Az egykor itt működő kávéhéz hangulatát is megidézi az Oktogonon megújult bankfiók

Cikkünk a 206-os, 2026/2-es lapszámunkból közöljük.

• Szöveg: Zöldi Anna
• Fotó: Batár Zsolt
• Olvasási idő: …

Hirdetés

Az építészeti fotó köztudottan csalóka, vannak építészeti alkotások – nem kevesen –, amelyek sokkal jobban mutatnak fotón, mint eredetiben. A LAB5 architects és a Tetraterv által tervezett K&H bankfiók az Oktogonon nem ezek sorát szaporítja. Az aprólékos gonddal és sok helyszíni munkával kialakított tér poézise csak testközelből tárul fel igazán.

Manapság a progresszív építészetben szinte kötelező az anyagszerűség hangsúlyozása. Az idő metaforájaként tekintünk az anyag evolúciójára, romlására, változására, de a mély és megokolt filozófián túl – valljuk be – már-már trendi a nyers felületek megmutatása. A LAB5 portfóliójában pláne különös jelentősége van az őszinte anyaghasználatnak, az építészeti őszinteségnek. A sokat látott kritikus viszont – aki, ugye, maga is csak ember – újdonságra és eredetiségre vágyik; gyanakodva fogadja a sokadik kibontott poroszsüveg-födémet, ami a felkészülés részeként átküldött fotóanyagban szembekerül vele, a felkérést kísérő lelkendező ajánlás csatolmányaként. Jártában-keltében a kirakatüvegen át bekukkantva már megenyhülni kész, ténylegesen a térbe lépve pedig azonnal magával ragadja annak bevezetőben említett poézise.

Csak tégla, beton, kő és malter, némi fém meg sok-sok zöld, szabadon futó gépészet – semmi extra, mégis a szabadság fuvallata lengi be a pultok és egyéb objektumok körül áramló teret. Valljuk be, a bankszektorhoz nem feltétlenül és kapásból a szabadság fogalmát asszociálja az egyszeri ügyfél, hacsak nem olyan szerencsés, hogy a bankszámlán tartott összeget felhőtlenül és felelőtlenül költheti. A banknak pedig bizony ez az érdeke: pénz, pénz és még több pénz forogjon a falai között, miközben a tényleges hasznot hajtó pénzügyi folyamatok a háttérben zajlanak. Nem ok és érdek nélkül kívánja belső terével is a nagyvonalú szabadságot hangsúlyozni: az érték, az elegancia és a mobilitás könnyed harmóniáját.

Az Oktogonon 1990, vagyis a rendszerváltás óta működő legnagyobb K&H bankfiók arculatváltását is ez az igény motiválta: az „emberarcú bank” ideálja. Korábban, az offline világban, a banki ügyletek során az ügyfél számára legfontosabb értékek – biztonság, szabályozottság, megbízhatóság, diszkréció – öltöttek testet egy-egy bankfiók belső terében. A belsőépítészeti kialakítás a kliensek biztonságát volt hivatott szolgálni, a funkcionális elrendezést ez szabta meg.

A banki alkalmazottak pultok sora mögött ülve, védett közegben kezelték az ügyfelek helyben intézett tranzakcióit, a téri szituáció erőteljesen kifejezte a hatalmi viszonyokat. A közönségforgalmi terek kialakítása egyszerre igyekezett oldani az ebből adódó szorongást, és volt hivatott kifejezni az intézmény erejét és stabilitását. A mindenkori divatnak megfelelő, nemes anyagokkal operáló, de szolidan semleges terekben zajlottak többnyire a lakossági pénzügyek. A K&H egyébként ebből a szempontból korábban is progresszív vonalat képviselt, Margit körúti fiókjuk este világító kék üvegoszlopai az első, azóta már lecserélt, erős napsárgára festett gipszkarton architektúrával üdítően kreatív bankbelsőt eredményeztek a kétezres évek elején.

Az Oktogonon működő fiók belsőépítészeti kialakítása Puhl Antal irodájának munkája volt 1993-ban, és a tervezők leírása egybecseng a fentebb vázolt bankbelső ideájával: „Olyan bankfiókot kívántunk tervezni, amely nyugalmat és biztonságot sugall a pénzüket itt elhelyezők felé. Azt kívántuk, hogy az otthonosságot, ami bankfiókjainkra jellemző, (…) a hűvös elegancia váltsa föl, mely hátteret biztosít a gyors, gépesített ügyintézéshez. Úgy gondoltuk, hogy az ügyfélforgalmi tér ne váróterem legyen, hanem a kölcsönösen megkötött üzletek csarnoka.”

Ennek megfelelően Puhl Antal csapata egy sok nemes kőfelülettel kialakított, utópisztikus, posztmodern lovagvárat álmodott, teátrális fényekkel, geometrizáló belsőépítészeti objektumokkal. Az idő azonban eljárt felette, mind fizikai, mind eszmei tartalma megkopott. Ma már a mindennapi lakossági banktevékenységet otthonról intézzük, különféle kütyükön babrálva. Nem lévén vagyonom, fogalmatlan vagyok a tekintetben, miért is kell manapság egy bankba befáradni, számomra az adategyeztetés meg az elfelejtett felhasználónév kibogozása jelenti a bankügyletek csúcsát. Ám lehet, hogy nem vagyok ezzel egyedül, mert mint megtudtam, a mai trend a nyitott ügyintézést és az ennek megfelelő nyitott teret kívánja, a komolyabb ügyletek számára kialakított tárgyalók és zárt egységek mellett.

A LAB5 azt a feladatot kapta, hogy ennek megfelelő, elsősorban az otthonosság atmoszféráját sugárzó, mégis elegáns, némileg távolságtartó teret hozzon létre Budapest egyik legikonikusabb közterén. A megoldás szofisztikált gondolkodás mentén született meg, mégis éppen azzal éri el természetes hatását, hogy annyira kézenfekvő. A terjengős, válaszfalaitól nagyrészt megszabadított helyiségcsoportnak komoly előtörténete van. A nyolcszög alakú tér a tervezőasztalon született meg a 19. század végén. A határait alkotó, eltérő méretű és alaprajzú, de egyforma homlokzatú négy házát ugyanaz a kéz tervezte. Szkalnitzky Antalnak a kiegyezés táján sok terve épült meg Pesten, az Oktogon négy házára 1872-73-ban kapott építési engedélyt. A homlokzatok architektúrája azonos, csak a bejáratok kialakítása és az ablakkeretezések tekintetében mutatkozott eltérés.

A földszinti és a sarkokon, valamint a középrizalitokon mutatkozó kváderezés mellett a homlokzatok érdekessége volt az emeleti falszakaszokon az ablakkeretezések közötti téglaburkolatot imitáló festés, amely ma már sajnos nem látható, helyette kevéssé szerencsés rózsaszín festés imitálja az eredeti színviszonyokat. Az azonosan kialakított földszintek keskeny, íves nyílásokkal keretezték az elegáns teret. Az idők során a tér belváros felé eső oldalán álló két ház földszintjén a portálokat nagyobb, egyenes záródású kirakatokra cserélték.

Az épületek földszintjét elegáns, a Körút és az Andrássy út rangjához méltó közfunkciók foglalták el. A szóban forgó házban az Abbázia kávéház működött, nevet váltva egészen a rendszerváltásig. Háború előtti fénye persze addigra megkopott, de még a nyolcvanas években is arról volt híres, hogy itt váltják a valutát a gazdag arabok, és legkevésbé a pórnép látogatta. Fénykorában viszont Budapest egyik legelegánsabb kávéháza volt, híres művészek és értelmiségiek törzsasztalával, a főváros legnagyobb tükrével, gazdag drapériákkal, festői növényzettel. Sokszor modernizálták, mindig rangjához méltó belsőt kapott, archív fotók tanúsága szerint még a hatvanas évek felújítása is menőnek tekinthető. Ebbe a sorba illeszkedett aztán a rendszerváltás után a bank, a már említett futurisztikus belső terével.

A LAB5 tervezői a homlokzatok tekintetében elfogadták a már kialakult állapotot – a nagy, négyszögletes üvegezett portálok már az Abbázia háború előtti atmoszféráját is meghatározták. A bank elvárásaihoz, a nyitott bank ideáljához is jól illeszkedett a nagy, osztás nélküli üvegfelületek megtartása, illetve kis mértékű, a felső szintek architektúrájához illeszkedő átszabása. A bejárat helye azonban megváltozott, az eredeti állapotra utalva a homlokzat középtengelyébe került, és visszakapta félköríves lezárását.

A korábbi bejárat az Andrássy útról nyílt, itt most az ATM működik, illetve innen közelíthető meg akadálymentesen a belső tér. Utóbbi kisebb bravúr, mivel a szabályok szerint egy bankfióknak csak egy bejárata lehet, az ATM-ből nyíló, csengővel működő, zárható ajtóval viszont sikerült az akadálymentesítést megoldani. Az osztás nélküli portálok és a bejárat matt aranyszínű keretezést kaptak, szolidan utalva a pénz visszafogott(?) csillogására. A homlokzatot a földszinten korhű architektúrával újították fel, gondolva egy későbbi, átfogó homlokzatfelújítás lehetőségére.

Az igazi meglepetés a semlegesen elegáns homlokzat mögött, a keskeny bejáraton áthaladva fogad. A kontraszt mellbevágó, de úgy, hogy közben nem harsány, nem tolakszik az arcunkba. A semleges, természetes színvilág folytatódik, ám a válaszfalaitól megszabadított térben a tervezők fokról fokra kibontották és meg is mutatják az épület különböző építési fázisait, az építőanyagban megőrzött történetet. Tették ezt aprólékos és érzékeny odafigyeléssel; a szem élvezettel pásztázza a tégla-, beton-, acél- és itt-ott gipszstukkó-felületeket – a múlt konzervált relikviáit.

A különböző anyagok fragmentumai egyetlen cél érdekében állnak össze egységes szerkezetté, még az ötvenhatos belövés által tönkretett és soha ki nem javított acélgerenda vagy a régi kávéház stukkótöredéke is otthonra talál az együttesben. Ebbe a történeti struktúrába illeszkednek a kortárs igények objektumai: a szabadonálló, körbeülhető pultok, a hullámzó függönyöket imitáló fémlemezzel elhatárolt tárgyalók, az eltolható üvegfalak, a szerviz-helyiségek blokkjai és a mennyezeten a maga útját járó gépészet.

A bejárat tengelyében hátul nyílik egy zárt tárgyaló, amely szellemes, magyar gyártmányú paneljei révén akusztikailag is más világ, mint a fiók amúgy egybefüggő tere. A nagy homlokzati nyílások révén az utca és a belső tér egy életet él, és a sok fény kedvez a padlózatban kialakított ágyásokban tenyésző buja növényzetnek. Utóbbiak idézik meg a hajdani Abbázia hangulatát, mellettük a bársonyos fémszínű drapériák, a fémfüggönyök hullámai, a meglepő helyeken felbukkanó, tükröző felületek emlékeztetnek a kávéházi aranykorra, és teremtenek otthonos hangulatot a megváltozott funkció ellenére.

Ritkán foglalkozunk a belsőépítészet vonatkozásában azzal, hogy a szolgáltató funkciójú terekben az ott dolgozók hogy érzik magukat, a vendég szempontjai általában mindent felülírnak. Ebben a térben viszont az alkalmazottak is garantáltan jól érzik magukat, bizonyíték rá az elsőre morcos biztonsági úr, aki azért minden szabadságfok ellenére szilárdan őrzi az ügyféltér bejáratát, a bejárás során azonban – miután meggyőződött arról, hogy ártalmatlanok vagyunk – átváltozott derűs mókamesterré.

A belső tér fesztelen, természetes hatása ne tévesszen meg senkit, komoly szellemi erőfeszítés eredményeképpen, sok spekuláció és még több helyszíni rögtönzés nyomán születtet meg a végeredmény. A tervezők kvázi moderátorként kísérték a kivitelezést, a részletekben pedig olyan apró, valószínűleg átlagos halandó számára észrevétlenül elsikkadó apróságok mutatják a szofisztikált megközelítést, mint a korlátok vagy fogantyúk oktogon alakú talapzatai. Úgy hatnak ezek a teljes egészben, mint a filmkockák közé ékelt kóla-reklám: láthatatlanul fokozzák az érzéki benyomásokat. Olyan fricskákra is futotta, mint a felújítási munkák során kifúrt betonhengerekből csiszolt váza, amelybe dekorációként mi más kerülhetett, mint júdáspénz csokor.

A teljes belső sehol nem lép ki a természetes színek, textúrák és építőanyagok univerzumából, kiegészítő színként csak a szürke és az óarany jelenik meg, a K&H rikító türkize is dicséretesen a háttérbe vonul. Az összhatás mégis derűs, nélkülözi az erőltetett stilizáltságot és a lecsupaszított indusztriális atmoszféra ridegségét is. Ez a fajta, a kreatív játék boldogságából származó önfeledtség erősen hiánycikk a hazai értelmiségi-művészeti gondolkodásban. Annál inkább üdvözlendő, hogy itt a csupasz épületszerkezetek – egyébként nem sok örvendeznivalót hordozó metaforája – ellenére nem Tarr Bélát látunk; a Sátántangó és a Magyar menyegző skáláján sikerült az (ó)arany középutat, az antik derű stabil, mégis 21. századi békéjét megtalálni.

További képek és rajzok a cikk végén található galériában!