Így kapott új funkciót Gobbi Hilda egykori nyaralója a felújítása után

Cikkünk a 209-es, 2026/5-ös lapszámunkból közöljük.

• Szöveg: ifj. Rátgéber László
• Fotó: Weiszkopf András
• Olvasási idő: …

Hirdetés

Gobbi Hilda, a 20. századi magyar színművészet meghatározó alakja egészen 1988-as haláláig szabadidejét a Dunakanyarban található nyaralójában töltötte. Az Áprily-völgy északi domboldalát vásárolta meg, melynek felparcellázását követően számos budapesti értelmiségi család vásárolt tőle telket. Üdülőháza egy panorámás telken épült meg: szemben a Duna, tiszta időben pedig bőven túl látunk a szlovák határon. A telek déli irányában, a domboldal tetejében pedig a kőbánya, ember fölé tornyosuló, óriási falaival.

Nyaralója, valamint a körülötte lévő természeti közeg a színésznő élete végéig meghatározó volt számára. Jól mutatja ezt, hogy végrendeletében meghagyta: hamvai mellé egy csomag fűmagot, Imperial versenyló patkóját és nyaralójának egy tégláját helyezzék el. Az épületet az akkori Nemzeti Színházra hagyta azzal a feltétellel, hogy alkotóházként kell szolgálnia a jövő színházi nemzedékeit. Azt, hogy milyen különleges volt e helyszín – elsősorban a helyi kőbánya – a színésznő számára, önéletrajzi könyvének záró részében írta le érzékletesen:

"…Félek a haláltól. Majdnem mindig félek. Csak a temetőben és a Visegrád Szent György puszta Áprily Lajos völgyének bányájában nem. Elhagyott, csöndes kőbánya, mozdulatlan, meredek sziklafal. Örökkévalónak látszik. Egy morzsányi biztonságot a halálfélelem ellenen csak a természet nyújt – ha nyújt! Ebben a bányában talán felépíthetném gyerekes, de mégis olyan nehezen feledhető ifjúkori álmomat: a Néma Vágyak Templomát! A bánya köveiből egy kis épület, belül fehérre meszelve, hófehér padokkal; a főfalán egy mosolygó, nevető Krisztussal – mert nem hiszem, hogy Megváltónknak nem volt az emberek számára mosolya. Az ajtó nyitva lenne – mindenkinek. Embernek, őznek, rókának, sündisznónak. Templomom egyetlen szertartása a gondolat lenne. Csak ülnénk itt a padon, és néznénk a sziklafalat, amely örökké volt és – ha semmi nem jön közbe – talán örökké lesz."

A villa a lejtős telekre 1965-ben, Havassy Pál építész tervei alapján készült el. Emeletes ház, a legalsó szinten garázs, hegy felől megközelíthető földszinten előtér, kiszolgáló helyiségek, konyha és a ház központi tere: egy emelt belmagasságú étkező és nappali. A felső szinten galériás kialakítású folyosó, középen a fürdőszoba, egyik végében Gobbi Hilda, másik végén párjának, Temessy Hédinek a kicsiny hálószobája. A helyi bányából kitermelt, világosszürke andezittufából épült falak magasba nyújtózó tömegét, robusztusságát és durva felületét kívül-belül könnyed faszerkezetek ellensúlyozzák.

A belső térben a lépcső, a galéria és a látszó szarufák, kívülről pedig az épület vertikalitását ellensúlyozó, vízszintes húzású teraszok alkotnak harmonikus dinamikát az anyagok, arányok és irányok között. Az épület a Patkó-villa nevet kapta, köszönhetően a színésznő patkók iránti szenvedélyének, amely már távolról karakteresen megjelenik az épületen. Valamennyi nyílászáró elé egyedi, a helyi kőbányában dolgozó lovak elhasznált patkóiból hegesztett egyedi fémrácsokat szereltek, sőt, a külső vakolt felületek szintén patkó mintázatot kaptak.

A napjainkra igencsak elhanyagolt állapotba került épület felújítása és – Gobbi Hilda végrendeletének megfelelően – alkotóházzá alakítása önmagában is figyelemre méltó tett. Maga az épület azonban több puszta nyaralónál. Kívül-belül hordozza magában a mai Blaha Lujza téren állt, 1965-ben felrobbantott Nemzeti Színház töredékeit. A kertben lévő kút kovácsoltvas szerkezete a Szentivánéji álom díszletéből, a díszpáholyok foteljei a nappaliban, a színházi öltözők ajtajai szerteszét a házban, a kőfalba beépített, lerombolt homlokzatról leesett kő szoborfej és oszlopfő, vagy Gobbi Hilda ágya mellett, a falba épített puttó mind egy mára már nem létező, de egykor a nemzet kultúráját meghatározó és formáló intézmény utolsó darabjai. Megkérdőjelezhetetlen kulturális és történeti értékükkel az amúgy is remekül megtervezett nyaralót a 20. századi magyar színháztörténelem egyik meghatározó, szimbolikus épületévé teszik.

Mindezek után hogyan lehetséges hozzányúlni egy ilyen épülethez? Sági Gergely, a felújítás tervezője annak ellenére, hogy a ház nincs semmilyen védettség alatt, mégis műemléki igényességgel nyúlt hozzá. Ebben a szituációban az építész szerepköre szükségszerűen átalakul: nem egy kész elképzelést kell térré és anyaggá formálni, hanem magának a programalkotásnak is szerves résztvevőjévé válik.

Az épület funkciója – jelen állás szerint – kettős: emlékház és nyaraló egyszerre. A ház alapvetése, hogy a két meglehetősen eltérő funkciót nem különíti el, hanem hagyja, hogy vegyüljenek a terekben. A tudatos keveredés egyértelműen a villa erényére válik: a hagyományos, pusztán kiállítótérként működő emlékházak egyrészt nehezen képesek az egykori lakóik hagyatékát méltó módon bemutatni, másrészt pedig a látogatók számára nyújtott benyomás egyre kevésbé tudja tartani a versenyt az élményalapú múzeumokkal, így nagyon megnehezíti azok pénzügyileg is fenntartható működését.

Az így létrejött terek túlmutatnak az in-situ berendezett emlékszobákon, a terek valóban megtelnek élettel. Ez a felállás ugyanakkor helyenként dilemmás szituációkat is eredményez. Esetenként nehéz megítélni, hogy az új bútorok és burkolatok között gondosan elhelyezett eredeti bútorok és használati tárgyak vajon szabadon használhatók-e, vagy egy érinthetetlen kiállítás, egy díszlet részei. Ezek a kérdések mind egy céltudatos intézményi háttér hiányára mutatnak rá, amely az effajta problematikákat minden bizonnyal könnyedén feloldaná.

Mivel az épület semmilyen védettséget nem élvez, az építészre hárult a feladat, hogy megítélje, mi érték, s mi nem. Esetünkben örömteli módon elmondható, hogy a tervezők alázatos kutatómunkájának köszönhetően sikeresen felismerték, azonosították és megóvták az épület valamennyi értékét. A fent említett relikviákon túl olyan épített elemek maradhattak meg, mint a konyha egykori sparheltje és patkómintás elszívója, vagy a hálószobák mintás cserépkályhái. Bár ezek eredeti funkciójukat már nem látják el – helyettük korszerű konyhát és fűtési rendszert építettek ki –, hiteles képet nyújtanak az egykori térhasználatról, és tovább erősítik a ház atmoszféráját.

A felújítás idejére sajnálatos módon az épület bizonyos elemei már menthetetlenül tönkrementek. Ezek esetében az eredeti tervek szerinti visszaépítés helyett, ugyanabban a szellemiségben, de kortárs építészeti nyelven megfogalmazva történtek meg a beavatkozások. Ezen alkotói attitűd legkarakteresebb elemei az új teraszok, amelyek alig érzékelhető, antracitszürke acélszerkezetből és vaskos fapallókból készültek el, erőteljes vízszintes irányultságukkal oldva az épület toronyszerűségét. Említésre méltó továbbá a konyha korszerűsítése, ahol az új elemek ugyanolyan fehérre meszelt téglából készültek, mint az ott lévő eredeti elemek. Végül minden fa szerkezet – beleértve a meglévő látszó szarufákat és az új nyílászárókat is – azonos felületkezelést kapott. Ez a beavatkozás azon túl, hogy vizuális összhangot teremt, elmossa a határokat a meglévő és új elemek között. Ezáltal az új részek nem egyfajta bővítésként, sokkal inkább továbbépítésként értelmezhetők.

A megvalósult projekt jóval több, mint egyszerű felújítás, nyílászáró- vagy burkolatcsere, és túl is mutat a puszta kultúrtörténeti értékmentésen. A végeredmény egyrészt tiszteletadás a 20. századi magyar színháztörténet meghatározó alakja előtt, másrészt a magyar kollektív emlékezetet gazdagító, szellemi kontinuitást biztosító hely. A bánya köveiből egy kis épület, belső falai fehérre meszelve, az egykori Nemzeti Színház bútoraival; kőfalán egy mosolygó Hildával. Ajtaja nyitva – mindenkinek.

(A szerző a Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem Középülettervezési Tanszék Építőművészeti Doktori Iskolájának hallgatója)

További kép és rajzok a cikk végén található galériában!