Interjú Thiesz Angélával, a Retextil Műhely művészeti vezetőjével.
Hat évvel ezelőtt az OCTOGON magazin 153-as lapszámában volt szerencsém írni egy egyedülálló hazai összművészeti fesztivál fényinstallációiról, illetve azokról a zömében fából, nádfedéssel készült szerves (organikus) épületekről, amik évről-évre egy különös mikrovilágot hoznak létre. Az elmúlt negyed évszázadban az Tolna megyei Ozora település melletti Igar-Dádpuszta világhírű lett. Az összművészeti tér-, látvány és zenei alkotó közegnek és közösségnek 2012-es rendezvény óta a pécsi Retextil is meghatározó tagja.
A Retextil Műhely és Alapítvány egy társadalmi integrációs és ökológiai újrahasznosító programot épített fel az elmúlt majd két évtizedben.
„A Retextil iparművészeti termék, mely lakberendezési tárgyakban, ruházatban, kiegészítőkben, korai fejlesztő eszközökben, installációkban és térberendezésekben: színházi díszletekben és fesztiválok dekorációjában ölt testet.”
Munkatársaik nem pusztán értelmes és szép termékeken dolgozva alkotnak és tanulnak meg különféle iparművészeti technikákat, hanem a használt ruhákból és egyéb maradék textíliákból dolgozó alkotó munkatársak gyakran szociálisan hátrányos helyzetűek, gyógyuló szenvedélybetegek, fogyatékkal élők, megváltozott munkaképességűek, pszichiátriai betegek, cigány és roma közösségek, alacsony képzettségűek. A Retextil alkotásai és főképpen az Ozora Fesztivál kultikus nagyszínpada feletti tetőzet, egyfajta szőtt, horgolt égbolt-árnyékoló, ami évente tízezreket – magyarok és külföldiek – ejt ámulatba. Az évről évre megújuló, illetve részben visszatérő és újrahasznosított, ugyanakkor valóban épület léptékű szövött ozorai installációról, illetve a Retextil Műhely működéséről Thiesz Angéla művészeti vezetővel beszélgettünk.
Honnan indult a Retextil, és hol tart ma?
Thiesz Angéla: A Retextil teljesen más elképzelésekkel indult, mint ahol most tartunk. Eredetileg helyi gazdaságfejlesztési programként képzeltem el, egyfajta társadalmi misszióval, amiben a szociális és az újrahasznosító szempontok domináltak. Nem gondoltam, hogy az, amit elhatároztunk, végül egy fesztivál művészeti nyelvvé is válik. A kezdeti időszakban egy Ozora Fesztivál léptékű részvétel például teljesen irreálisnak tűnt.
Ma már mégis erőteljesen jelen vagytok a kulturális közegben.
Igen, az Ozora Fesztivál installációi kapcsán sokan ismertek meg minket. A korai kis műhelyhez képest sokkal szélesebb körben kerültünk közel az emberekhez. Ugyanakkor az elmúlt években az általunk a kezdetektől képviselt zöld és szociális gondolat, illetve a közösségi művészet is egyre nagyobb szerepet kap. Ez mind megerősítette, hogy jó irányba mentünk.
A textil, mint médium nálatok többrétegű metafora. Hogy működik ez a gyakorlatban?
A szövésnek, a textil rendjének van egy belső logikája – ez a kapcsolatok rendje is, egyfajta strukturált közösségi tapasztalat. Ugyanakkor hozott anyagból dolgozunk, mégis mindig jelen van az alkotói szabadság is. Ez a kettő együtt teszi lehetővé, hogy a Retextil Műhelyébe érkező hátrányos helyzetű emberek új kompetenciákat és önbizalmat szerezzenek.
Hogyan épül fel a Retextil Műhely mindennapi működése?
Nagyjából 30-35 ember jár be naponta dolgozni a pécsi műhelyünkbe, ami teljesen nyitott, bármikor lehet csatlakozni. Az alapanyagokat főként a lakosságtól kapjuk, illetve együttműködünk például a Ruhatár nevű bizományi bolttal is. Ha valaki csatlakozik, először elkészíti a saját ülőpárnáját, majd a saját munkakosarát, és utána tanulja meg technikákat. Ez egy folyamatos tanulási, fejlődési tér – nemcsak kézműves, hanem emberi szinten is.
Az elkészült tárgyak milyen formában kerülnek nyilvánosság elé?
Van, amit civil szervezetek kérnek tőlünk előadásokhoz vagy dekorációként – ez gyakran jószolgálati alapú. Vannak vásárlóink is, a webshop még fejlesztés alatt áll. A fesztiválokra készült árnyékolók viszont már konkrét megrendelésekre készülnek – például használt függönyökből, egy helyi varroda anyagaiból.
Az Ozora Fesztivál installációi hogyan készülnek?
Ez minden évben egy összetett, több hónapos folyamat. Tavaly például 8000 négyzetméternyi felületet fedtünk be a Nagyszínpad fölött. Egy teljesen új, térbeli szövési formát kísérleteztünk ki. Ez egy többsíkú, organikus struktúra, ami csak ebben a kontextusban érvényes. Az anyagokat mi készítjük elő a műhelyben, az installálást pedig önkéntesekkel és egy profi technikai csapattal közösen csináljuk Ozorán.
Milyen szerepet kap a forma és a térbeliség a munkáitokban?
Nálunk a textil nem sík, hanem téri alkotás. Nagyon fontos, hogy organikus egységekben gondolkodunk, nem vágjuk szét az anyagot, nem illesztünk be idegen elemeket. Az egész struktúra összefüggő, nincs benne „csalás” – ez a szemlélet visszaköszön minden installációnkban. Olyan technikákkal dolgozunk, amiket máshol, más léptékben nem alkalmaznak.
Tavaly a Ludwig Múzeumban is szerepeltetek. Milyen volt a visszhang?
Igen, az egyik ozorai installációnk részletét meghívták a Fordított tárgyak című kiállításra. Ott végre szakmai szemmel is láthatóvá vált a munkánk, bár a textilszakma részéről egyelőre kevés a közvetlen visszajelzés. Inkább a kortárs művészet befogadó közege nyitott ránk.
Vannak együttműködések más alkotókkal is?
Vannak önkéntes alkotók a szakmából, és időnként egyetemisták is látogatják a műhelyt szakmai gyakorlatra. De textilesekkel még kevésbé élő a kapcsolat, ezen lehetne változtatni.
A Fesztivál idején ti is részt vesztek a programokon, vagy kizárólag az installációval foglalkoztok?
Korábban voltak fellépéseink is – például a nyitó táncos performanszban, ahol a 25 méteres organzacsíkokból készült „Csipke” installáció része lett a koreográfiának is. Ebben a szövet metaforája, vagyis a kapcsolódás és az egység végül mozdulattá vált. A Retextil számomra továbbra is téralkotás, tárgyalkotás, közösségépítés és tanulás egyszerre. Az anyagban és az emberekben is van egyfajta szálrendszer – ezt próbáljuk felismerni, összefűzni és új formába hozni.
További képek a cikk végén található galériában!
Ha tetszett a cikk, és szeretnél előfizetni magazinunkra, itt teheted meg.
