Így kap új funkciókat a Hengermalom a Kopaszi-gát szomszédságában

Cikkünk a 207-es, 2026/3-as lapszámunkból közöljük.

• Szöveg: Kolossváry Detti
• Fotó: Gulyás Attila
• Olvasási idő: …

Hirdetés

A Budai Malom az egykori városszél peremén, a mai belvárostól mintegy három kilométerre, a Kopaszi-gát szomszédságában helyezkedik el. A Hengermalom a 19. század dinamikusan fejlődő magyar malomiparának emlékét őrzi, történetével szervesen illeszkedve a Duna-menti malmok sorába. Az elmúlt évtized intenzív lakófejlesztései új helyzetet teremtettek a környezetében, és a funkcióváltás lehetőségével egy formálódó negyedközpont körvonalait rajzolják ki.

Az épületegyüttes az 1910-es évek elején Zielinski Szilárd tervei alapján valósult meg. A Hennebique-rendszer korai vasbeton-építészetének jelentős példájaként a malom és a siló ma fővárosi helyi védettséget élvez. Az üzemi működés a 2000-es évekig tartott, azóta az épületek üresen állnak, teret hagyva egy új történet írására. A Hengermalom megélte a hazai malomipar felemelkedését és hanyatlását, építészeti karaktere egyszerre hordozza a funkcióból fakadó racionalitást és a helyszín ipari örökségének lenyomatát, miközben környezete ismét átalakulóban van.

A Hengermalom hasznosítása egy folyamatalapú tervezési szemléletben bontakozik ki. A történet 2022-ben kezdődött, amikor a Beltex Ingatlan Kft. megkereste az építész stúdiót azzal a szándékkal, hogy közösen feltérképezzék a területben rejlő potenciált. A tapogatódzás egy városépítészeti tanulmánnyal indult, amelyben a helytörténet megismerése mellett a szabályozási keretek formálták a lehetséges használatok mátrixát.

Az épületek újrahasznosítása nem újkeletű jelenség. A történelem során számos példát találunk arra, amikor a meglévő struktúrák átírása új funkcionális használatot eredményezett. Ilyen esetekben a folyamat iránya megfordul: míg új építésnél általában a funkció alakítja a formát, addig a meglévő épületek hasznosításakor a tér adottságai mentén keresi a funkciót, illetve ösztönzi annak újragondolását. Liliane Wong Adaptive Reuse című könyvében az International Building Code kategorizálására hivatkozik (lásd Extending the life of buildings, Birkhauser, 2016, 148-161.o. – a Szerk.), amely a térbeli adottságokkal és a funkciók szabályozási kereteivel összhangban jelöli ki az újonnan megjelenő rendeltetések lehetséges körét.

A vizsgálódást követően a gondolatok a siló és a malom épületére fókuszálva egy építészeti koncepcióvá értek. A további tanulságok keresése egy időszakos hasznosítási stratégia irányába terelte a folyamatot. A megvalósítás a Város és Folyó Egyesület (Valyo) bevonásával 2024 szeptemberében el is indult.

A „kelesztés” egy egyhetes fesztivállal vette kezdetét, amely megalapozta a használat és a tervezés szoros, egymásra visszaható kapcsolatát. Az első építészeti beavatkozások is ehhez az időszakhoz köthetők. A kísérletezés ezt követően 2025-ben, egy tizenöt hétvégén át tartó programsorozattal folytatódott, miközben az építészeti program folyamatosan, a használattal párhuzamosan alakult. A tervezést az útkeresés során szerzett tapasztalatok formálták: a helyi lakosokkal, művészekkel, potenciális bérlőkkel és szakmabeliekkel való találkozások, valamint a közös tanulmányutak élményei – például a belgrádi silók vagy a pardubicei malomkomplexum bejárása. Az építészeti beavatkozások gyújtópontjává a jelszerűen égbe magasodó gabonasiló vált.

A folyamat az építészeti adottságok értékének megértésével kezdődött. Az épületek rendelkeznek egyfajta belső logikával, amelyet a szakirodalom gyakran az emberi szervezet genetikai állományához hasonlít (lásd i.m.: 123-135.o. – a Szerk.). Ez határozza meg a terek közötti finom különbségeket, egyfajta belső rendet hozva létre. Amikor ez az összefüggésrendszer sérül, megjelenik az úgynevezett „Frankenstein-jelenség”, ahol a meglévő és az új elemek között felbomlik a koherencia, és a továbbírás nem egy élő organizmus részeként valósul meg.

A Hengermalom silóépületének jellegadó „DNS-e” térszervezésében ragadható meg, amely a gabonatárolás logikáját követi: szabályos rendben, 3×12 darab, mintegy 30 méter magas henger sorakozik. A hasznosítás kiindulópontját a pinceszinti, háromhajós csarnoktér adta, ahol a mennyezetről leereszkedő silótölcsérek, a kétszer tört gerendák és a raszterbe állított pillérerdő együtt formálják a tér karakterét.

Az újraélesztés első mozzanata a tér megnyitása volt. Az időszakos hasznosítást elindító Kelesztés fesztiválhoz kapcsolódó építészeti beavatkozások mind a beköltözés és a megközelítés céljával készültek. A siló három ablaka megnyílt, majd később polikarbonát tolóajtókkal egészült ki. A nyílásokon keresztül kirajzolódik a tölcsérek sziluettje, így a központi tér felől az épület aktív homlokzatává válik.

A betervezett acéllépcső nem csupán a lejutás funkcionális igényét szolgálja: karzatszerű kialakítása megállásra és körbetekintésre hív a tölcsérek szintjén. A különböző rendezvények során a karzat lelátószerű használata is természetessé vált. A pillérerdőben a bejárattal szemközti terület fokozatosan központi térré alakult. Ehhez a központi térhez kapcsolódik a lépcső alá tervezett hosszanti bárpult. A kiszolgálás és a különböző rendezvényhelyzetek igényei egy feltölthető, rugalmasan alakítható rendszert eredményeztek. A bárpult frontburkolata a siló tetőterében talált acéllemezek újrahasznosításával készült.

Talán a legnagyobb fejtörést a rideg vasbeton-felületekről visszaverődő erős visszhang kezelése jelentette. Az akusztikai mérések alapján meghatározott felületeken közép- és mélyhangelnyelő elemek beépítésére volt szükség, amelyek a tölcsérekkel tagolt mennyezetre nem kerülhettek fel. A szükséges mennyiségű akusztikai anyag végül egy átszellőztetett falburkolatként épült be. A közép- és mélyhangelnyelő felületek ritmusa a tér karakterét meghatározó gerendatörések arányaihoz igazodott.

A másik kardinális kérdés a tér megvilágításával kapcsolatban merült fel. A világítástervezés szorosan illeszkedik az építészeti koncepcióhoz, elsődleges célja a meglévő tölcsérmennyezet karakterének erősítése volt. Az általános világítás így szinte magától értetődő módon a tölcsérek aljába került. A kivitelezés sem ismert határokat: az elektromos szerelést a hengerek belsejében alpinisták végezték. Ezt egészíti ki a kiállítások során jól használható, az oldalhajóba felszerelt, rugalmasan alakítható lámpasínes rendszer.

Végül a tűzvédelmi követelmények is építészeti lenyomatot hagytak a térben. A hő- és füstelvezető légcsatorna az épület nyugati oldalán acél hosszanti Z profil vízszintes sorolással belső homlokzatot alkot. A tűzjelző-berendezések szintén a mennyezeti világ megőrzése mentén készültek, a lézeres füstérzékelők megbújnak a tölcsérek között. A meglévő épületek hasznosítása a folyamatosság fogalmához kapcsolódik. A befejezetlenség ebben az esetben nem hiányállapotot jelent, hanem az épület ciklikusan változó használatára utal. Egy ilyen folyamatban az épület több szerzőhöz is köthető: az építész szerepe áthangolódik, miközben a használó is aktív térformálóvá válik.

Mindez a tervezés szintjén is értelmezhető, ahol a tervek nem végállapotként jelennek meg, hanem egy hosszabb távú vízió egymásra épülő rétegeiként fejlődnek tovább. A koncepcióterv gondolatai ugyanúgy jelen vannak az időszakos hasznosítás lépéseiben, mint az aktuális használatból fakadó igények. Erre jó példa az elemeire bontható acéllépcső, amelynek kialakítása már számításba vette a későbbi, koncepció által meghatározott galéria- és lépcsőpozíciókat, így magában hordozza a további átalakíthatóság lehetőségét is.

A továbbírás nyitott állapot: a Hengermalom az időszakos használattal együtt alakul tovább, mely újabb kérdéseket, találkozásokat és lehetőségeket hív elő, miközben a tervezés folyamatossá válik.