Októberben a fenntarthatóság mítosza volt az OCTOGON online témája
Hagyományunkhoz híven, ilyenkor év vége felé a legjobb anyagainkat ajánljuk nektek újraolvasásra! Ezúttal az OCTOGON online szerkesztői is kiválogatták kedvenceiket a 2023-ban online megjelent írásokból. Következzen Kanalas Eszter PR szerkesztő ajánlása.
„Már a címét is imádom ennek a cikknek. Nagyon szeretem Anna stílusát, és azt, ahogy mindig alaposan és részletesen körbejárja amiről éppen ír. Én, aki kevésbé vagyok jártas az adott témában, mindig lebilincselve olvasom a cikkeit, sok újdonságot tudok meg. Ebből az ajánlóból is sokat tanultam, ezúton is köszönöm Annának, hogy megismertem a slow architecture fogalmát (is)!” – szól Eszter ajánlója.
„Mi volt előbb, a tyúk vagy a napelem?” című cikkünk eredetileg 2023. október 2-án jelent meg, az októberi OCTOGON online tematika (fenntarthatóság) felvezető írásaként.
Mit jelent 2023-ban a fenntartható építészet fogalma? Lehetséges, és egyáltalán szükséges-e , hogy eleget tegyünk a nem-növekedés követelményének? Milyen szerep jut ebben az építészetnek és a designnak?
A fenntarthatóság fogalmával is az történt, ami a legtöbb igazán fontos, alapvető igazságon alapuló eszménnyel szokott: devalválódott. Nem veszített aktualitásából, sőt, mégis a könyökünkön jön ki. Ráadásul mint mindenből, ami népszerű és eladható, ebből is könnyű pénzt csinálni. Se szeri se száma a zöld megoldásoknak, zöld technológiáknak, és az ezeket díjazó különféle minősítéseknek. Szó sincs róla, hogy ezek haszontalanok lennének, de a folyamatokat szemlélve felmerül a gyanú, hogy mégsem ezek fogják megmenteni a világot – mert már ez a tét.
A fenntarthatóságról szóló gondolkodásnak alapvetően két iránya létezik. Abban mindkettő megegyezik, hogy baj van, és a bajt az életmódunk okozza. Bár a bajok forrása egyértelműen a nyugati típusú fogyasztási morál, a jelenség, az energiakészletek kimerülése és a lassan már a sztratoszférán kívüli közeget is fenyegető mérhetetlen hulladékképződés és szennyezés nem korlátozódik a fejlett gazdaságokra. A globális termelésnek köszönhetően a gyártással járó szennyezés és a szemét pont a szegényebb területeken landol, ahol egyébként mód sincs a fejlett technológiákkal ellensúlyozni a káros hatásokat, a mindennapok szintjén sem. A profit viszont ezzel ellentétes irányba, az amúgy is gazdag országokba vándorol, amelyek megengedhetik maguknak a napelemmel fűtött medence luxusát. Amikor a CO2 kibocsátás miatt elítéljük a szeméttel tüzelő embertársainkat, nem árt arra is gondolni, hogy a minden kertben nyírt gyep és fűtött úszómedence ökológiai lábnyoma hogyan viszonyul a bádogviskókéhoz.
  |
A megoldást két irányban keresi a kortárs kultúra. Az egyik irányzat a korszerű technikában hisz és attól várja a megváltást, egyébként nem minden alap nélkül. Hiszen a technológiai fejlődés tényleg csodálatos távlatokat nyitott, és olyan, korábban elképzelhetetlennek tűnő álmokat váltott valóra, mint a repülés vagy a tömegpusztító fegyverek… Joggal gondolhatjuk, hogy képes a környezetkímélő megoldásokra is.
A szkeptikusok ezzel szemben azt mondják, hogy a kutyaharapást szőrével, illetve a kecskére káposztát ősi bölcsességéről van szó, amikor a mértéktelenül technokrata civilizációt a technika csodái által kívánjuk gyógyítani. A slow mozgalmak hívei a fogyasztás csökkentésében, és az évezredeken keresztül jól működő természetes módszerek újjáélesztésében látják a kiutat, szintén nem alaptalanul.
A slow architecture fogalma Peter Zumthortól származik, és nem a pénz híján soha be nem fejezett építkezés értendő alatta, bár valójában van némi összefüggés. Olyan, a szimplán a normális igényeket kielégítő, helyi anyagokból, helyi erőkkel létrehozott építésről van szó, amelynek eredménye nem mutat túl a természetes szükségleteken – legyen szó lakhatásiról vagy kultúráról, szakralitásról.
Klímafrásztól sújtott tudatunknak az utóbbi kétségkívül szimpatikusabb lehet, ráadásul megvalósítása is individuálisabb, látszólag pusztán egyéni elhatározás kérdése. Csakhogy a probléma is itt rejlik: a minden-mindennel-összefügg hálózatok és a nagyvárosi életforma dominanciájának korában feloldhatatlannak tűnik az ellentmondás a tömegtermelés és a vályogtégla között. Aki érzett már lelkifurdalást amiatt, hogy a krumplihéjat nem a komposztra dobja városi lakásában – annál az egyszerű oknál fogva, hogy nincs komposzt, és ha lenne, akkor se tudná mire használni – érti, miről beszélek.
Egyszer három éven át volt szerencsém slow módon élni legalább heti három napban, a fővárostól távol, egy egyszerű faházban. Ott értelmet nyert a komposzt, sőt a szelektív hulladékgyűjtés, a spórolás, a föld értékeinek kihasználása, termesztés és feldolgozás, a szabadtűz és a víztakarékosság. Azt hittem, a városi lakásomban majd könnyűszerrel tudom adaptálni a tanultakat. Nem így történt, és nem az én hibámból – a rendszer nem ugyanaz.
Nagy tehát a felelősség, egyéni és társadalmi szinten is, és egyvalamiben biztosak lehetünk: az igényeinket kell nagyon alaposan felülvizsgálnunk. Azzal biztos nem ártunk senkinek, ha méregdrága reprezentációs építkezések helyett a valós szükségletekre koncentrálunk – hazai pályán már ez is nagy dolog lenne. Nagyon úgy tűnik, hogy a fogyasztás radikális csökkentése nélkül nem ússzuk meg, és persze ez a legnehezebb. De ha sikerül, talán már mindegy is lesz, hogy napelemes főzőberendezésen vagy sparhelten sütjük meg a napi betevőt.
Ha tetszett a cikk, és szeretnél előfizetni magazinunkra, itt teheted meg.
