Hirdetés

URBANUM meets OCTOGON – Kulcsár Géza írása az aktuális Budapest 150 tematikánk kapcsán.

A városokat a civilizáció kezdete óta oszthatatlan egységként alapítják. Róma kijelölésének rítusában benne foglaltatik az az egyetemes (mitikus) minta, amelynek mentén a város elsősorban nem mint teresülő, teret foglaló és termelő közösség, hanem mint az időtlenül érvényes határok közötti tabula rasa-ban megjelenő világcentrum gondolható el.

Buda és Pest – eredendően egymással nem érintkező, önálló alapítások, sőt, önálló valóságok. Buda eredettörténete ráadásul még egy, tulajdonképpen meglepő motívumban egybeesik a városalapítás univerzális, primordiális mítoszával. Ahogy arról Arany János (a reformkornak és nagy szülöttének, az új Budapestnek tanúja) is megemlékezik: eszerint, a középkori krónikáinkból is ismert történet szerint Buda nem más, mint Attila hun király viszálykodó testvére, akit Attilának hazatérésekor meg kell ölnie. Ahogy Rómánál, minden nyugati városalapítás paradigmájánál is, ez a testvérgyilkosság az a kozmikus engesztelő áldozat, amit a letelepedésért, a közös világból egy saját tér kihasításáért fizetni kell – ahhoz, hogy városivá legyünk, a nomád felünket ki kell irtanunk, Káin-felünknek meg kell ölnie a kozmikus Ábelt.
 


A Buda-mítosz ilyen szempontból különleges, hiszen a primordiális mintákat egyfajta inverzió révén emeli ki: hiszen itt Attila a vándorló, a mindenhol és sehol otthon lévő, aki, bár Róma, azaz az urbs előtt megáll, a helyben maradó (azaz városiasodó) Budát megöli. Bár Galeotto Marzio felvetése, hogy Buda város nevét magáról a Buddháról kapta volna, tudományosan persze kérdőjeles, de azért mindkét említett városnév-etimológia felmutat valamit Buda hangulatából: szabad, emelkedett, nemes, de azért merengő és kötelességtudó is. 

Pest egészen más eset. Neve, a régi magyarban kemence, a Gellért-hegyről (Pest-hegy, gyomrában hévizes üreg, azaz kemence) vándorol át a túlpartra – és mintha már az iparosodásban játszott szerepét vetítené elő. Pest folyton forr, és a vízen túli, vízszerű Buda (lásd még aqua-Aquincum, illetve szláv voda-Buda) elemi ellenpontjaként várja, hogy megvalósuljon az ellentétek egysége. Közben, mint minden modern (azaz nem a határvágás szakrális rítusán és a benne rögzített topográfián alapuló) város, termel és terjeszkedik – mind a mai napig.

A régi-új magyar főváros a keletkezések foglalata: a világteremtés, az ipari termelés és a reformideológia gőzében és füstjében ébred – de benne meg nem fullad, mert belőle való. Az egyesítés maga is prométheuszi mozzanat, amiben az emberi tervezés felülírja a lakozás organikus kultúrontológiáját. 


Az egyesített fővárost általában Buda és Pest polaritásában, kettősségében gondoljuk el, figyelmen kívül hagyva a rendeletben továbbá említett Óbudát és Margitszigetet, illetve a vonatkozó finom historikus részleteket. Ennek oka van: Buda és Pest, a két szuverén városi valóság az egyesítési projektben találják meg valódi önmagukat. A városegyesítés látszólag ellentmond a városalapítás szakrális morfológiájának. Abban az esetben viszont éppen metafizikai szükségletként jelentkezik, ha az eredeti alapításról a történetben bebizonyosodik, hogy érévnytelen volt. Az érvénytelenség megállapításának jogalapja pedig a hiányosságok felmutatása. Annak felismerése, hogy Budát is, Pestet is mintha egy kissé gondatlan démiurgosz formálta volna. Budából hiányzik Pest és Pestből hiányzik Buda. 

Lassan inkább az tűnik fel különösnek, hogy ilyen hosszú ideig egymással szemközt, egymás nélkül tudtak létezni. Ez a folyó hatalma, ami folytonos iramlásában elsodorja a Buda és Pest közötti antitetikus, magnetikus vonzerőt, ki, a Kárpát-medencén túlra. A Lánchíd elsődleges erővonala nem mint kelet-nyugati átjáró nyilvánul meg, hanem abban, ahogy ellentart a Dél felé sodró Dunának, és a folyóvíz állandó változásában felmutatja a változékony állandóságot.
 


Budapest – Aufhebung, a hegeli szintézis várostörténeti realizációja. (Még a két ötlet „felfedezése” – tudniillik a hegeli dialektikáé, illetve az egyesített Budapesté – is nagyjából egybeesik.) Míg közös szellemi alapjuk az ellentétek egysége, a coincidentia oppositorum, addig közös történeti alapjuk a progresszió modern eszméje. A feltételezés, hogy minden történeti létező, legyen az egy eszme, vagy egy város (melyek között talán nincs is olyan nagy különbség) valamilyen végcél felé halad, és létokát az ezen cél felé tartó világtörténet folytonos meghaladva feloldásaiban leli.

A szintetizáció csak akkor teljesedik be, ha az ellentétes pólusok között megjelenik egy harmadik komponens, ami a szembenállást merevségéből kimozdítja, és az együttes kimozdulás (egy urbánus unio mystica?) kovásza lesz. Talán éppen ez a szerep jutott a társadalomtörténeti perspektívából egyébként jelentéktelen Óbudának, és a benne már a 19. században is régen eltemetett szakrális-nemzeti centralitásnak. Ez az eltemetettség, a meg-nem-ismerhetőség, a distancia pátosza teszi Óbudát, nem mint teret hanem mint étoszt, alkalmassá a dialektikusan elgondolt városegyesítés „titkos harmadikjának” szerepére. (A szinte soha nem említett negyedik összetevő, a Margitsziget pedig tulajdonképpen magát a Dunát integrálja az új egységbe.)
 


Budát topográfiája és története predesztinálták arra, hogy viszonylag hamar elérje a lényegében ma is tapasztalható társadalmi és térbeli határait. Ahol a dombok megszűnnek, ott tulajdonképpen Buda is eltűnik, egyik irányban a tájat szemlélő ember modern individualizmusába, másik irányba pedig a folyó határhelyzetébe és a túlpart virtuális végtelenjébe.

Pest az ipari kor ideáljainak városba öntése, a sík szabadságának önkorlátozása a termelés, a hatékonyság, a korszerűség nevében. A Buda étoszát megtestesítő Várral szemközti, abból eredő magból sugárzik szét (mind átvitt, mind topográfiai értelemben), hiszen a síkon semmi nem állja útját.

A korabeli társadalom aggodalma az egyesítésbe kódolt kölcsönös veszteség, uniformizálódás felett, ha nem is alaptalan, de indokolatlan:

Budapest metafizikai szükségszerűség.

Hiszen a város e kettő egyszerre, tájszerűség és termelés, lehatároltság és amorfia, (félve mondjuk:) utópia és heterotópia, a középpont és a végtelenség keresésének kettős vágya.

Budapest maga a város.

 

URBANUM | Web | Facebook | Instagram

 




Ha tetszett a cikk, és szeretnél előfizetni magazinunkra, itt teheted meg.

Kapcsolódó cikkek

Kulturális rehabilitáció a győri Torulában | Urbanum meets OCTOGON

Kulturális rehabilitáció a győri Torulában | Urbanum meets OCTOGON

Az Urbánum csapatának friss cikke az ipari örökség tematikánk jegyében.

A városi fények misztikája | Urbanum meets OCTOGON

A városi fények misztikája | Urbanum meets OCTOGON

Kulcsár Gézának a fény születésnapján írott jegyzetét Mayer Éva Lélekterek című, a városi fények misztikáját ikonizáló sorozata illusztrálja, helyesebben szólva illuminálja.

Hirdetés