cellái, úgyhogy írni sem kell, milyen jelentős Dobos Máté és az Optinvest attitűdje, valamint az, hogy ez a liftház máris a jövő műemlékévé avanzsálja az egész irodaházat.
Persze, a generációból adódó, fenntarthatóságra utaló érzékenység vitte tovább addig a morfondírozást, hogy a reakciókat elindító, átitatott, használt leplekkel is kellene kezdeni valamit. A megoldás egy, a palota egykori tulajdonosait felsorakoztató arcképcsarnok lett, melynek szintén megtaláljuk az előzményeit a történeti belsőépítészetekben. A különböző korok különböző stílusú portréi azonban zavaros vizualizációt eredményeztek volna, úgyhogy az Oslop Studio design-csapatát kérték fel arra, hogy AI-jal generálják egységesre a régi büsztképeket, amelyek egy plexi fátyol mögött fognak kirajzolódni az egymásra rétegződő vásznak textúrájában.
Alapvetően a műemléki tervezés érzékenysége és konzervativizmusa tud itt szövődni a buja kreativitással. Feltűnő a komfortérzékenység – például a díszlépcsőre néző, kis kávézó pultos-zug megtervezése, vagy a tetőtér régi szarufái között kialakított íves, transzparens konyha kialakítása. A fejlesztő és építész csapat fiatalsága ellenére jutott el egy nagyon tapasztalt szintre az irodatervezés mezején, és ez olyan láthatatlan dolgokban is jelen van, mint a kezdeti, flexibilitásra való törekvés, mely után az új bérlő konkrét kívánságai már nem okoznak brutális tervváltoztatásokat. Ez a „láthatatlan variabilitás” – ahogy a tervezők nevezik – egy régi épületben még nehezebb feladat, így a kijárt utak megkérdőjelezhetetlen és piacvezető tudást jelentenek a prémium szegmensben.
Íme tehát ez az építészettörténet sakktábláján az ismeretlenségben megbújó gyalog a felújítás-történelem egyik legütősebb bábuja lett a földszintes palotarész újrapozicionálása, a posztmodern belső udvar megmentése, különleges belsőépítészete, valamint az új liftház jelentősége révén. Általában a műemlékes újságíró napjai arról szólnak, hogy vagy lebontanak valamit, vagy tisztelet nélkül brutálisan átépítenek egy emléket. Egyik fél a műemlékvédelem nem létező haláláról prófétál, a másik a műemlékesek változásra nem képes konzervativizmusát szidja. Az Optinvest-paloták valahogy mindig a béke szigetét jelentik ebben a törésben: ők csak csalafinta mosollyal néznek erre a perpatvarra, míg az értékvédelem és ingatlanfejlesztés win-win táncát járják.
Tervezés éve: 2022 – 2023
Kivitelezés éve: 2024
Nettó alapterület: 2300 m2
Beruházó: Optinvest Zrt.
Építészet: Pyxis Nautica Építésziroda Kft.
Vezető tervező: Tótszabó Tamás, Tóth Dávid, Monori László
Projektvezető építész: Kis Ferenc
Építész munkatársak: Tibai Frida, Ádám Blanka, Tácsik Tamás
Belsőépítészet: Tibai Frida, Ádám Blanka, Tácsik Tamás
Művészeti koordináció: Tóth Dávid, Varga János
Művészeti együttműködők: Hegyi Fanni, Oslop Studio
További képek a cikk végén található galériában!
Ha tetszett a cikk, és szeretnél előfizetni magazinunkra, itt teheted meg.
