Nem baj, ha kényelmetlen – kortárs székátiratok az AU Műhelytől.

A Néprajzi Múzeum munkatársai és az AU Műhely építészei olyasvalamire buzdítanak, ami minden muzeológus rémálma. Kedves Látogató, mozgasd, vedd le a polcról, helyezd egymásra, állj rá, ülj rá! 
 

A bizarrnak tűnő használati utasítás azokra a kortárs székekre vonatkozik, amelyek a két építész, Szederkényi Lukács és Ghyczy Dénes Emil keze alatt születtek a Néprajzi Múzeum bútorgyűjteményéből kiemelt ülőalkalmatosságok tanulmányozása során. A Székátiratok már a megnyitó estéjén rengeteg embert vonzott, s valószínűleg jövő január végéig (a kiállítás bezárásáig) jó páran megfordulnak majd itt, a múzeum gyomrában, pedig korántsem egy gigatárlattal állunk szemben, sőt. Kicsi a bors, de erős – mondhatnánk. 
 


Zsoldos Anna és Molnár Tamás kurátorok izgalmas koncepciót gondoltak ki, és sikerrel oldották meg a feladatot, amit minden valamirevaló múzeumi szakember kijelöl magának: életre kelteni a tárolókban, vitrinüvegek mögött raboskodó, raktárak mélyén szunnyadó tárgyakat.

„A kiállítás ötlete Frazon Zsófiától, a múzeum kortárs jelenségekkel foglalkozó MaDok-program életre hívójától jött. Ennek lényege, hogy különféle területekről érkező alkotókat – képzőművészeket, építészeket – vonunk be a múzeumi munkába” – meséli Anna, aki korábban is együttműködött már az AU Műhely építészeivel.

A két kurátor közül Tamás volt az, aki leginkább a régi székek válogatásáért felelt, Anna pedig ismerve Dénes és Lukács munkamódszerét, és a népi építészethez fűződő szoros viszonyukat, együttműködött a fiúkkal, s közösen döntöttek a kiválasztott darabok kapcsán. Együtt látogattak el a múzeum törökbálinti raktárába, ahol a Néprajzi körülbelül 900 ülőalkalmatossága közül kiválasztották azokat az 1700-as évek és napjaink között készült tárgyakat, amelyekre úgy érezték, méltó módon tudnak reflektálni kortárs darabok formájában. „A kiállítást sok beszélgetés előzte meg, sok időt töltöttünk a gyűjteményi raktárban, és különböző szakirodalmakat is olvastunk a magyar népi bútorokkal kapcsolatban. Fontos volt számunkra, hogy a kiválasztott tárgyakhoz kapcsolódni tudjunk, és hogy változatosak legyenek a székek” – emlékezik vissza Dénes és Lukács.

„Elsősorban nem formai átírásokban gondolkodtunk: nem a készítés vagy a használat módja, s nem a tárgy anyaga volt a meghatározó, sokkal inkább az a népi gondolkodásmód, logika, ami ezeknek a tárgyaknak a létrejöttét meghatározta. Dénes és Lukács más munkáik kapcsán is legtöbbször építészetelméleti kérdésektől vezérelve fognak neki a tervezésnek, s a Székátiratok kapcsán valóban kézzelfoghatóvá vált számukra ez a népi tematika” – avat be minket Anna a kiválasztás szempontjaiba. 


Megmutatni úgy egy lucaszéket, vagy egy rakás szalmabálának tűnő ülőalkalmatosságot, hogy a tárgy szemrevételezését követően se lankadjon a látogató figyelme, sőt további kérdéseket tegyen fel magának nemcsak az adott tárggyal, hanem az azt megalkotó gondolkodásmódjával, életfelfogásával kapcsolatban is – igazi kihívás egy muzeológus számára. Ez a kamarakiállítás mindenekelőtt játék (s erre maga az installáció is reflektál), ahol nem feltétlen az a cél, hogy mindegyik régi tárgynak megtaláljuk az új, csak és kizárólag hozzá kapcsolható párját, hanem hogy együtt olvassuk össze ezeket a székeket, s ily módon bőven maradjon helye a szabad értelmezésnek.

A Székátiratok cím a kézi rajz, a skicc gesztusát is magába foglalja: a kísérletezést, a befejezetlent állítja fókuszba. Nem fellengzős vagy hatásvadász, hanem az, ami: reflexiók gyűjteménye, ami egy gondosan válogatott tárgyegyüttes kapcsán a néző elé tárul, s a kutató szenvedélyes munkája és a tervező kreatív energiája által közvetítve felteszi azt az egyszerű kérdést, mit is nevezünk széknek?

Egy négylábú, fából készült tárgyat, amin hosszabb, avagy rövidebb ideig megpihenhetünk? Aligha lehet kielégítő ez a definíciót, hiszen a designtörténet során számos olyan ikonikussá vált széket ismerünk, amely éppen csak eleget tesz az iménti meghatározásnak. Gondoljunk csak Breuer Marcell csővázas mobiliáira, vagy az elegáns konzolos kialakítású székekre (tervezett ilyet többek között Mies van der Rohe vagy Alvar Aalto is), és persze ott van a formabontó Zig Zag Chair is Gerrit Rietveldtől, no meg a megkerülhetetlen, egyszerre légies és vagány Panton Chair. A sort még tovább is folytathatnánk, hiszen anyaghasználat és formai kialakítás tekintetében Frank Gehry rétegelt kartonból készült Wiggle Chairje, valamint Shiro Kuramata számos ülőalkalmatossága (How High the Moon Armchair, Miss Blanch Chair) is ide kívánkozik.

De fejezzük is be a véletlenszerűnek ható felsorolást, hiszen mindezeknek a designikonoknak a nyomát sem leljük a Néprajzi falai között – nem is baj, valójában nincs is rájuk szükség.

Itt most nem egy designtörténeti kánont, egy színes-szagos albumot fogunk átlapozni, hanem valami sokkal elemibb dologban lesz részünk. Nem megközelíthetetlen műalkotásokat akarunk messziről csodálni, hanem ténylegesen kapcsolatba szeretnénk kerülni a nagybetűs szék fogalmával.


A szék az ember ülőhelyzetét elősegítő tárgyi forma” – így szól a kiállításon kezünkbe vett leporelló nyitómondata. Szikár és lényegretörő meghatározás, amiben szó sincs anyaghasználatról, sem kötelezően betartandó formai követelményekről, sem pedig az ülő pozíció időtartamáról. Az AU Műhely tervezőinek gondolatai arra a sokszor elfeledett esszenciális üzenetre irányítják a befogadó figyelmét, amit ember–tárgy–testhelyzet hármas egysége rajzol ki – se többet, se kevesebbet nem akarnak mondani. Pontosabban: meghívják a látogatót, hogy ebben a játékban és felfedezésben ő maga is bátran vegyen részt. Fogja meg, próbálja ki a kerekekre állított installációs polcrendszer alsó harmadában (vagy már a fém lapokkal leterített „küzdőtéren”) sorakozó modelleket, kerüljön velük tényleges kapcsolatba, s tapasztalja meg ő maga, miféle fénytörésbe is kerül az a bizonyos hármas egység.

De nemcsak a tárgyakra, a térre is érdemes figyelnünk, sőt: tulajdonképpen – ahogy Anna mondja – a tárgy elválaszthatatlan a tértől, s ezt ezen a kamarakiállításon különösen érvényesnek érezzük. Dénes és Lukács építészek, értik a dolgukat – egyszerű és mégis kompakt installációt készítettek, ami nemcsak praktikus, de egyben utal a múzeumi tárgyak átmeneti lakhelyére (ti. a törökbálinti műtárgyraktárra), az objektek szokásostól eltérő, kibillentett közegére is. A négy kerekekre erősített zöld állványzat körülfogja a sakktáblaszerűen lerakott fém csempéket, ami így egy különös szabályrendszert diktáló játszóteret hoz létre (a kompozíció láttán nekünk rögtön a minimalista szobrász, Carl André munkái jutottak eszünkbe, s mint Annától megtudtuk, fején is találtuk a szöget). Elvárás volt, hogy olyan installációba szülessen, amely utaztatható, mobilis, könnyen alkalmazkodik bármilyen téri szituációhoz, s valamennyi szék praktikusan elfér rajta.

„Mivel a tervek között szerepelt már a kezdet kezdetén, hogy egy utazó kiállításban érdemes gondolkodnunk, a vaslemezekhez is ennek mentén közelítettünk. Legyen ez a kiállítás bárhol, bármilyen térben is a közeljövőben, arra figyelnünk kellett, hogy ezek minden esetben védjék az aktuális hely padlóját a székek használata során felmerülő sérülésektől. A lemezek tárolására és szállítására is gondoltunk – ezek a polcok oldalán látható U acélokra helyezhetők, és más-más formában rakhatók le attól függően, mit kíván meg az adott tér. A polcok is pont négy darab lemez hosszúak” – avatnak be minket az építészek az installáció tervezési folyamataiba.

A fentebb említett designerek – Breuertől Kuramatáig – mind (feltehetően) azzal a szándékkal igyekeztek létrehozni saját székeiket, hogy azok – a sorozatgyártásnak köszönhetően – számos felhasználónak nyújtsanak komfortot, vagy legalábbis (mindezek mellett) innovatív megoldásaikkal és sokszor rendhagyó megjelenésükkel felkeltsék az emberek figyelmét, s újra és újra felülírják az ülésről alkotott korábbi elképzeléseket. Nos, utóbbi kapcsán az AU Műhely tervezői is behúzhatnak maguknak egy piros pontot, akiknek nemcsak a Néprajziban bemutatott anyaggal, de korábbról már jól ismert munkamódszerükkel egyaránt sikerült elérniük, hogy az ő projektjeik mellett – legyenek azok építészeti munkák, installációk vagy objektek – senki sem tud elmenni szó nélkül. A szokatlan lehet vonzó és izgalmas, és persze elrettentő és furcsa is, s így az AU Műhely munkái is minden esetben állásfoglalásra késztetik a befogadót. És ez nekünk jó (bármelyik táborba is tartozzunk).
 


Az installációk felső polcain találjuk a múzeumi tárgyakat, de mégsem érezzük szokásosan távolinak őket: nem üveg, csupán egy jelzésértékű piros-fehér zsinór választ el minket a körtefából készített gyalogszéktől, a juhászok által használt, praktikusan egyszerű fejőszéktől, de akad itt diófa tuskó és fenyőfa deszkából eszkábált szükségbútor, nagyra nőtt sáskára hajazó borókagyökérből készült gyalogszék, gyári készítésű Thonet szék is a harmincas évekből, és látszólag indifferensnek ható műanyag kerti szék és sokunk kedvence, a Pille szék is. Ezek a modern tárgyak nagyon is szándékoltan szerepelnek a válogatásban. 
 


„Nemcsak régi, de a közelmúlt tárgyait is szerettünk volna bemutatni, hogy rajtuk keresztül mutassuk be a társadalmi változásokat. Érdekes, hogy a paraszti kultúrában presztízsértékűnek számító karosszék formáját evokáló fehér műanyag székre mennyire megvetett tárgyként tekintünk – ez egy globális átlag alatti bútor, ott van a világ legszegényebb településein is, például”– meséli Anna. A kurátor felidézi azt is, amikor a hústőke sámli ötlete megfogalmazódott az építészek fejében. „Az eredeti elképzelésük az volt, hogy hagyományos asztalosipari szerszámokkal mennek neki ennek a polietilén műanyagnak, de végül CNC marógépre kellett váltaniuk. Emiatt aztán különösen érdekes, hogyan talál egymásra egy modern technológia és egy tradicionális fecskefarok-csapolás” – teszi hozzá Anna.

Amikor Dénest és Lukácsot arról kérdeztük, okozott-e számukra bármelyik tárgy fejtörést az átiratok tervezése, készítése során, azt válaszolják:

„Tulajdonképpen nem jelentett gondot egyik tárgy megtervezése sem, de a maga módján mégis mindegyik feladta nekünk a leckét, hiszen önálló karakterként tekintettük rájuk, s ezek nem összehasonlíthatóak egymással. Talán a zsombék szék kerámia székké alakítása volt, ami a megszokottnál lassabban alakult. Itt felvetődött az is, hogy a korábbi a gipsz-textil munkáinkat emeljük be, de végül a kerámia mellet döntöttünk” – mondják.


A praktikum és a használhatóság hívei egész biztosan vérszemet kapnának a Székátiratok anyagot látva – nekik azt tudjuk tanácsolni, hogy menjenek inkább bútorboltba vagy lakástrend kiállításra, ott egészen biztosan megtalálják, amit keresnek. Vagy inkább mégis: maradjanak itt a Néprajzi Múzeum gyomrában, és egy kis ideig engedjenek a „nyomásnak”, a felszabadító értelmezésnek – ebben a térben nagyon is van rá lehetőség. Helyezzék magukat kényelembe! Ja, nem. De meglátják, jó lesz.

 

AU Műhely | Web | Facebook | Instagram

 




Ha tetszett a cikk, és szeretnél előfizetni magazinunkra, itt teheted meg.

Kapcsolódó cikkek

TOP TRIÓ | LAB5 architects

TOP TRIÓ | LAB5 architects

Új sorozatunkban mindig egy-egy általunk felkért építésziroda fejti ki a véleményét három kedvenc épületéről – építészek építészekről.

Öt magyar projekt a Future Architecture pályázatán

Öt magyar projekt a Future Architecture pályázatán

Szolidáris együttműködés és kollektív önszerveződés az idei év témája

Egy madárház, amelyet a

Egy madárház, amelyet a "sivatagi modernizmus" építészete ihletett

Konkrétan Palm Springs házai. 

Hirdetés