Az Esztergomi Bazilika felújítása fontos részévé vált az építészettörténetünknek

Cikkünk a 206-os, 2026/2-es lapszámunkból közöljük.

• Szöveg: dr. Pleskovics Viola
• Fotó: Gulyás Attila
• Olvasási idő: …

Hirdetés

Zavarba ejtő a feladat, hogy az ország legnagyobb egyházi épületének valójában majd’ 10 éve tartó felújítását pár ezer karakterben kelljen összefoglalni. Nyilvánvaló, hogy ez egy teljesen lehetetlen vállalkozás lenne. Személyesen számomra más miatt is zavarba ejtő: Rudnay Sándor grandiózus tervéből, mely a várhegyre komponálta a Magyar Siont – mindössze a centrumát jelentő lényeg, a bazilika épülete készült el. Ehhez, ahogy Győrffy Lajos fogalmazott 1886-ban, „kellően elegyengették” a várhegy platóját, amellyel – nyilván akkor még a tudományos eljárások hiányában – elpusztították a magyar államiság bölcsőjének legjelentősebb középkori épületmaradványait is.

A Lipót-bástya a csodával határos módon akkor megmenekült, alatta pedig csendben ott rejtőzött nemzetünk legfantasztikusabb lelete, a királyi palota. Ez ma látványban eltörpül a klasszicista tömeg mellett, ahogy a Rudnay-koncepció megszakítása miatt a templom tömege kissé túlzó mérettel bír a várhegy arányaihoz képest. Erről persze a bazilika nem tehet, s e nagyság egyházi jelentőségéhez viszont igenis méltó, felújítása pedig óriási kihívás bármely tervező számára. E pár ezer karaktert ezért arra szánom, hogy a KIMA Stúdió által tervezett megújulás legfőbb pontjain végighaladva jómagam is közelebb kerüljek e mindenki által ismert, ám mégis mindenki számára meglepetéseket tartogató opushoz.

Kerek 10 éve, 2016-ban kezdtek hullani a stukkók a beltérben 60-70 méteres magasságból. A KIMA Stúdió vezető tervezője, Németh Tamás és a projekt vezető építésze, Lászlófi Károly ekkor kezdtek el foglalkozni a problémák feltérképezésével és a felújítási prioritások rangsorolásával. Sikerült a munkát jelentős állami támogatásokhoz kötni, mellyel előre tudtak ütemezni nem csupán egy „tűzoltás-szerű” beavatkozást, de egy olyan teljes rehabilitációt, amely évenként haladna végig a kupolát díszítő kereszttől egészen a padlószint alatti felújításig.

Az esztergomi Nagyboldogasszony és Szent Adalbert székesegyház épülete négy prímás alatt majdnem ötven év alatt készült el, hárommillió forintból. Az ötlet Barkóczy Ferenctől származik, de belefogni a munkába már Rudnay Sándor tudott – neki köszönhetően lett visszahelyezve a főkáptalan Nagyszombatból Esztergomba. Kühnel Pál tervei szerint indult az építkezés, amit Packh János irányított tovább, tragikus halálát követően pedig Hild József változtatta meg a terveket és bizonyos, már kivitelezett részeket is. Ugyan a felszentelés megtörtént 1856-ban, a templom ekkor még nem volt kész, a befejezést Simor János érsek határozta el. Innen már Lippert József vitte a művezetést és neki köszönhető az „új” belső díszítés is. A pesti bazilika történései miatt a műszaki ellenőrzésbe már Ybl Miklóst is bevonták, aki a kupola megerősítésének kérdésében is szerepet vállalt.

Az épület kisebb-nagyobb részfelújításokat élt át eddig, jelentősebb helyreállítására a II. világháború okozta bombatalálatok miatt került sor. A mennyezet hiányzó stukkómezőit jobbára szinte csak befoltozták, és 70 év után pontosan ezen részek körül kezdtek hullani a darabok a padlózatra. 2017-től azonban eljöhetett egy olyan teljes felújítás kora, amelyben az épületnek még nem volt része: most egyedül az altemplom nem került felújításra.

Haladjunk mi is a csúcstól kiindulva: a főkupolát beteljesítő kereszt gömb-része őrződött meg eredetiben, maga az aranyozott kereszt viszont menthetetlenül korrodálódott. A régi – lövéstalálattal megőrződött – időkapszula feltárását követően elhelyezték benne napjaink üzenetétét is, reméljük, minimum 100 év múlva kell majd csak újra hozzányúlni. Alatta terül el a főkupola külső héja, mely nyilvánvalóan a leglátványosabb változást jelenti mindannyiunk számára e projekt után. A látvány, amit a lemezcserével kaphattunk, messziről és a látogathatóság miatt közelről is – egészen páratlan volt. Egyik oldalon még ott voltak a régi lemezek, majd egy ponton a visszatükröződő napfény vakított már el minket a friss réz lapjain – egyhamar ezt nem lehet elfelejteni, ilyen látványban nem minden generációnak lehet része.

A fedőlapokat egykor a kupola külső, roppant komplex és sűrű rácsostartója viselte, amely teljesen eredeti formájában őrződött meg és jobbára csak védőréteggel kellett ellátni a rozsdásodás elkerülése érdekében. Csakhogy mivel 19. századi konstrukcióról van szó, nyilvánvalóan a mai technológiáknak és pontosságkövetésnek nem felelt meg, viszont nem lehetett roncsolni modern szegecselésekkel, szerkezeti változtatásokkal sem műemléki értéke okán. Éppen ezért egy új kiegészítő szerkezet készült, amely nagyrészt kiegyenlíti az eredeti szerkezet pontatlanságait, de a lemezeket így is egyedileg kellett rögzíteni. Az előregyártás nem volt lehetséges, így tényleg ott, a falazott kupolahéj mellett vágták és hajlították rá a rácsra egyenként ezeket a burkolatokat. Elkészült a téglakupola hő- és vízszigetelése, az új változatában már kialakították a szükséges vízelvezetést, így a csapadék nem roncsolja maradandóan belülről a szerkezetet.

Hajlamosak vagyunk csak a főkupoláról beszélni, de az épület bonyolult tömegfelépítése változatos tetőidomokkal is bír, amelyek eddig szintén nem voltak egységesen felújítva. Néhány helyen cserép-, más helyen elöregedett lemezfedés volt – ez most mindenhol, fokozottan szél- és időjárásálló, új korcolt fémlemezfedésre lett cserélve. A két melléktorony kupolája sem maradt ki a felújításból. Különlegesség volt a déli oldaltorony félgömbjének leemelése, ami nagy sajtónyilvánosságot kapott 2022-ben. Oka nem más volt, mint az alatta lévő teljes harangszék cseréje. Faszerkezetét ugyanúgy kiemelték a toronytestből, ami látható is volt egy ideig közvetlenül a templom mellett. Az új fedélszék a régi kettő harang helyett már hatot bír el, a régi faanyagot pedig felhasználták egyrészt az új harangszékben, más esztergomi emlékek felújításánál, és a cikket követő fotóknál is vissza fog még köszönni egy meglepő helyen…

A főkupola belső, falazott kupolahéját víz- és hőszigeteléssel kellett ellátni a kondenzvíz eddigi károsító hatása miatt. Ezalatt következik az említett, hulló stukkókkal rendelkező belső kupola felület. A felújítás egyik nagy kérdése volt, miként lehetne elérni 70 méteres magasságát? Nyilvánvalóan egy állványrendszerrel, ami önmagában sem kis feladat. Ehhez kapcsolódott még egy elvárás: a magyar katolikus közösség legfőbb temploma nem zárhatott be 10 évig, a misék és a látogatás zavartalan kellett maradjon. Ehhez viszont már olyan állványzat kellett, amely csak egy bizonyos magasságból indul, azaz lebeg a fejünk felett, miközben nem sérti a műemléki szerkezetet.

És itt jött az a bravúr, amely ugyan nem örökéletű, mégis a felújítás egyik legizgalmasabb karakterisztikuma lett: egy nemzetközi szinten is példa nélküli állványrendszer, amely a tambur parapetjére helyezett két hídszerkezeten nyugodott, alatta pedig a mennyezet mintájával kiképzett háló takarta ezt a látványt. Ez egy rendkívül kényes és tényleg példa nélküli megoldás volt, amelyhez próbaszerkezeteket, próbaterheléseket kellett végezni külső, majd a bazilika melletti helyszínen is. A próbákat követően, 40 méterrel a fejünk felett végül felépült egy külön világ, ahol több szinten dolgoztak a restaurátorok, kivitelezők – bár szertartás alatt nem, de – még látogatás alatt is.

A két híd alatti részt, a tambur mintegy 10 méter magas felületét a hidakról lefelé „lógatott” állványról lehetett megközelíteni. A díszeket az eredeti technikával alkották újra, azaz nádkötegekre építették vissza őket, a formák mellett pedig érdekesség volt közelről a foltos aranyozások lekövetése is. Pár centire megfigyelve afféle hanyag díszítőmunkának tűnt mindez, pedig nagyon is szakavatott mesterekre vall a múltból. Annak idején pontosan tudták, milyen optikai „csalások” kellenek ahhoz, hogy a felületen több tíz méterrel lejjebb hogyan csillanjon meg rajtuk kellő telítettséggel a fény. A díszítmények között közelről rengeteg fekete repedés is feltűnt viszont, melytől eleinte meg lehetett ijedni statikai problémákra gondolva. Hamar kiderült azonban, hogy csak az állványokkal létrehozott zárt szinteknek köszönhetően növekedett meg annyira a páratartalom, hogy ezek a repedések és a benne látható egykori gyertya korom megmutatkozzon.

Csak a restaurátorok gigászi, mennyezetet érintő munkássága tartott vagy három évig. A csegelyekhez érve viszont a fenti, kormos repedéseknél már meglepőbb sérülésekre is bukkantak, amely a mérnökök aggodalmát is kiváltotta. Mind a négy oldalon hasonló repedéseket tapasztaltak, amelyek építéskori hibából származtak. A TETRA-Plan és a BME Építészmérnöki Kar Szilárdságtani és Tartószerkezeti Tanszékének mérnökei végeselemes számításokkal vizsgálták és végül igazolták, hogy a repedések okozta feszültség a tégla rugalmasságának köszönhetően egy ponttól kiegyenlítődik a falakban. Az épület mint egy organizmus gyógyította magát az elmúlt 170 év alatt. Pusztán falvarrással, azaz kis beavatkozással, nem pedig statikai erősítéssel ki tudták javítani ezeket a sérüléseket.

A szerkezet mellett azonban az épület működését is át kellett gondolni: az elektromosság, gyengeáramú rendszer, a korszerű hangtechnika, a turistaforgalmat szabályozó beléptetőrendszer vagy az új, lámpatestenként szabályozható világítás a modern komfortigényekhez igazodik most már. Az épület idegrendszeréről van szó, és a műemléki falba nem lehetett integrálni a számtalan kábelt, kisebb központokat. A templomtér burkolatának felújítása során „mindenhonnan mindenhova” vezető kábelcsatorna-rendszer épült ki. A templomtér burkolatának felújítása kizárólag az eredeti kövek újrarakásával történt, az egyenetlen méretű és vastagságú kövek hosszadalmas visszahelyezése útján. A szentélyben az eredeti bányákból származó, a korábbival megegyező új burkolat készült. Mérnöki bravúrnak tekinthető egy ilyen bonyolult elektromos rendszer műemléki környezetben történő elhelyezése, a rendszerek központjának, idegrendszerének és alközpontjainak elrejtése.

A templom szakrális részein kívül vannak olyan terek, amelyek talán nincsenek fókuszban, felújításuk mégis fontos az egész műemlék szempontjából: eddig kevésbé kiemelt termek újultak meg és lettek használatba véve például a két torony szintjein is. A déli torony aljában egy régóta igényként felmerülő új vizesblokk, felette pedig múzeumpedagógiai helyiség alakult, a boltozott terekhez mérten speciálisan megtervezett akusztikával. Az északi toronyban egy lepusztult raktár volt, itt most az üzemeltetés számára terveztek új irodákat, alul pedig egy modern ajándékbolt készült. A teljes látogatói útvonalat is megreformálták – a déli toronytól és a Bakócz-kápolna sekrestyéjébe újonnan kialakított nyílástól indul a séta és az északi toronynál ér véget az épület kupoláig tartó felfedezése után.

Így hát emberöltők után új külsővel és belsővel, új infrastruktúrával áll előttünk modern szellemben egyik legjelentősebb műemlékünk. Látványban nem látunk drasztikusan újat, miközben több száz ember elképesztő energiákat és tudást felölelő munkájáról van szó. Tisztelet a tervezőknek, mert ez a „láthatatlanság” az egyik legnagyobb erény egy műemlékes beruházásnál. Pedig nem is állítok teljesen igazat, hiszen a zöld színről barnára váltott kupola mindenkinek ma még feltűnő: az építők igazi rezet használtak, így az elkövetkezendő évtizedekben ez a barna bizony foltosodni fog az oxidációs folyamatoknak köszönhetően.

Furcsa lesz, de egy nap végül eléri újra zöld változatát. Ahogy a tégla rugalmassága, úgy ez is azt mutatja, hogy egy épület a szemünkben afféle élőlény is tud lenni. Emberek kezemunkája van benne, így ő maga is lélekkel bír. Mi, a mi életünkben ezt a zöld színt teljes egészében talán már nem is fogjuk megélni, az esztergomi bazilika viszont itt lesz majd utánunk is. Öröm és kiváltság volt ennek az időszaknak nézője és csodálója lenni, míg tervezőinek és építőinek ennél többet jelentett: ők az építészettörténetbe is bevésték nevüket.

További képek és rajzok a cikk végén található galériában!