Van mit mondanunk

Smiló Dávid, a Paradigma Ariadné társalapítója évet összegző, az aktuális építészeti trendeket, fontosabb eseményeket fókuszba állító írása az Octogon online-nak.

2021-ben tovább nyílt az olló a hazai szakmai diskurzus és nemzetközi fejlemények között. Míg a magyar építészek közösségét a hazai örökségkezelés körüli barbarizmus kötötte le, addig a nemzetközi de főleg az olasz-brit tengelyen forgó európai építészet a feltörekvő kortárs tendenciák értelmezésével volt elfoglalva és azzal, hogy megtalálja szerepét a formálódó klímakrízis közepette. Az olló mind két fele érdekes, de részben kudarcos eredményeket hozott. A kudarcokon pedig egy új, feltörekvő építészet veti meg a lábát. 
 

Magyarországon az építészettel kapcsolatos örökségkezelés és emlékezetkultúra sosem volt kiemelkedő minőségű. Az egyetemi közegek szájhagyományon és polgári ízlésen alapuló képzése nem tudott olyan építészeti kánont létrehozni, amely hivatkozási alap lehetne a társadalom széles rétegei, vagy a politikai hatalom képviselői felé történő érvelés során. Ez a tény az elmúlt tíz évben kudarcokat hozott, és a 2021-es év végén veszélybe került újabb kanonikus épület, a Jánossy György által tervezett egykori Diplomata ház csak az egyik kicsúcsosodása ennek a problémának, mint ahogyan 2020-ban a Virág Csaba által tervezett Villamos Teherelosztó elbontása jelentett egy végpontot. Ez nem jelenti azt, hogy pusztán az építészszakmát terhelné a felelősség amiért a történetitől eltérő építészetről szóló közbeszéd színvonala elkeserítő. Az viszont kijelenthető, hogy a 2010-ig tartó politikai időszak reformkerülő szakmai stratégiája okán a 2010 utáni Orbán-kormányok alacsony színvonalú tér- és építészetértelmezése védtelenül érte az építészeket.

Sem az akadémiai közeg, sem a szakmai képviseletek nem gyűjtöttek elegendő muníciót örökségünk megvédéséhez és saját pozíciójuk megerősítéséhez. 

Fotó: Greypixel Geometrics

Így juthattunk el 2021-ben oda, hogy már nem csak az eltűnő modern épületek helyére kerülő történeti épületek visszaépítése borzolja a szakmai közösség idegeit, hanem a soha nem volt historizáló épületszárnyak tervei, amelyek semmilyen körülmények között nem rokoníthatók nyugat-európai és főleg német fejleményekkel, mint ahogyan a kérdésről szóló idei Telex-vitában is érveltem. Inkább balkáni tendenciák felé mutatnak. Ezt a pozícióvesztést és fókuszálatlanságot pedig nem csak a szocialista kánon sínyli meg. A fenti mondatokat bár a modern építészet eltűnése kapcsán fogalmaztam meg, a másik meghatározó huszadik századi építészeti örökségünk, amely Makovecz Imre nevéhez köthető, szintén romokban hever. Ez utóbbi tény abból a szempontból is elkeserítő, hogy míg a modern örökség menedzseléséhez semmi, addig utóbbi menedzseléséhez az elmúlt tíz évben tényleg minden adott volt. Ennek ellenére tíz évvel Makovecz Imre halála után az organikusok építészeti öröksége még mindig megosztó, és a szűk elit, akiknek feladata lett volna interpretálni az egyetlen nemzetközileg jegyzett háború utáni építészünk jelentőségét, túlnyomórészt bóvli kategóriájú eredményeket tudott csak felmutatni. A Makoveczről szóló kiállítások sokadik éve merülnek ki az épületeiről kinyomtatott fotók kifüggesztésében, a sajtókommunikációk szerint a szellemiségét megidéző Dubai világkiállítási pavilon egy olcsó, ám túlméretezett turisztikai kiállítás pavilonjának hangulatát idézi inkább, Makovecz félkész terveinek gyalázatos minőségű befejezése ellen pedig már esetenként a jogutódok sem tudnak mit tenni.

Sajnálattal írom le, de közel vagyunk ahhoz, hogy bármi ami íves és fából van, arra rásül Makovecz neve, és ebből a pozícióból már jóval nehezebb lesz mindenki számára érthetővé tenni, hogy mit érdemes sokra becsülni Makoveczben.

Így 2021 egy újabb év volt amely rávilágított, hogy a hazai építészeti szakmai közösség örökségkezelése, valamint kánonképzése a rendszerváltás óta folyamatosan kudarcos. Míg az előbb kifejtett modern örökség főleg anyagában tűnik el, de legalább szájhagyomány szintjén, vagy az egyetemen kevéssé tanított könyvekben tovább él, addig a makoveczi örökség esetében a fordítottja igaz. Bizonyos házak védettséget élveznek, de a házakat és Makovecz egyéb munkásságát a hazai építészet térképén elhelyező tevékenység gyakorlatilag nincs, vagy kimerül a Hello Wood által idén létrehozott és bemutatott apró kis füzetben, amelyet személyes érintettségem okán is sokra tartok, de elenyésző eredménynek csak.
 

Fotó: Hello Wood

Ebben a kohézió nélküli közegben, pedig csak egyszeri fellángolások tudnak lenni az olyan egyébként fontos tevékenységek, mint ami a Kiscelli múzeumban, a valaha volt HAP galériában majd a FUGA-ban, Ferkai András körül, mostanában újra Wesselényi-Garay Andor körül, különböző hullámokban a KÉK körül, vagy akár a Velencei Építészeti Biennálé idei pavilonjában történtek, amelyben Kovács Dániel, Csóka Attila Róbert és Molnár Szabolcs mellett nekem is részem lehetett. 

Folyamatos, konzekvens, valamint összefüggő örökségkezelés és értelmezés nélkül pedig a kortárs építészetet is nehéz értékesíteni a kultúra a piacán. Bartók nélkül nincs Kurtág, Ottlik nélkül nincs Esterházy. Hasonló építészi láncolatok a kortárs közönség számára ma nincsenek átadható állapotban. 

Fotó: Domolky Dániel

Nem véletlen tehát, hogy feltörekvő építészek egy csoportja idehaza már jó ideje európai szinten is keresi a gyökereit, hogy elmesélhető legyen a történetük. Szerencséjük, hogy

a teljes európai szintér ebből a szempontból szintén útkeresés közben van, így megvannak azok a formálódó értelmezési törekvések, amelybe csatlakozni lehet, és amelyek kapcsán nem tűnik furcsának, hogy miért akarna külföldi fórumokon érvényesülni egy hazai építész.

2021 bővelkedett lehetőségekben az ehhez szükséges kapcsolatfelvételre.

Owen Hopkins New Castle-i építészeti író és kurátor egy a Dezeenen is közölt vezércikkben és egy teljes Architectural Design számban igyekezett bemutatni az általa Multiformnak nevezett építészeti habitust. Értelmezési kísérlete az első az elmúlt években, amely nem pusztán a posztmodern esztétika egy sajátos visszatéréseként láttatja a kortárs tendenciákat, hanem a negyedik ipari forradalomra és a hálózati kultúra sokszínűségére reflektív közösségként. Ennek természetesen vannak a posztmodernnel átfedő esztétikai minőségei, de egészen más megfontolások találhatók mögötte. Megközelítése mindenképpen figyelemre méltó, de frissességéből fakadó inkonzisztenciákra Catherine Slessor az Architectural Review korábbi főszerkesztője ugrott rá az AR Outrage rovatában
 

Multiform: Architecture in an age of transition

A 2021-es építészeti biennálén idén is megnyitott az Unfolding Pavilon, amely immár harmadik alkalommal az egyik legfontosabb és szakmai körökben is jegyzett esemény a hivatalos kiállításokkal párhuzamosan. Daniel Tudor Munteanu és Davide Tomasso Ferrando kiállítási projektje egyfelől prezentációs felülete a fentebb is említett európai építészeti közegnek, másodrészt az egyetlen olyan esemény az építészeti biennále ideje alatt, amely érdemben tud reflektálni arra, hogy Velence egy valódi város és nem csak turista látványosság, így az Unfolding Pavilon a velencei építészeti kiállítások újragondolásának kísérlete is.

Az idei biennále hivatalos megjelenései kapcsán a Magyar Pavilonon túl a Lengyel Pavilon Trouble in Paradise kiállítása szolgálhatott újszerű tartalommal a régiós építészek számára. Ahogyan a magyar pavilon igyekezett összefüggő közép-európai problémaként láttatni a szocialista modern építészetet, úgy a lengyel pavilon a közép-európai tájjal tett hasonló kísérletet, és hívott meg európai építészeket, hogy képzeljenek el alternatív jövőket a lengyel vidék számára. Az év egyik nagy sikere, hogy ebbe a kiállításba a hazai GUBAHÁMORI iroda is képviseltethette magát.

Trouble in Paradise kiállítás

Ezen a két velencei teljesítményen túl a régiónkban pozsonyi és prágai eseményekre volt érdemes figyelni idén. A pozsonyi székhelyű Archtung folytatta sorozatát, amely a legizgalmasabb európai építészek szerepeltetésére fókuszál, és így nemzetközi csomópontként működik. Öröm volt a Paradigma Ariadné építészeként először képviselni itt hazai építészirodát. De ugyanezen szervezet vágott bele a Szlovák Állami Televízióval közösen létrehozott műsoruk, az IKONY készítésébe is, amely a szlovák modern építészeti örökség kiemelkedő példáit mutatja be. Ha valaki szeretné látni, hogy Justin Shubow szerepeltetése helyett mit érdemes kezdeni a modern építészet elutasítottságával, annak az IKONY tanulmányozását ajánlom.

Prágában a ViPer Galéria lépett tudatosabb útra 2021-ben és halad afelé, hogy a régió legelismertebb, kizárólag építészetre fókuszáló galériája és kiadója legyen a bécsi MAGAZIN mellett. Érdemes lesz követni a felhívásaikat és kiállításaikat a jövőben, mert olyan kurátorokat, szerkesztőket és zsűritagokat hívnak el, akik az összeurópai építészeti gondolkodás kiemelkedő alakjai. De ha másért nem, hát azért kiérdemlik a hazai figyelmet, mert a gondozásukban jelent meg az Architecture Uncomfortable Workshop első monográfiája, valamint Schmied Andi lenyűgöző könyve.
 

Fotó: Peter Fabo

Facebookon egy olasz kurátor páros Fabrizio Gallanti és Francisca Insulza által szerkesztett FIG Projects oldal okozott meglepetéseket. Oldaluk a világ építészeti termését szemlézi és posztolja a kimagasló teljesítményeket. Ez önmagában még nem kéne hogy sokat jelentsen, mert magukat az építészetet szemléző kurátorokból sok van a világban, de kitartó szerkesztői munkájuknak köszönhetően ma ők az egyetlenek, akik láthatóságban olyan szerkesztőségek Facebook-oldalait előzik le, mint az Archdaily vagy a Dezeen. 

A teljesség igénye nélkül fentebb szemlézett példák és a kapcsolódó magyar megjelenések is jól érzékeltetik, hogy az európai diskurzustér nyitott és keresi az új tendenciákat. Ez pedig

a rendszerváltás óta először történelmi lehetőséget teremt a hazai építészek számára, hogy egy generáció felkerüljön az európai térképre.

A hálózati kultúra túlpörgéséből fakadó szerencse ugyan, de korábban nem volt ilyen könnyű élni ezzel a lehetőséggel. És bár a közösségi média megítélésének mélyrepülése 2021-ben folytatódott, így tehát a Facebook és twitter által is generált politikai folyamatok tényleg elkeserítők, de ennek ellenére semelyik korábbi szakmai közösség kezében nem volt ilyen hatékony eszköz, hogy láttassa magát, és míg ez a tény a nyugati országok építészei számára csak gyorsította a párbeszéd sebességét, a keleti országok számára egyáltalán megteremtette a beszélgetésbe való becsatlakozás lehetőségét. Érdemes élni ezzel a helyzettel, van mit mondanunk.
 




Ha tetszett a cikk, és szeretnél előfizetni magazinunkra, itt teheted meg.

Kapcsolódó cikkek

Építészetesítették a Twitter logóját

Építészetesítették a Twitter logóját

A Paradigma Ariadné fellépett a Twitterre, majd készített erről egy geget, ami persze jóval több is egy gegnél.

Meghökkentő kiállítás magyar tervvel + az év alaprajza

Meghökkentő kiállítás magyar tervvel + az év alaprajza

Ráadásul mindez egyben: a Paradigma Ariadné-féle Százosztatú ház is látható volt a Rejected kiállításon.

Életet leheltek az ország egyik legnagyobb lakótelepébe

Életet leheltek az ország egyik legnagyobb lakótelepébe

Színes, kreatív, gazdag jelentéstartománnyal bíró utcabútorok kerültek az Európai Kulturális Főváros címre készülő Veszprém Haszkovó lakótelepére.

Nincs találat!

Hirdetés