A sport esztétikája és sport iránti rajongás posztulátuma – a Ferencz Marcel (NAPUR Architect) tervezte Nemzeti Atlétikai Központ.

Hagyományunkhoz híven, ilyenkor év vége felé a legjobb anyagainkat ajánljuk nektek újraolvasásra! Pleskovics Viola, az OCTOGON magazin szerkesztője kiemelt 10, számára meghatározó projektet a 2023-ban megjelent cikkek közül. Ezúttal íme a Nemzetközi Atlétikai Központ épülete az OCTOGON magazin 185-ös (2023/5-ös) lapszámából.

„Kétségtelen, hogy az elmúlt év egyik legnagyobb mérnöki teljesítményéről van szó, a Napur Architects mellett ezért említsük meg a tartószerkezetért felelős Szántó László Gábort, vagy az épületszerkezetekért felelős Reisch Richárdot is e mű kapcsán.  Az OCTOGON az építészeti médiában a legnagyobb részletességgel, több irányból megközelítve és több szakember interjújával együtt foglalkozott az épületegyüttessel” – szól Viola ajánlója.



„A valódi probléma ott kezdődik, amikor a »magaskultúra« világában keressük a sport szépségének magasztalását. (…) Az értelmiségiek Keleten és Nyugaton nemcsak a sportrajongásnak megfelelő írásmódot, hanem a neki megfelelő érzelmi beállítódást is elveszítették, és mindkettőt nehéz visszanyerni.”

Hans Ulrich Gumbrecht, a Stanford Egyetem filozófusprofesszora egy teljes kötetet szentelt a sport esztétikájának, a sportnézés nyújtotta élvezeteknek, a bevonódás extázisának és a tömeg viselkedésének a stadionban. Van egy másik figyelemre méltó mű is, amely a sporthoz és a sportolókhoz való különleges viszonyt tárgyalja, David Foster Wallace esszéje, a „Roger Federer mint vallási élmény”. Wallace, aki 34 évesen megírta az angol nyelvű irodalom egyik korszakos jelentőségű nagyregényét, különleges fontosságot tulajdonított a versenysportnak mint a kulturális kánon egy nagyon stabil elemének. Könnyű lenne avval érvelni, hogy mit jelentett a sport az antik világban, példának okáért azzal kezdeni, hogy a sport tere a görög világban a templom volt, a sportolókat pedig félisteni státusba helyezte az ókori olimpiászok közönsége. Másrészt korunk jelentős gondolkodóinak egy része gyakorlatilag tudomást sem vesz a versenysportról, a közönségét meg nem kevesen egyenesen csürhének tartják, aminek, jegyezzük meg, szintén van létjogosultsága – amennyiben hajlamosak vagyunk a kivételt tekinteni szabálynak. A tömeg megvetése a 19. század végének spekulációiból eredeztethető, amelyek legfontosabb állítása, hogy az individuum mindig feloldódik a tömegben, és az így létrejövő, együtt mozduló és egyet gondoló tömegembert ez a pszichés állapot minden esetben követelésekre bátorítja. Ehhez a generális elutasításhoz sorakozott fel aztán a nemzetiszocializmus és a kommunizmus beteg eksztatizmusa, ahol mindkét eszmekör kitüntetett fontosságot tulajdonított a „tömegek színrevitelének”.
 


Amúgy jegyezzük meg, hogy az elitek joggal tartanak a tömegtől, hiszen ereje és mozgása gyakorta kiszámíthatatlan. Ebből következően az a tömeg kívánatos a számukra, ahol az individuum egy bizonyos, jól körülhatárolható cél érdekében oldódik fel a körülötte összegyűltekben. A sport azonban lényegénél fogva kiszámíthatatlan, instabil tömeget gerjeszt, és ennek cselekvéspotenciálja annyira öntörvényű, hogy fogalmaink sem nagyon vannak még a leírására, és a társadalomtudományok is csak a következmények ismeretében próbálnak adekvát válaszokat találni. Amúgy a modern idegtudományok kutatásainak köszönhetően ismerjük az agy premotoros kérgében elhelyezkedő tükörneuronokat, amelyek már egy látványra, akusztikai jelre is képesek aktiválódni és eljuttatni birtokosukat abba a lelkiállapotba, amely valóban feloldja az egyéniséget. Mert a sporteseményeken összegyűlő tömeg valójában arra a pillanatra vágyik, amikor „egyesített fizikai energiája összekapcsolódik a játékosok energiájával, ezzel növelve az utóbbit”, írja a stanfordi filozófiaprofesszor, aki ötven éve elkötelezett Dortmund-szurkoló, az ún. „kemény mag” bérletese még Amerikából is, és nincs olyan hétvégéje, nyaralása, utazása, ahol ne venne részt nézőként bármilyen sporteseményen, vagy ne járná ki, hogy bejusson egy üres stadionba. Mi ez a furcsa szenvedély, amely elég távol áll a polgári ízlés bevett gyakorlatától? Mert mi a sport valójában?
 


De mielőtt erre rátérnénk, zárjuk le az előző gondolatot azzal a megállapítással, hogy a valódi tömegélmény megélésére feltétlenül szükség van egy olyan építészeti struktúrára, amely szabályos, kezelhető formát ad a tömegnek: a stadionra. Bernabeu, Maracana, La Bombonera, a Madárfészeknek becézett Pekingi Nemzeti Stadion, hogy csak pár ikonikus építményt soroljunk. Impozáns tömegképzésük nem nélkülözi a könnyedséget, és a térstruktúrában elfoglalt helyük egyértelmű választ kínál a látszólag kérdéses funkcióra is. A nagyvárosok nyüzsgő hétköznapjaiban léteznek olyan épületek, amelyek némán és üresen várják a pillanatot, hogy a tömeg oda áramoljon és megtöltse a lelátókat. Egy üres stadion a nagyvárosban a várakozás bonyolult, feszültségekkel teli szigete, amely mintha különös vákuumhatással bírna. Akinek volt már szerencséje egy üres stadion közepéről körbenézni, az tudja, miről van szó. Valamilyen sűrű és kimérhetetlen energiamező képződik meg ezekben a katlanokban, tölcsérekben, amely fogságba ejti a tudattalant.

Szőnyi Ferenc, az elképesztő teljesítmények vitathatatlan királya a következőképpen vallott erről az érzésről egy National Geographic-interjúban, amire a legembertpróbálóbb ultrafutás, a himalájai Hell Ultra Running helyszíne kapcsán jutott: „Sokat gondolkodom, mi lehet az a spiritualitás, ami annyi embert megragad ebben a vidékben, és egykönnyen el sem engedi. Tulajdonképpen a semmi, az üresség elképesztő tágassága. Kb. tíz kilométerrel a rajt után már elhagyjuk a civilizációt, eltűnik minden: ember, állat, és csak az óriás hegyek kontúrjai látszanak a csillagboltozat alatt. Ilyenkor mindig eloltottam a fejlámpámat, és mint a fuldokló, kapkodva, teli tüdővel szívtam magamba ezt a meghökkentő érzést: a semmit. És ez ám az igazi oximoron: az üresség, ami csurig tölti az embert. És akkor így, ebben a tudatállapotban tulajdonképpen semmiségnek tűnik, hogy már csak 470 kilométered van hátra.” Martin Heidegger tette fel a létezésre vonatkozó legalapvetőbb kérdést, jelesül, hogy miért van valami és miért nincs inkább a semmi? A semmi, az üresség, ami a magashegyekben, vagy a stadion gyepén valamivé válik, mégpedig olyan sűrű és tömény energiává, amelynek nagyon nehéz ellenállni. Egy jó épület tehát a sportélmény magas szintű átélésének szükséges, pontosabban nélkülözhetetlen feltétele. És a Nemzeti Atlétikai Központ stadionja képes előállítani ezt az érzést. De térjünk vissza egy időre a sport definíciójához, amellyel megalapozzuk a stadion dicséretét is.
 


A sport korszerű definíciója Gumbrecht után az agón (verseny) és az areté (kiválóságra törekvés) kevercséből áll össze. Előbbi foglalja magába a teljesítményt és a jelenlétet, utóbbi a tragédiát és a megdicsőülést. És hogy ne érezzük úgy, hogy csak fogalmakkal dobálódzunk, bontsuk ki ezt a képletet a következők értelmében: „A győzelem esélye és a veszteség kockázata narratívát, eposzt és drámát eredményez” – állítja idézett szerzőnk. De mindabban, amit a sport jelent, a legjelentősebb a drámai elem, ami persze jórészt gyorsan elpárállik az ünneplésben, mint hajnali pára az első napsugarak hatására. A vesztesek fájdalma, a tragédia adja azt a toroktól a gyomorszájig hatoló rettenetet, amit a győztesek diadalordítása elsöpör. A sokszor évtizedek kitartó, irgalmatlan munka feleslegessége, értelmetlensége és semmibe hullása emeli a profi sportot a transzcendens felé, ez az a grádics, ami vakító fényt ad a győzelemnek. Ez az az eksztázis, ami kiárad a nézőkre is a versenysport hatására. Hogy az elbukással együtt látom a diadalt is, hogy a kettő csak együtt adja ki a pillanat igézetét. Ennek az élménynek a legszélsőségesebb változatát a római polgárok tapasztalhatták meg a Colosseumban, amikor a gladiátorok viadalában egyszer csak az egyik küzdő fél elveszíti a harcot és ötvenezer ember pillantásától kísérve néz szembe a halállal. Ez az a tét, amikor a közönség figyelme nem a győztesre, hanem a vesztesre irányult: szembenézni a legfélelmetesebbel, elveszíteni a legértékesebbet. (Amúgy a legfrissebb kutatások szerint az ilyen végkifejletek 80-90 százalékában megkegyelmeztek a legyőzött harcosnak.) Viszont nem hallgathatjuk el azt a tényt sem, hogy a sport mint örömforrás a ma Magyarországán súlyosan terhelt problémahalmaz. Erről kár is lenne vitát nyitni. És erről nem a nézők és még csak nem is a sportolók tehetnek. Hogy a sport sem tud „érdek nélküli”, önmagáért való örömmé változni, az rendkívül fájdalmas, és mihamarabb orvosolandó ügy. A stadion-fogalom olyan konnotációktól terhes, amelyeknek lehántásához ez a szöveg csekély támogatást tud nyújtani, mindenesetre egy próbát azért megér a dolog.
 


A 2017-ben elhatározott Déli Városkapu fejlesztés legfőbb célkitűzése egy vonzó városrész megteremtését irányozta elő. Ennek csupán egy, de kétségkívül nagyon látványos eleme az Atlétikai Központ és kiegészítő projektelemei – együttes nevén a Nemzeti Atlétikai Központ. A tervpályázat győztese, a Ferencz Marcel vezette NAPUR Architect elképzeléseinek központi víziója egy nagyon egyedi városi közösségi tér létrehozását irányozta elő. A feladat bonyolultságát érzékeltetendő álljon itt egy taxatív lista a tervezés látványelemeiről: a ferencvárosi Vituki-ipartelep helyén létesülő új Atlétikai Stadion és park, az Észak-Csepel csúcsához tervezett új átkötő gyalogos-kerékpáros kábelhíd, valamint az átvezetésével megközelíthető új Atlétikai Edzőközpont. A szemnek amúgy szintén tetszetős, ám nem közönségszolgáltató funkciókkal bíró fejlesztési elemek listája is impozáns, mérnöki kihívásoktól roppant gazdagnak mondható. Azaz másfél kilométer hosszúságú árvízvédelmi mű kialakítása a Duna-parton; a meglévő kétvágányos híd és aluljáró bontása, majd egy új kétvágányos vasúti híd építése a csepeli HÉV vonalán, alatta gyalogos és kerékpáros aluljáróval; egy új közúti aluljáró a Kvassay út alatt, plusz ehhez kapcsolódó új közműhíd. Új gyaloghíd a ráckevei Duna-ág felett; a Fővárosi Csatornázási Művek Ferencvárosi Szivattyútelep fővészkiömlőjének kiváltása a stadion alatti szakaszon; a hajóállomás utca átépítése, továbbvezetése és csatlakoztatása a Komor Marcell sétányhoz; három új kikötőhely létesítése a Duna-parton; a stadion küzdőterére eső termálkút megszüntetése; a VITUKI uszoda vízgépészetének megszüntetése; vízi közművek létesítése.

A fejlesztés ikonikus eleme, a NAPUR munkájának pazar teljesítménye persze a stadion maga, amely könnyed, légies acélszerkezetével úgy koronázza meg a Csepel sziget északi csücskét, ahogy az atlétika emelkedik kecsességével, légiességével és összetettségével a sportágak fölé. Együtt hordozza mindazon szükségszerű attribútumokat, amelyek a többi sportág művészi gyakorlásához nélkülözhetetlenek: erő, robbanékonyság, rugalmasság, kifinomultság, rafinéria. A tetszetős párhuzamok barátjaként – és a stadion elkötelezett híveként – nem tartok annak kijelentésétől sem, hogy a stadion maga is hordozza ezen attribútumok javát. És akkor még egy szót sem ejtettünk az épület igazi erejéről, a titokról, amelynek feltárulására még várnunk kell.
 


Előtte vizsgáljuk meg a szerkezetet. A tömegesemény a közönségforgalmi, az enyhén az árvízvédelmi mű szintje fölé emelkedő részen zajlik. Nevezzük ezt alapépületnek. Ezt a 15 000 főt befogadni képes lelátó ismerős geometriája határozza meg. Ez a terület szolgálja ki a közönséget, beleértve a VIP-vendégeket is. A stadionnak azonban, mint már jeleztük, van egy harmadik szintje is, amit nevezzünk jobb híján „felettes énnek”. Ez egy fogalmilag és metaforikusan is gazdagabb jelentéstartalmakat hordozó szint, az ún. „városi kör”, amit mi következetesen a téri struktúra posztulátumaként határoztunk meg kezdettől fogva. Ez azonban jelenleg láthatatlan, ami csak az ideiglenes lelátók elbontása után tárul fel a látogató felett. Ez a nem csupán metaforikus értelemben elemelt-kiemelt tér olyan vizuális és fizikai energiákat rejt, amelyek szoros kapcsolatban állnak az épületszerkezet bonyolultságával és egyediségével. Ez a glóriaszerű körív, a pálya koronája, az acélszerkezet gyémánt-struktúrája, valamint a Colosseum árnyékolóira emlékeztető fix kábeltetős térlefedés, amely szerkezet egyébként nem mellékesen a legigényesebb elvárásokat is kielégítő világítási és hangosítási rendszerek hordozója, tulajdonképpen az egész beruházás egységes, briliáns látványeleme. Mestermű. Mindenféle értelemben.

Ez az ég felé emelt, a futókör kerületét meghaladó, 119 darab pilléren álló körív-struktúraegyüttes válik végül tehát a valódi attrakcióvá. Van tehát egy hagyományos és egy mitikus tér, amit tömegesemények során az ideiglenes lelátók elrejtenek a szemlélő elől. Rétegenként nyílik meg előttünk egy káprázatos térstruktúra, a felfelé szélesedő perspektíva borzongató látványával, amelytől nem áll távol a spirituális élmény, amelyet a megnyíló és kitárulkozó égbolt kínál az erre fogékony nézőjének. A vertikális pedig a transzcendenssel rokon, sőt, törekszik, hogy lehetőleg el is érje ezt az állapotot. A szerkezetet merevítő háromszögek bonyolult húzó/feszítő rendszere a világ legbonyolultabb műszaki attrakciójának egyike. Nem próbálok úgy tenni, mintha értenék a szilárdtestfizikához, de a műszaki paraméterek alapján egészen biztos, hogy a határos tudományterületek minden lenyűgöző összetevőjét anyanyelvi szinten beszéli ez az épület. Az acélszerkezet és a monolit vasbetonszerkezet társítása ugyanis igazi építőmérnöki és statikai bravúr, hiszen a tetőszerkezetben keletkező nem csekély feszítő-húzó erőket a vasbetonszerkezet vezeti el, s tartja fogságban.
 

Ennek az épületnek az eredetisége és a különlegessége abban a titokban rejlik, amelynek a leleplezésére még jó fél évet várnunk kell. Ez látszólag a látható és a láthatatlan problémája, ám mindjárt itt egy esztétikai mankó, amely segít áthidalni az oximoront: mégpedig az épület kecsessége, légiessége, amely elhiteti a szemlélővel, hogy a több ezer tonnányi beton és acél ellenére ez a fészek lebeg. Úgy ám! Levitál.


Nagyjából fél év múlva, a játékok végeztével és a lelátók elbontása után a glóriaszerű városi kör teljes egészében megnyílik a nagyközönség előtt. Futókört már a Puskás Aréna tetőszintjére is terveztek, ott azonban anyagi okokból elmaradt ez a fejlesztés. Helyette itt valósult meg. Az atlétikai központ utóhasznosítása nem csupán a környezetétől jól elválasztható, reprezentatív, egyedi hangulatú, fedett városi gyűrű lehet. Baranyi Krisztina kerületi polgármester javaslatára a komplexum vajszínű árnyalatként kapni fog egy homokos plázst, szalonnasütő helyeket, egy gördeszka parkot – és egyszer talán egy önálló HÉV-megállót, már ha a józan hangok kerekednek felül a végén.
 


A kétszeres olimpiai bajnok úszó, Pedro Pablo Morales az 1984-es csapatgyőzelme után visszavonult az aktív sportolástól, ám az 1988-es olimpiai úszódöntők hatására mégis úgy határozott, visszatér a versenysporthoz. Sok-sok év kitartó munkájával végül 1992-ben egyéni aranyérmet nyert a legkeményebb számban, a 100 méteres pillangóúszásban. Egy beszélgetés során azt mondta, volt egy revelációval felérő pillanat, amikor rájött, hogy mit jelent a versenyzőnek az élsport: „Elmerülni a koncentrált intenzitásban”. Mivel jórészt párhuzamokról szólt ez a recenzió, forduljunk meg bármilyen céllal ebben az épületben, garantáltan hasonlóképpen fogjuk érezni magunkat.
 

Tervpályázat: 2018
Kiviteli terv: 2019
Átadás: 2023
Méret: 118 000 m2

Generáltervező: NAPUR ARCHITECT KFT.
Építész szerző, felelős tervező: FERENCZ MARCEL DLA
Generáltervező: DÉTÁRI GYÖRGY DLA
Építész csapat: FILÓ GERGELY, FIKÓ VIKTOR, HOLYBA PÁL, NYUL DÁVID, GRÓCZ CSABA, HORVÁTH DANIELLA, MÉSZÁROS MÓNIKA, SURÁNYI NORBERT, KOVÁCS RÉKA

Tartószerkezet: SZÁNTÓ LÁSZLÓ GÁBOR
Épületszerkezetek: REISCH RICHÁRD
Épületgépészet: LUCZ ATTILA
Épületvillamosság: IVANICS ZOLTÁN
Épületautomatika: HARMATH LÁSZLÓ
Tűzvédelem: DECSI GYÖRGY
Kert- és tájépítészet: SÁNDOR TAMÁS, POLERECZKINÉ MATÉCSA HANNA

Útépítés-közlekedés: DR. MACSINKA KLÁRA PHD
Akadálymentesítés: PANDULA ANDRÁS
Várostervezés: KOTSIS ISTVÁN
Akusztika: CSOTT RÓBERT
Orvostechnológia: TÓTH KÁROLY
Sporttechnológia: ERDEI LÁSZLÓ
Konyhatechnológia: GAULAND ANDRÁS
Környezetvédelem: JENEI ATTILA, NAGY TAMÁS
Geotechnika: SZILVÁGYI LÁSZLÓ, BURGHARDT BALÁZS
BREEAM: CROSS-BODA BORBÁLA
Költségvetés: SZABÓ ÁGOSTON

GENERÁLKIVITELEZŐ:
ZÁÉV ZRT.

DEÁK GÁBOR: elnök-vezérigazgató (Interjú ITT olvasható!)
SZIGETI FERENC: vezérigazgató-helyettes
ISTENES ISTVÁN: kivitelezési igazgató
SCHRIFFERT PÉTER: projektigazgató (Interjú ITT olvasható!)
ÁRVAI PÉTER: projektvezető (Interjú ITT olvasható!)
NAGY LEVENTE: vállalkozás vezető
KAJTÁR SZILÁRD: mélyépítő projektvezető
NOVKOV RATKO: projektvezető
FALKENHEIM JÁNOS: gépész projektvezető-helyettes
KAPDEBO LÁSZLÓ: elektromos projektvezető
FLOCH PÉTER: gépész létesítményfelelős
SZILÁRDFY ROBIN: gépész létesítményfelelős
SZABÓ PÉTER: szakági (gépész) projektvezető
LUKÁCS-CSÉZA ANDREA: gazdasági iroda vezető
SZEKERES ANIKÓ: gazdasági vezető
FARAGÓ GABRIELLA: gazdasági felelős
PINTÉR DOROTTYA: műszaki előkészítő
BÁNYAI RENÁTA: műszaki előkészítő
RÉDEI-NÉMETH VIKTÓRIA: irodavezető
VIDA SÁNDOR : műszaki előkészítő
KÓKÁN ISTVÁN: építésvezető
CSISZÉR ÁRPÁD: építésvezető
IMRE ISTVÁN: építésvezető
KŐVÁRI GYÖRGY: építésvezető
VARGA IMRE: építésvezető
ZÁRTH ISTVÁN: építésvezető
KONCSEK PÁL: építésvezető
MÁTÉ GYULA: építésvezető
VARGA TAMÁS: építésvezető

GENERÁLKIVITELEZŐ:
MAGYAR ÉPÍTŐ ZRT.

SZIKSZAI ZOLTÁN: elnök-vezérigazgató (Interjú ITT olvasható!)
KISS MÁRK: gazdasági igazgató
BALÁS ÁKOS: projektigazgató-helyettes (Interjú ITT olvasható!)
BOGYA GÉZA: felelős műszaki vezető (Interjú ITT olvasható!)
GYŐRY CSABA DÁVID: projektvezető-helyettes (Interjú ITT olvasható!)
TÓTH ISTVÁN: épületgépész projektvezető-helyettes
VEDRES BÉLA: vállalkozásvezető-helyettes
MOSONYI MIKLÓS: építésvezető
BORDÁS TAMÁS: építésvezető
BODNÁR ISTVÁN VILMOS: építésvezető
ERŐS FERENC: építésvezető
NAGY OLIVÉR: építésvezető
KRICSÁNY ÁKOS: építésvezető
SZALAI ZOLTÁN: építésvezető-helyettes
KLADEK CSABA: logisztikai főmunkatárs
KOVÁCS SZABOLCS: tervkoordinátor
MAGYAROS BERNADETT: műszaki előkészítő
BARADLAI ERIK: műszaki előkészítő
MAKULA MARIANNA: asszisztens (BREEAM koordinátor)
TÁLOS TAMÁS: gazdasági felelős
VARGA EDIT: projekt gazdasági felelős
TÓTH HUNOR GÁBOR: gazdasági felelős
BARTHA MÁRTA: adminisztrátor (munkavédelem)
— 
BERUHÁZÓ: BFK-BEÜ

 

Az OCTOGON magazin 185-ös (2023/5-ös) új lapszámában sok egyéb mellett a Napur Architect tervezte Nemzeti Atlétikai Központról, a mindszentkállai borbárról (SAGRA Architects), az Európa Kulturális Főváros építészetéről (Veszprém–Balaton2023) és a DÉR-építőművész által jegyzett Gellért-hegyi villaövezetről is olvashattok.

Magazinunkra itt lehet online előfizetni.

2023/5 185. lapszám - Octogon

 




Ha tetszett a cikk, és szeretnél előfizetni magazinunkra, itt teheted meg.

Kapcsolódó cikkek

„Hittem a munkatársaim tudásában, akaratában, munkabírásában” (X)

„Hittem a munkatársaim tudásában, akaratában, munkabírásában” (X)

A Magyar Építő Zrt. kihívásai, tapasztalatai a Nemzeti Atlétikai Központ kivitelezése kapcsán – Interjú Szikszai Zoltánnal, a Magyar Építő Zrt. elnök-vezérigazgatójával, Balás Ákossal, a Magyar Építő Zrt. projektigazgató-helyettesével, Győry Csaba Dáviddal, a Magyar Építő Zrt. projektvezető-helyettesével és Bogya Gézával, a Magyar Építő Zrt. felelős műszaki vezetőjével az OCTOGON magazin 185-ös (2023/5-ös) lapszámából.

„Rengeteg kihívás elé állít egy ilyen gigaprojekt” (X)

„Rengeteg kihívás elé állít egy ilyen gigaprojekt” (X)

A ZÁÉV Zrt. kihívásai, tapasztalatai a Nemzeti Atlétikai Központ kivitelezése kapcsán – Interjú Deák Gáborral, a ZÁÉV Zrt. elnök-vezérigazgatójával, Schriffert Péterrel, a ZÁÉV Zrt. projektigazgatójával és Árvai Péterrel, a ZÁÉV Zrt. projektvezetőjével az OCTOGON magazin 185-ös (2023/5-ös) lapszámából.

Csak víz legyen és fény

Csak víz legyen és fény

A Stopper, a Magyar Kajak-Kenu Szövetség állóhajója a Vizafogó-parton

Hirdetés