Hirdetés

Séta az avasi kilátó körül

Könyvvel a kézben.

Talán nincs fogalom, amely ma népszerűbb lenne a kultúra területén, mint az emlékezetpolitika. És nincs fogalom, amellyel jobban visszaélnének – épp népszerűsége okán. Az építészeti objektumok különösképpen alkalmasak arra, hogy a múltról állítsanak valamit, ezért aztán némelyiket a semmiből teremtjük újjá, másokat porig rombolunk aszerint, hogy épp hogy viszonyulunk ahhoz a történelmi korhoz, amelyet szimbolizálnak. Pedig az építészeti alkotások értéke saját jogon létezik – nincs ez másképp a hatvanas évek végén a miskolci Avason épült TV-torony és kilátó esetében sem, amelyről egy újonnan megjelent két kötetes album mesél Hetvenkét méter címmel, azzal a nem titkolt céllal, hogy visszaállítsa a hajdan városi szimbólumnak számító, mára lepusztult emlék becsületét.
 

 

A Miskolcon működő Észak-Keleti Átjáró Egyesület  tagjai – a kultúra és a tudomány különböző területein működő szakemberek – a város közelmúltjának kulturális értékeire fókuszáló projektjeiket azzal a nem titkolt céllal működtetik, hogy egy új, lokálpatrióta generációt neveljenek fel a rendszerváltás után hirtelen talaját vesztett hajdani iparvárosban és környékén. Ennek egyik állomása az a két kötetes album, amelyet Miskolc egykori szimbóluma, az avasi kilátó ihletett. Hetvenkét méter, amely a maga korában statikai és építészeti bravúrként aratott sikert a szakmában és a használói körében is. 

„Az átjárások, egy tolerancián alapuló termékeny társadalmi kommunikáció kialakítása elengedhetetlen feltétel a többségi és kisebbségi társadalom, felsőbb és elszegényedett rétegek (munkanélküliek, szegények, hajléktalanok), város és vidék (város és falu, illetve főváros – vidéki városok és falvak) közötti távolságok áthidalásához” – vallják az egyesület tagja

Borsod megye a szocializmus – azaz a közelmúlt – idején is, most pedig fokozottan a szociológiai ellentmondások terepe, a nyíló társadalmi olló közismert szimbóluma. Ha valahol, itt igazán jogos és szükséges az átjárásokkal foglalkozni. Ha már nem értjük, mi az, amiben élünk – márpedig egyre kevésbé értjük –, leásunk a múltba, és megpróbáljuk megérteni azt, hogy jutottunk idáig. A múlt persze tetszés szerint interpretálható, de vannak változatlan, objektív mementói, tárgyak, épületek. Ha az ezekhez fűződő személyes emlékeket kiemeljük a feledés kohójából, beemeljük a jelenkori diskurzusba, az objektív és szubjektív történet érvényes tanulsággal szolgálhat.

 


Az Észak-Keleti Átjáró Egyesület változó létszámú tagságával ennek jegyében szervezi fáradhatatlanul idén éppen tíz éve azokat az eseményeket, amelyekkel a Magyarország második legnagyobb városának, a hajdan a magyar gazdaság egyik motorjának számító Miskolc mára értelmüket és funkciójukat vesztett objektumaira irányítják a lakosság figyelmét. Foglalkoztak a Diósgyőri Vasmű elhagyatott, illetve véletlenszerű bérlők által lakott és lelakott területével, az Acélváros mítoszával, Miskolc ikonikus városrészeinek – az Avasnak, Perecesnek – a múltjával. Nem unalmas történelemórákra kell gondolni, hanem fesztiválokra, bulikra, fotó- és rajzpályázatokra, az egyesület tagjai részéről pedig szorgos önkéntes gyűjtőmunkára, amelynek eredménye egy-egy tanulmány, kiadvány, kiállítás.

 

 

A város egykori jelképe, az avasi kilátó felé természetes, hogy kiemelt érdeklődéssel fordultak. 2015-16-17-ben az Utánam Srácok Fesztivál keretében várospolitikai-kultúrpolitikai tematikus szakmai fórumokat szenteltek a toronynak, Milyenek a kilátások címmel (a fiatalabbak kedvéért, a fesztivál címadója egy népszerű ifjúsági tévésorozat volt, amely Miskolcon játszódott, és amelynek főcímdalát sokan máig el tudnánk dúdolni.). Az építészek, képzőművészek, médiaszakemberek, vállalkozók, kulturális menedzserek, grafikusok, fotósok, idegenforgalmi szakemberek részvételével lefolytatott beszélgetések az addigra elhagyatott, leamortizálódott terület jövőjét kutatták, és ezek adták az alapot az egyesület további, immár elmélyült kutatásaihoz. 

 

 

A Hofer Miklós, az BME Építészkar későbbi dékánja, és Vörös György statikus tervezte tornyot 1963 augusztus huszadikán adták át, korának építészeti bravúrjaként – főképp, ha tekintetbe vesszük az adott kor építőipari színvonalát. Az Avas-tetőn ez már a harmadik kilátótorony volt, az első kettő fából épült, Rákóczi Ferenc tiszteletére, és mindkettő csúnyán végezte. Az 1906-ban két hét alatt, Rákóczi hamvainak hazahozatala tiszteletére épült tornyot már 1907-ben lebontották, az 1936-ban épült második kilátó pedig előbb a háború idején kigyulladt, majd 56-ban lőtték rommá. Az ennek helyébe épült vasbeton szerkezetet a könyvben megszólalók közül többen az Eiffel toronyhoz hasonlították. A párhuzam annyiban jogos, hogy mindkét szerkezet egy-egy statikai képlet tiszta leképeződése, és ezáltal válhatott könnyen beazonosítható, ikonikus formává.

 

 

Tanulságos egy pillantást vetni az eltérő korok szerkezeteinek építészeti megjelenésében kódolt, nagyon is különböző üzenetekre. Az építészeti acélszerkezetek egyik első példánya a 19. század végén egy prosperáló, magabiztos korszak szülötte: a karcsú csúcsban végződő, dinamikus torony lefelé terpeszkedő lábakon áll, minden ízében a stabilitást sugározza. Az avasi tévétorony képlete viszont ennek épp ellentéte, stabilitása dinamikus feszültségek érzékeny egyensúlyából fakad: egy hetvenkét méter magas árbócra szúrva konzolos vasbeton födémlemezek egyensúlyoznak a magasban, és hordják a hasznos funkciókat, üveg mögé zárva. Ez a képlet már a huszadik század második felének (és progresszív megoldásával nem éppen az akkor létező szocializmusnak, sokkal inkább az Európa-szerte forrongó hatvanas éveknek) a bizonytalanságáról szól. A fenti összehasonlítás pedig beszédesen példázza, mennyire egyértelműen megnyilvánul egy-egy korszak lelkülete az épített örökségben, már persze azok számára, akik tudják ezt a dokumentumot olvasni. Az Észak-Keleti Átjáró Egyesület többek között azon fáradozik, hogy megtanítsa a nyelvet, amellyel a közelmúlt építészete íródott. 

 

 

Az avasi kilátó és tévétorony sorsa az volt, ami lehetett: míg a város virágzása idején kedvelt sétahelyszín és kirándulópont volt, a rendszerváltás után fokozatosan elvesztette jelentőségét, részben gazdasági, részben emlékezetpolitikai okokból. Adottságai pedig nem erre predesztinálnák, kevés város büszkélkedhet a közepén egy heggyel és kilátóval. 2010-ben a tervező jogutódjaként a KÖZTI (Farkas Dániel) készített felújítási tervet az akkor már igencsak kétes hírű területre. Ennek furcsasága volt az akadálymentesítés jegyében a szép szerkezet mellé sután biggyesztett lift-torony, amely azonban szerencsére elvérzett a jó ízlésű tervtanács szakmai véleményén. 2020-ban a korábbi miskolci főépítész Viszlai József nyerte el a felújításra kiírt pályázatot és ő készített újabb, immár az elődöt teljes mértékben tiszteletben tartó tervet a toronyra. Ebben új elem a kávézó-szint emeletmagas üvegezése, amelytől a szerkezet erőjátéka még erőteljesebbé válik. Az átadás sajnos késik, bár 2021-re ígérték, a beruházás még el sem kezdődött. 

 

 

Ami a száraz tények mögött van, a közben eltelt évtizedekről mesél a két most megjelent kötet. Az igényes grafikával készült album szövegét a szubjektív történetek alkotják, amelyeket az egyesület az évek folyamán gyűjtött. A változatos és gazdag fotóanyag a toronynak a miskolci emlékezetben valaha létezett és létező mindenfajta megjelenését dokumentálja az amatőr fotóktól a tetoválásokon át a műanyag kütyükig, amelyek hajdan sok lakótelepi lakás komódján álldogáltak. Ugyancsak szerepelnek az évek során a kilátó témájára az egyesület által kiírt fotó- és rajzpályázatok eredményei is. A relikviákból az egyesület kiállítást is rendezett, amit ennek bezárása után a város főutcájának üres kirakataiban láthattak az arra korzózók. Irigylésre méltó sikertörténetet tudhat tehát maga mögött ez a lelkes csapat, melynek mementója a gondozásukban kiadott két kötet. Külön fejezete a gyűjtésnek a torony logókon és címlapokon, plakátokon, reklámokban megjelenő grafikai ábrázolása – akit ez a tartalom bővebben érdekel, gazdag forrásra lel az egyesület tagjának (a kötetek egyik szerzőjének-szerkesztőjének), Balogh Attilának a Facebook oldalán, a kilátónak szentelt albumban.

 

 

 

Vagy persze a könyvben, amely kiemelkedő grafikai igényességével – Szakos Dániel munkája – nem csak izgalmas tér- és időbeli séta a kilátó körül, de a kívülállót arról is meggyőzi, hogy Miskolc egyedi világ, olyan kulturális közeg, amelyet nem csak a múltja miatt érdemes megismerni – mindnyájunk számára tanulsággal szolgálhat. 

 

 

Hetvenkét méter I-II. Képek és történetek Miskolc jelképéről, az avasi kilátóról”
Szerkesztők: Balogh Attila, Darázs Richárd, Kapusi Krisztián / Észak-Keleti Átjáró Egyesület
Grafika: Szakos Dániel
Fotók: Nagy-Peti Lili | Web | Instagram
A Hetvenkét méter I-II. jelenleg a kiadó egyesületnél érhető el, az egyedület webcímén lehet keresni, érdeklődni.

 


 

További képek a kötetről a galériában!




Ha tetszett a cikk, és szeretnél előfizetni magazinunkra, itt teheted meg.

Kapcsolódó cikkek

Hallgatói terv 2020: Otthonhoz jutás és közösségben maradás

Hallgatói terv 2020: Otthonhoz jutás és közösségben maradás

Novák-Csomós Orsolya diplomamunkája

Meglepő helyen bukkant fel az ország legnagyobb karácsonyfája

Meglepő helyen bukkant fel az ország legnagyobb karácsonyfája

Kilátóból alakították át, 72 méter magas, több mint ezer színes LED-fényforrással.

Szociális bérlakásokat tervezett egy régi laktanya területére a Debreceni Egyetem hallgatója

Szociális bérlakásokat tervezett egy régi laktanya területére a Debreceni Egyetem hallgatója

A cél az otthonhoz jutás és a közösségben maradás.

Nincs találat!

Hirdetés