Mi történik, ha egy építész által válogatott képanyag egy formatervező kezébe kerül?
Az egyre népszerűbb Hungarian Objects Instagram-oldal tartalmait sorozatunk debütáló epizódjában Vörös Kati történész-lakberendező vette górcső alá, nem is akármilyen módon. A második részben elhagyjuk a privát otthonokat és a Lakáskultúra folyóiratot, s a Fortepan segítségül hívásával ezúttal a szállodák világába kirándulunk. A Budapest Hotel, az Olimpia Hotel és a Pannónia Hotel tereiről készült felvételeket most egy designer kezébe adtuk: kíváncsiak voltunk, mit kezd a szocializmus szálloda design-jával olyasvalaki, aki tervezett már ülőbútort, lámpát, „eltűnő szekrényt” és kosárlabda öltözőt, munkái pedig legutóbb a Milan Design Weeken is bemutatkoztak. Íme a sorozat második része, ahol a Line and Round stúdió egyik alapítója, Hevesi Annabella kalauzol minket!
Elárultad, hogy egy ideje már követed a Hungarian Objects oldalt. Személyes, illetve szakmai oldalról mi az, ami megfogott benne? Milyen kötődésed van ehhez a korszakhoz, a szocializmus tér-, illetve tárgykultúrájához? Illetve magához az aktuális témánkhoz, ami a szállodák enteriőrjeire, tárgyaira fókuszál?
Úgy látom, hogy az erről a korról folytatott diskurzust megkerülhetetlenül áthatja az édes nosztalgia: egyfajta romantikus elvágyódás a gyerekkor, a vajas kenyér, a Moha és Páfrány / Lolka és Bolka és a szeretett idősebb rokonok irányába. Ez az én esetemben szinte teljesen hiányzik. Abban a sajátos helyzetben vagyok, hogy valamivel neutrálisabb szemmel tudok erre a korlenyomatra tekinteni, mivel az én szüleim családalapítása lényegében a rendszerváltással egyidejűleg történt. Ehhez társul, hogy a nagyszüleim közül csak három nagyapámat ismertem: az egyikük a születésem körül, harminc év után költözött vissza Amerikából Békéscsabára, a másik nagypapám Gyulán élt közjegyzőként egy polgári házban, és ha a gyerekkori „tárgyvakságom” dacára megpróbálom felidézni az ő környezetét, inkább koloniál jellegű, csavart oszlopos tömörfa bútorzat jelenik meg előttem. A harmadik nagyapám szarvasi házából pedig csak egy tömörfa hintaszékre emlékszem.
A szüleimre jellemző volt akkoriban egyfajta saját-múlt tagadás, ami a családunkat körülvevő tárgyi környezeten is erősen tükröződött. Gyerekként pedig nyilván, ahogy szinte mindent a szüleimről mintáztam, az esztétikai értékrendem is eszerint alakult. Például az „álomházamat” fehér stukkókkal borított vanília sárga házként jellemeztem, cizellált kovácsoltvas kerítéssel (szerencsére nem volt ilyenünk) – ami valószínűleg anyukám régi művtöris szerelmeiből, a szecesszióból és a quattrocento-ból (azaz a nem-saját, romantizált múltból), továbbá valamilyen, a késő ’90-es években Magyarországon is tomboló, posztmodern fúzióból tevődhetett össze. Persze, az újdonság befogadásának is megvolt az optimuma nálunk: ebbe az ún. „bugyirózsaszín” társasházak már nem tartoztak bele.
Akkoriban bármit, amit a szocializmushoz társítottam, kissé szemellenzősen avíttnak találtam, és elhatárolódtam tőle. Ugyanakkor éppen a családi hátterem miatt, a szocializmus tárgyi és építészeti hagyatékával szinte kizárólag közületi szituációban találkoztam. Csak mostanában, a későhúszas éveimben (mire elérkeztem a saját múltam felülbírálatához) kezdtem el tudatosabban rehabilitálni a magam számára ezt a kort, és szembesülök vele újra és újra, hogy szakmai szemmel milyen sok érték született akkor.
Az egyik sokkoló élményem volt, amikor egy a vidéki, késő modern nagyáruházak homlokzatait szemléző cikkben viszontláttam az egyik gyerekkori nemezisemet, a békéscsabai Univerzál Áruházat. Azért volt sokkoló, mert most, az arra a korra nyitott – és szakmailag „látóbb” – szememen keresztül megdöbbentett, milyen izgalmas és bátor az a homlokzat, milyen jó arányérzékkel nyúlt hozzá Emődy Attila, és hogy ez a most látott kép mekkora ellentétben áll azzal, hogy milyen erős averzióm volt régen, gyerekként („építészet-vakságom” ellenére). Ráadásul egy archív kép szerint a korábbi hirdetési felületek vertikálisan a beton struktúrához illeszkedtek, amitől még inkább élt az épület. Ehhez képest például Ortutay Tamás békéscsabai pirogránit murális művét már gyerekként is érdekesnek találtam, de mai szemmel egyenesen lenyűgözőnek, és méltatlanul elfeledett alkotásnak tartom. Ahogy ezen összevetések, felismerések hatására felteszem magamnak a „miérteket”, úgy érzem, sokkal mélyebben értem és ismerem meg a szakmámat.
  |
Lényegében ennek a rehabilitációs folyamatnak a része volt a Burnt Geometry kollekcióm megtervezése is, ami nemcsak Lantos Ferencék ’60-as, '70-es évekbeli bonyhádi zománckísérleteire, de a kor tárgykultúrájára, a zománcozás technológiájára és a szocializmusra igencsak jellemző „hiány” vagy „nélkülözés esztétikájára” is utal. És talán szintén a múlt-tagadás kérdésköréhez kapcsolódik az is, hogy bár én általános iskolás koromban rendszeresen tűzzománcoztam (illetve több intézmény művészettörténeti tananyagát elfogyasztottam), sajnos mégsem jutott el hozzám a bonyhádi alkotótábor, egészen az acb galéria kiadványáig, pedig ráadásul Fajó János abban az épületben töltötte gimnáziumi éveit, ahol én tűzzománcozni tanultam.
A Hungarian Objects-cel akkor találkoztam, amikor a korhoz kapcsolódó forrásokat már tudatosabban kezdtem figyelni – és a Szarvasi lámpás posztok között felismertem gyerekkori háztartásunk egyik kivételét, az SzV-3104-es üveglapos csillárt. Azóta is folyamatosan követem, és egyfelől irigykedem a termékfejlesztések, és a mögé képzelt formatervezői megbízások volumenén, másrészt tisztelgek a tervezők ambíciója és bátorsága előtt. Ahogy az oldalon egyre több régi Lakáskultúra cikk jelent meg, a szövegek is egyre jobban kezdtek foglalkoztatni. Néha az az élményem, hogy az ellentétét olvasom annak, amit látok – például épp a Vörös Kati által elemzett Zsemlye utcai háznál, amikor az uralkodóan sötét, súlyos, méregzöld színű kárpittal bevont ágy és párnák fotója mellett azt olvasom, hogy „A minimális hálófülkét is a derűs színű (sic!) textíliák varázsolják kicsisége ellenére kellemes tartózkodó hellyé” egyszerre mosolygok és szomorkodom, mert eszembe jut, hogy a szocializmus gyermekeinek nem volt rózsaszínű ceruzája.
Körszálló, Olimpia Hotel, Pannónia Hotel – ezeket a szállókat válogatta össze Attila, bár gyanítom, a sor még bőven folytatható lenne (reméljük, lesz is a Hungarian Objects oldalán). A KÖZTI építészei által jegyzett Körszállót a fővárosban találjuk, s itt épült meg a Farkasdy Zoltán tervezte Olimpia Hotel is, amit sajnos 2018-ban lebontottak. S van itt nekünk egy pécsi szálloda is, a Pannónia. Mennyire ismerted ezeket az épületeket, illetve milyen benyomásaid voltak, mikor megpillantottad a képes válogatást?
Eddig csak hasonló formában, archív felvételeken találkoztam ezekkel az épületekkel – a Körszállót leszámítva, aminek az exteriőrjét jól ismerem, és régóta terveztem, hogy egyszer megnézem belülről. Ahogy Vörös Kati is kiemelte, hogy a Lakáskultúrában megjelenő enteriőrök nem az átlagember életterét mutatják be (ahogy egy mai szakmai magazin sem), ez az állítás különösen igaz a közforgalmú terekre, szállodákra. Bennem először az a kérdés merült fel, hogy bár az magától értetődő, hogy én a koromnál fogva nem ismerhetem jól ezeket az épületeket, de vajon a kor embere menyire ismerte őket? Vajon hányan fordultak meg itt, vagy egyáltalán szállodában az átlagemberek közül?
Néhány dolog nyilván számomra is ismerős. Magánemberként például az Olimpia lépcsőkarjai, egyes ágykeret és korpuszbútor típusok, a lambéria persze és az akkoriban számomra nem igazán értelmezhető „lyukas” ágyneműhuzatok ismerősek régi, osztálykirándulásos élményekből, kollégiumokból, esetleg vadabb, korábbi albérletekből. Formatervezőként pedig főleg Borz Kováts Sándor Vargánya lámpái, melyek a terek üde színfoltjai. Szerintem nagyon közel áll ezeknek a tárgyaknak a szerethetősége a ma is sikertermékként számon tartott Panton által tervezett Flowerpot lámpákhoz. Nem ugyanaz a két lámpa karaktere, de a Flowerpot kortárs érvényessége és a Vargányák „retrósága” közötti különbségek leginkább az arányokban keresendők, amelyek az előbbi esetén sokkal neutrálisabbak. Szerintem amiatt, hogy a félbevágott tórusznak Borz Kováts egy kicsike megereszkedő szoknyát adott, illetve, hogy a lámpatalp az erősen a kornak tulajdonított középkonzolos bútorlábakat idézi, erősebben köti a tárgyat ahhoz az időszakhoz, amiben született.
Ez különösen igaz annál az asztali verziónál, ami az egyik Olimpia szobában is látszik, ahol a talp még egy kicsit túl is nyúlik a gomba kalapján – ezzel még inkább ráerősítve a bútorláb jellegre. Ez az aránykülönbség a Vargányák kapcsán gyakrabban emlegetett Nesso – Artemide lámpák vonatkozásában is érvényes. Bár egyébként a két tárgy hasonlósága számomra inkább erény, mint hátrány – hiszen micsoda progresszív tervezői szemléletre és bátorságra vall, hogy abban az akkor sokkal ingerszegényebb környezetben Borz rá tudott tapintani az egész világban is érvényes legfrissebb áramlatokra – míg gyakran ma is, néha több éves csúszásban, levedlett és újragombolt ötletekkel találkozhatunk a hazai szcénában. Ráadásul Borz Kováts Sándornak (és ez sajnos továbbra is érvényes) lényegesen nagyobb ellenszélben kellett küzdenie a terve megvalósulásáért, mint az említett nemzetközi példáknak. Márpedig, ha a kézművességhez közelítő gyártástechnológiák logisztikai szervezése és a megvalósítás szinte kizárólagos motivációja a tervezőnél összpontosul, pusztán úri huncutságnak tűnik a tökéletes arányok finom „reszelgetése” (ami ideális körülmények között a tervező legfőbb feladata lenne).
A lámpák mellett a legnagyobb tervezői ambíciót az építészetben és a közösségi terekben találom. Bár én az építészeti kérdésekhez is formatervezői aggyal közelítek, és bocsánat, ha most építészszakmai szemmel óriási blődségeket fogok írni, de szerintem a Pannónia szálló homlokzata például kimondottan bátor!
Nagyon izgalmas ez a fraktál-szerűen, léptékében „lebontott” és háromdimenzióban kezelt gesztusrendszer-teremtés, amivel még a számomra irtózatos tetőtéri „kutyaólakat” is újra tudja keretezni vizuálisan. Persze, ez nem ellensúlyozza a nagy tömeget, de mégis szerethető karakterjegyekkel öltözteti fel azt, és emiatt szívesen veszek el a részletekben. Az erkélykorlátok csipkeszerű Zsolnay kerámia struktúrája, a magasföldszint diszkrét homlokzati panel-plasztikája a kedvenceim, ez utóbbi nagyon finom gesztus az enyhe szögeivel és síkváltásaival. És külön öröm, hogy az épület tipográfiája is súlyánál fogva volt kezelve, ami a sajnos kötelezően magasra helyezett feliratot leszámítva kifejezetten kiegyensúlyozott a ház egészével.
A szállodák közösségi tereiben hasonlóan határozott vállalásokkal lehet találkozni.
A Körszálló látszó betonfödém szerkezete igazán látványos és szépen tagolja a teret, akárcsak az Olimpia lépcsőkar menti közlekedők esetében, ahol a fénnyel külön ráerősítettek erre.
Ezek a nagyvonalú gesztusok szerényebb bútorzat mellett is jól tudnának működni, de látszik, hogy a „szállodasághoz”, a „teljeskörű ellátáshoz” kapcsolódó reprezentációs faktor fontos volt a belsőépítészeti program meghatározásakor. Ezekben a terekben ez részben a különböző felületek rétegzettségében, gazdagságában jelenik meg. A képek tanúsága szerint mindenhol jellemző a részletgazdagság és átgondoltság, míg ma gyakran találkozni közforgalmú épületekben (még szállodában is) olyan közlekedő terekkel, ahol a fehér fal és szürke greslap kopársága mellett a legfőbb dekorációs elem az időnként felvillanó zöld Exit tábla és a mennyezeten a különböző kiállások összefésületlen rengetege.
Az Olimpia halljának változatos formában megjelenő négyzetrácsos struktúrái és elvágólagos csomópontjai (például a korpuszok és a burkolatváltások, vagy a lépcsőkorlát és a shop pultja között) üdítőek és olyan tervezői átgondoltságot mutatnak, ami egyrészt ma is releváns megközelítés lehet, másrészt a kor emberének különösen nagyívű lehetett. Ezt a szigorú rendet játékosan egészítik ki ezek a karakteres, szinte személyiséggel felruházott virágállványok a beléjük komponált különböző növényekkel – ami ugyanúgy lehetne kortárs gesztus is.
Az Olimpia bárjában egészen kevésen múlik, hogy a bútorok és formai gesztusok teljesen aktuálisak legyenek ma is (például a Blå station BOB moduláris ülőbútorai jelentek meg előttem).
A látszólagos „teljes komfort” kialakításának másik eszköze pedig úgy látszik, hogy a robosztus, nehéz kárpitozott bútorzat, ami szinte kötelező eleme volt ezeknek a tereknek. Valószínűleg akkoriban a nagy tömeg még inkább összemosódhatott a kényelem prekoncepciójával – ami persze a kárpitozott bútor fejlődéstörténetéből is következik. Az érdekesség talán inkább az, hogy itt már technológiailag megengedhették volna maguknak a szerkezetileg könnyedebb bútorzatot, ennek ellenére ez a kissé talán „németes”, kubusokból építkező, konzervatívabb vonal érvényesült.
Manapság a szállodaminősítési rendszer miatt előfordul, hogy egy szálloda üzemeltetője csak azért zsúfol az egyébként szűkös szobákba mindenféle tárgyakat, hogy kipipálhassák a listán, még akkor is, ha ezzel valójában csorbítják a szoba kényelmes használatát – kicsit hasonló érzetet kelt számomra egy-egy képen a szobai bútorzat.
Például, a Körszálló okkeres-narancsos enteriőrjében a sarokba helyezett komód és fali tükör használhatatlan az elé helyezett, mozdíthatatlan fotel miatt – ami bár önmagában lehet, hogy kényelmes, ebben a helyzetben minden bizonnyal nem az.
De ugyanez igaz az Olimpia egyik szűkös szobájára. Ha a szobába zsúfolt komplett garnitúrára ráképzelnénk néhány ülő emberalakot, elég életszerűtlen képet kapnánk. Ezekről a súlyos bútorokról ebben a formában nekem a tekintélyelvűség, a mozdíthatatlanság, az emberi interakciók determináltsága és a látszólagos komfort jutnak eszembe.
A hotel szerintem önmagában egy nagyon érdekes „műfaj”, ha lehet ezt mondani: egy átmeneti tér, ahol rövidebb vagy hosszabb ideig tartózkodunk. Nem is lakás, nem is otthon, mégis lehet (legtöbb esetben) a pihenés vagy a munka tere (gondoljunk az üzleti utakra). Hotelt tervezni komplex feladat (mind építészeti, mind belsőépítészeti szempontból). De vajon mitől érezzük jól magunkat egy szállodában? Egyáltalán: mennyire fontos, hogy otthonos legyen egy ilyesféle szálláshely? S hogyan járulnak hozzá ehhez a terek és a tárgyak? Segíts nekünk kérlek, mint formatervező, közelebb kerülnünk ehhez a három hotelhez...
Szerintem a szállodák általában azt a megközelítést tükrözik, hogy ez az – általad is említett – átmeneti tér legyen egy kicsivel több, mint az otthon megszokott. Nekem vendégként legyen lehetőségem olyasmit is kipróbálni vagy megengedni magamnak, amit egyébként nem tennék vagy tehetnék – és ez nem feltétlenül anyagi kérdés. A szálloda tulajdonképpen színház, mert eljátszom, hogy otthon vagyok, és részben emiatt a terek gyakran telítettek reprezentatív, teátrális gesztusokkal. Ahol kötött a költségvetés, ott ez a közösségi terekre korlátozódik inkább – hiszen abból csak néhányat kell berendezni, míg szobából a legkisebb költség is megsokszorozódik.
A szoba ugyanilyen színházi díszlet, ahol még, ha az építészeti adottságok szűkösek is, a bútorzat révén megpróbálják egy komplett lakás sűrített élményét nyújtani – az előszobabútorral, íróasztallal, gardróbszekrénnyel, növényekkel és nappaliszerű „lounge” résszel, ahol kedélyesen elcseveghetünk, ha utazásunk során netán látogatót fogadnánk.
Emellett a „szállodaság” egyik alappillére a komfortérzet szolgálata, vagy legalábbis ennek az illúziónak a megteremtése. Egy szálloda bútorzata annak is lehet lenyomata, hogy a kor embere mit tartott kényelmesnek, mire vágyhatott. Ebben a tekintetben a már korábban említett földre ültetett, nehéz kárpitozott bútorzat az uralkodó gesztus a széles, nehézkes karfákkal. Nem csak a kárpit, hanem általában az épületben fellelhető textilek is mind az otthonosság és a kényelem szimbólumai – pedig micsoda küzdelem lehet egy ilyen térben például a szőnyegeket tisztán tartani még a sötét színük ellenére is – ráadásul akkoriban még bent is dohányozhattak. A már korábban említett „lyukas” ágynemű bennem mindig is higiéniai kétségeket ébresztett gyerekként, pedig vizuálisan nagyon sajátos karaktert ad – ezt azóta felváltotta a kicsit unalmasabb, de talán „cozybb” ágysál.
Egyébként a barátságos lámpák is a lokális fényükkel emberközelibb, otthonos érzetet keltenek, ebben az időben pedig már alapfelszerelésnek számítottak a szórakoztató elektronikai eszközök, tárgyak is, amelyek a bútorokhoz hasonlóan szuverén arculatot kaptak – nem a neutrális, akkor még nem is létezett technológia érvényesülésének alárendelt „minél kisebb és vékonyabb” formák és színek jellemzőek. Talán ezek a tárgyak a legegyértelműbb jelei, hogy régi képeket nézegetünk.
Ugyanakkor az is érdekes kérdés, hogy ezek a terek mennyire szóltak a külvilágnak, a külföldi vendégeknek. Ezeknek a szálláshelyeknek bizonyára felelősségük volt abban, hogy olyan országimázs képét fessék – akárcsak a tereken, tárgyakon keresztül –, ami a más országból érkezők számára is vonzó lehet.
Szeretjük a retrót, de mintha hazai viszonylatban nem igazán lenne jó példa arra, hogyan menekíthető át, menthető meg, vagy akár gondolható újra a szocializmus szállodai hagyatéka. Ráadásul mindig a belső tér az, ami leggyorsabban áldozatul esik az átalakításoknak, sajnos. Pedig milyen izgalmas lenne újraéleszteni egy salgótarjáni Karancs Szállót (csak hogy egy negyedik példát említsünk), például. Ha kapnál egy ilyen felkérést, milyen tárgyat/tárgyakat terveznél és miért épp olyat/olyanokat?
Egyfelől igen, szívfájdító végignézni a belsőépítészet és a tárgyak, bútorok efemer sorsát – ami részben az akkor felhasznált anyagok csúnya, gyors öregedésével is összefügg. Abban viszont nem vagyok biztos, hogy feltétlenül szükség lenne ezeknek az elemeknek a konzerválására. Mármint persze, ami érték, és mai szemmel is releváns, azt mentsük meg – és szerencsére a mobiliák esetén ez aránylag egyszerűen kivitelezhető. De szerintem a tárgyaknak és a bútoroknak valahol előnyük is a rövidebb életciklus (bizonyos keretek között) – mert míg mondjuk építészeti eszközökkel gyakran lehetetlen lekövetni a változást (ami például egy közösséget vagy az emberek elvárásait, megváltozott igényeit érintheti), addig a tárgyakkal ez sokkal rugalmasabban kezelhető. A probléma szerintem inkább akkor van, ha egy felújítás során teljességgel ignorálják az eredeti szándékokat, nem történik mélyreható elemzés a korábbi koncepciót illetően. Ha a felújítás nem egy értő, értelmező, értékelő szemlélet mellett zajlik, hanem vagy érzelmi alapon (mert mondjuk a felújításban résztvevők maguk is „múlt-tagadók”), vagy kizárólag gazdasági megfontolásból.
Nekem felérne egy álomfeladattal, ha egy ilyen térbe kellene új tárgyakat, bútorokat terveznem. Biztosan nagyon sokat elemezném az eredeti állapotról fennmaradt dokumentumokat, és megpróbálnám ízekre szedni, hogy mi volt az eredeti tér és bútorzat lényege, hol voltak a főbb súlypontok és miért, mi volt a szándék, mi a fő karakter. Az általam tervezett tárgyakon keresztül megpróbálnék erre reflektálni, valószínűleg direktebben is megidézve a kort formai, de akár technológiai szempontból is, de nem csinálnék „múzeumot” – és valószínűleg tematikus „retró szállodát” sem. Emiatt az eredeti megoldásokat helyenként biztosan felülbírálnám – főként funkcionális szemmel, vagy azzal, amit az azóta eltelt időben megtanulhattunk ergonómiáról, proxemikáról vagy akár csak a különböző technológiákról. Egy nagy csokor, a szolgáltatáshoz és szabályozásokhoz kapcsolódó változás is történt, ami részben a bútorokat is érinti.
Ha ezeket a szállodai szobabelsőket venném alapul, biztosan nagyon kritikusan nyúlnék a súlyos bútorzathoz, és ezekbe a szűkös szobákba inkább légiesebb karakterű tárgyakat terveznék, megfontolva a nyitott tárolás lehetőségét. Vagy egy másik dolog: több szobában az az érzésem, hogy a vizuális ingerek „leülepedtek” a térben, minden nagyon lentre fókuszálódik, és a tér zsúfolt emiatt, miközben szemmagasságban és feljebb alig történik valami. Lehet függesztékekkel, lehet polcokkal, de ezt az arányeltolódást biztosan megpróbálnám kimozdítani. A lámpák hangsúlyos karakterét viszont megtartanám, mint a terek számomra legszerethetőbb szereplőit.
  |
Azt gondolom, azért is nagyon érdekes és izgalmas ez a korszak és ez a téma, mert talán sokkal inkább látható volt a belsőépítészek, bútortervezők munkássága – magában az épületben is, illetve az akkori sajtóban egyaránt. Az Olimpiában ott voltak például az általad is kiemelt Borz Kováts Sándor lámpái, a Pannónia szobáiban MINI VIDI televíziót látunk. Mintha manapság kevesebb lenne a jó magyar design a hotelekben, ilyen léptékben legalábbis mindenképp (a butik hotelekben talán ez könnyebben kivitelezhető). Te ezt hogy látod? Ismersz jó példákat esetleg, amik példamutatók lehetnek?
Talán itt köszön vissza a szocializmus nélkülözésének pozitív oldala – amikor a hiány a kreativitás és az új megoldások táptalaja. Ma, ebben a hihetetlen termékdömpingben nem csak kitűnni nehéz, de komolyabb, tőkeerős vagy éppen ambiciózus gyártói háttér nélkül szinte lehetetlen megfelelni a különböző szabályozások miatti elvárásoknak. Egy belsőépítész vagy építész általában nagyobb kockázatot vállal, ha magyar termék mellett dönt – egyrészt mert gyakran nem rendelkeznek a különböző certifikációkkal, másrészt, mert a nagyobb volumenű gyártáslogisztika nagy kihívást jelent az itthon uralkodó „crafter” designerek számára – akiknek már egy 100+ szobaszámot kiszolgáló rendelési mennyiség is nagyobb volumennek számít. A „crafter” szemlélet egyébként gyakran kényszerpálya, ugyanis tervezőként talán ma még nehezebb olyan gyártót találni, aki motivált egy új, saját termék fejlesztésében és nem elégszik meg pusztán a külföldi nagy cégeknek való bérgyártással.
Ami pedig mindenképpen egyedi, projektalapú gyártással készül el ma egy szállodában, az valószínűleg ideális felület arra, hogy maga a belsőépítész bontakozzon ki, ezért biztosan ritkábban vonnak be szakági tervezőt – például formatervezőt. Komoly belsőépítészeti és megbízói vagy beruházói elhatározás kell ahhoz, hogy ezekbe a terekbe hazai designtárgyak kerülhessenek, ami egyébként nem lehetetlen és nem példa nélküli, de az is fontos tényező, hogy egyáltalán találkozzon a kereslet a kínálattal, és túllépjünk – az egyébként a szűk piac miatt erősen jelen lévő – tervezők közötti kompetitív attitűdön.
Hungarian Objects | Instagram
Line and Round | Web | Facebook | Instagram | Behance
Cone & Sphere | Instagram
Ha tetszett a cikk, és szeretnél előfizetni magazinunkra, itt teheted meg.
