Hirdetés

Gaetano Pesce-vel Bojár Iván András készített interjút 2002-ben.

Ön választotta, vagy megbízásban kapta a moszkvai szállodai szoba megtervezését?

Megbíztak. Egy szép napon a cég, amely a munkáimat kivitelezi és a városi bizottság azt mondta: Moszkva. Így döntöttek.

Jó döntés volt?

Én nagyon élveztem, bár sok energiámat felemésztette. New Yorkban vagy Párizsban persze könnyebb lett volna, mert Moszkva nem annyira letisztult város. Novemberben elmentem két napra, hogy megnézzem, mi a helyzet, mert utoljára 1959-ben voltam Moszkvában, és hát nem sok mindenre emlékeztem. A dolgok folyamatosan változnak, és meg akartam ismerkedni az ottani élettel. Aztán neki is láttam a munkának.

Milyen volt Moszkva 59-ben?

Akkoriban azért mentem, mert kíváncsi voltam, hogy a kommunizmusról szállingózó elrémisztő információk igazak-e. Fiatalon, mindössze 19 évesen mentem ki, és igen nehéz idők jártak. Sehova nem mehettem anélkül, hogy ne jelentettem volna be a rendőrségen. Nagyon szigorúan ellenőriztek. Most visszatérve egy olyan Moszkvát ismertem meg, amely a saját identitását keresi. Még nem találta meg önmagát. Lebeg. Azért is élvezetem annyira ezt a munkát, mert nem az orosz kultúra giccses utánlövéséről szólt, hanem az átalakulásról, a jövőről. Úgy gondoltam, hogy a szobáknak lebegniük kell, és — a modernség propagálása végett — az ajtókat zselével borítottam, hogy lágyságot sugalljanak. Amikor belépsz, egy ágy különböző jelek segítségével infókat szolgáltat a városról, például, hogy hol található a Kreml, hogyan jutsz el a night clubba, ilyesmik. A fürdőszobába pedig PVC-ből készült eldobható mosdót helyeztem el. A masszázs kanapé pedig valóban olyan érzetet kelt, mintha izmos kezek masszíroznának. Mindez azért fontos, mert amellett, hogy a design zömmel a funkcionalitásról, a praktikus, pragmatikus megoldásokról szól, kell, hogy tartalmazzon érzéki elemeket, örömöt, boldogságot, vagy iróniát is. A design ma még láthatatlan. A fiatal tervezőknek azt kell megérteniük, hogy egy tárgy az ember egész életében társ marad, s ezért olyan minőséget kell képviselnie, ami élvezhetővé teszi a használatát. Éjjel-nappal tárgyakkal vesszük körbe magunkat, a hálószobában, az ágyunkban. Egy kabát nevű tárgyat hordunk, egy cipő nevű tárgyban járunk. Figyelmünket tehát a tárgyak felé kell irányítanunk.

Moszkva húsz évvel ezelőtt, és a glasznoszty utolsó éveiben is még tele volt kommunista szimbólumokkal, csillagokkal, búzakoszorúkkal. Azt gondoltam, ilyen mennyiségű jelképet nem lehet majd eltüntetni, s talán nem is szabadna, hiszen arról szólnak, ami a város fejlődésének nagy pillanatában, a történelmi Szovjetunió idején valaha volt. Látni ma ezeket a maradványokat Moszkvában?

Én nem sokat láttam. Persze még mindig van valami a levegőben, de már nem olyan erőteljes. A kommunizmus relikviáit turistáknak árulják. A moszkvai munkám során úgy használtam a kommunista szimbólumokat, hogy beépítettem őket a padlózatba, az emberek átsétálnak rajtuk. Abban az időben viszont ezek a jelképek az emberek feje fölött lebegtek. Mára dekorációvá váltak csupán, nem hordoznak erőteljes jelentést. Pontosan ez az, amit ki akartam fejezni az egész szobával: a dolgok megváltoztak. Másrészt Moszkva jövőképéről is beszélek, például a tizennégy lábú székkel, mely az oroszországi instabil állapotokat hivatott kifejezni. 

Az első moszkvai látogatás idején Ön közel állt a baloldali mozgalmakhoz.

Igen, ahogy sok más fiatalember is annak idején. Ez volt akkoriban a kifejezésmódunk. Mára már nincs jelentősége, hogy a jobb- vagy baloldalhoz tartozol-e, csak a gondolatok számítanak. Ebben a tekintetben nem lehetsz konzervatív, a gondolatokat fejleszteni kell, nyitottnak kell lenni az újdonságra és a szabadságra. 

Eddig hány Salonén vett részt?

Talán tíz alkalommal voltam már itt.

Mennyit változott az utóbbi években?

A vásár egyre inkább a kreativitásnak és egyfajta kultúrának a helyszíne. Nemcsak azért jövünk ide, hogy megvegyünk ezt-azt, hanem azért is, mert látni szeretnénk, hogy ez a kultúra merre tart. Milánó életében ez egy nagyon fontos pillanat. A világ minden tájáról özönlenek az emberek, hogy hozzáadjanak valami pluszt az eseményhez. Vannak, akik új gondolatokat hoznak, mások új gondolatokat tanulnak a Salonén. 

A vásáron milyen trendeket lehetett megfigyelni az elmúlt években?

Nos, a fő tendencia a minimalizmus volt, de azt hiszem, már vége. Most nem egy fő irányba tartunk, hanem mindenki arrafelé, amerre a leginkább ki tudja magát fejezni. Nem az általánosság korát éljük, hanem a keveredését. Mindenki a saját gondolatait követi, és ezt a folyamatot nem lehet egyetlen mozgalomnak nevezni, inkább a különböző kultúrák értékes hozadékának. Nincs egy meghatározó stílus, pluralista és demokratikus alkotás van, amellyel mindenki kifejezheti önmagát.

És mi a helyzet a Salone Satelitével? Három különböző kísérleti projektet is láttam, melyek a designbeli sztárkultuszt gyönyörű, ám belül teljesen üres tárgyakkal kívánták kifejezni. Azt gondolom, hogyha a fiatal, 20-22 éves generáció ennyire nyíltan ellenzi a rendszert, az előbb-utóbb a sztárkultusz halálához vezet. Ha ma egy tárgy legnagyobb értéke a személyiség, s nem a funkció vagy az esztétikum, akkor a design jelentése megváltozott.

Így van. Nemrég a design még a funkcionalitásról szólt. Ez persze így van ma is, de ahogy már említettem, a tervezőknek ki kell fejezniük önmagukat. A saját meglátásukat a világról. Én, aki Olaszországban születtem, és New Yorkban élek, máshogy látom a világot, mint Ön, aki magyar. Nem állítom, hogy az én meglátásaim jobbak lennének, csak mások. Minden meglátás jó. 

Miért él New Yorkban?

Mert New York volt a huszadik század fővárosa, és könnyebb egy olyan helyen élni, ahol ennyi információ felhalmozódik. Ezen a héten Milánó olyan, mint New York a mindennapokban. Itt van egy csomó ember, rengeteg energiával és élettel töltik meg a várost. 

Két évvel ezelőtt Massimiliano Fuksas a “kevesebb esztétikát, több etikát” mottót adta a Velencei Építészeti Biennálénak. Fontos lehet ez az üzenet a designban is?

Úgy gondolom, hogy nagyon fontos. 1969-ben egy olasz gyártóval terveztünk egy széket, amely a nők társadalmi szerepét szimbolizálta. Börtönhangulata volt. A lényeg, hogy a design ma már nem csak a praktikum kifejezésre juttatása. Politikai, egzisztenciális, vallási vagy akár filozófiai kérdéseket is boncolgathat, s így válik a kultúra fontos tényezőjévé. Egyszer terveztem egy lámpát, amely szintén női formára emlékeztetett, és úgy tűnt, mintha árnyék fedné az arcát. Ez a projekt szintén az individuum szabadságának elvesztéséről szólt. A design képes erre is.

Kedveli a mai, fiatal tervezőket?

Nem ismerem őket. Azt gondolom ugyanakkor, hogy néhány idősebb designer még mindig nagyon fiatal. Az olasz tervezők közül pedig Enzo Mari kiemelkedően tehetséges. 

Alessandro Mendini például közel áll Önhöz?

Nem, az én design megközelítésem egész más, én az olasz művészettörténetből indulok ki. A művészetek megőrzésével szeretném megmutatni, kik vagyunk mi, merre tartunk. A design különböző témákból merít, a vallásból, a politikából, szóval mindabból, ami a világban történik. Nagyon nyitott műfaj. Azt hiszem az absztrakt alkotás kora lejárt, a forma nagyon fontossá vált, hiszen az emberek azon keresztül értik meg, hogy mit is akarsz kifejezni. A számítógép például nem absztrakt jelekkel kommunikál. Bizonyos művészi kifejezésmódok, mint például az avantgárd, nem mindenki számára érthetőek. Míg a design univerzális nyelvet beszél, és mindenkihez szól.

Nemrégiben jelent meg a mostani Salone talán leginkább ünnepelt designerétől, Hany Rashidtól egy album, amelynek az a címe: Meg akarom változtatni a világot. Ön szerint a designer tényleg meg tudja változtatni a világot?

Nem, szerintem ez túlzás. Nem hiszem, hogy meg tudjuk változtatni a világot, csak bizonyos részeit. A cím nagyon idejemúlt gondolkodásról árulkodik. Le Corbusier meg akarta változtatni a világot, de nem sikerült. Abban tudunk segíteni, hogy az emberek élete könnyebbé váljon, de nem tudunk meggyőzni egy keresztényt, hogy moszlimmá váljon és fordítva. Hülyeség is lenne.

És mi a helyzet a designer messiás szerepével?

Nem hiszek benne.

Akkor mi a designer? Művész, mester?

A designer egy kreatív személyiség, ahogy mindenki más is. Ön például ebben a pillanatban a legjobbat szeretné a magazinja számára, ezért használja a kreativitását. Úgy látom, hogy a designer szakma most fordulóponton áll. Búcsúzunk a hobby korszaktól és az eredetiség korába lépünk. A technológia segítségével végre egyedi tárgyakat tudunk piacra dobni. 

Az eredetiség, illetve egyediség problémájáról az jut eszembe, hogy Antinori klónozott emberei talán még az idén megszületnek. Úgy gondolom, ezek történelmi pillanatok.

Nincs kifogásom a klónozott egyedek ellen, mert a valóságban egy csomó él már közöttünk. Egyesek ugyanis nem használják az eszüket, gép módjára működnek. Biztos van belőlük Magyarországon is, Franciaországban és Olaszországban is. Csak itt hülyéknek nevezzük őket. Úgyhogy nem félek Antinoritól.  

Talán ők lesznek az új vásárlók.

Tulajdonképpen miért is ne? Bizonyos dolgoktól nem kell tartani. A fejlődésnek nem lehet útját szegni.

A cikk nyomtatásban megjelent az OCTOGON 2002/03-as lapszámában. 

Ez a cikk nyomtatásban is megjelent az Octogon magazin 29 - 2002/03. lapszámában

A lapszám tartalmából:


Megnézem Előfizetek



Ha tetszett a cikk, és szeretnél előfizetni magazinunkra, itt teheted meg.

Kapcsolódó cikkek

Racionalitás és megépíthetőség

Racionalitás és megépíthetőség

Peschka Alfréd mesélt nekünk az NKE Rendészettudományi Karának új épületéről. 

„Fantasztikus, hogy milyen erőt sugároz ez az épület”

„Fantasztikus, hogy milyen erőt sugároz ez az épület”

Szalay Tihamér, az MD Studio vezető tervezője mesélt az NKE restaurált főépületéről.

Nemcsak kiszolgálni, de inspirálni is az épületben lévő életet

Nemcsak kiszolgálni, de inspirálni is az épületben lévő életet

"Valójában a térélmény az, ami az egyetemiséget adja."

Hirdetés