„Lehetnének példaképeink, csak nem tudunk róluk.”

Márciusban az Octogon Online-on női hangok, női építészek és tervezők kerülnek előtérbe. Olyan hangok, amelyeket mi sokkal többet és többször szeretnénk hallani az építészetben (is). A havi tematikus felvezetőnket Kammermann Lilla írta, rögtön utána következett Molnár Zsuzsi Structures of Feminarchitecture sorozatának legújabb epizódja a Nanavízióval. Most e kettő folytatásaként, nőnap alkalmából újraosztjuk az előbb említett cikksorozat egy korábbi részét a girlscanscan kollektíva tagjaival.

girlscanscan tagjai az Építész Szakkollégiumból ismerik egymást. Elmondásuk szerint a pandémia miatti lezárások hozták őket közelebb egymáshoz, a karantén idején kezdtek el közösen gondolkodni építészeti, urbanisztikai kérdésekről. A lányok Brazíliától Németországon át Etiópiáig számos országban megfordultak diákként és munkaerőként is, így különböző kulturális hátterű társadalmakban tapasztalhatták meg a nemi egyenlőség avagy egyenlőtlenség helyzetét. A nők építészetben, építőiparban betöltött szerepét vizsgáló Structures of Feminarchitecture elnevezésű interjú-sorozatunk második részében őket kérdezzük tapasztalataikról. Bánszegi Bíborka, Varga Lilla Luca, Kammermann Lilla és Bakucz Júlia alkotta csapat három tagjával beszélgettünk. 
 

Berlini tanulmányút, a slepp a Haus der Statistik előtt


Készülve a beszélgetésre elgondolkodtam a kollektíva nevén és annak minden kifejezésén. Girls –egyértelművé teszi, hogy a csapatot lányok alkotják, illetve erre fel is hívjátok a figyelmet. Can – képesek vagytok valamire, amiről azt gondolhatjátok, hogy mások feltételezései szerint a lányok nem képesek. Scan – erről a modern technológia adta lehetőségek jutottak eszembe és azok a statisztikák, amelyek szerint a technológiához kapcsolódó szakértelmet férfiakhoz társítjuk. Van relevanciája mindannak, amit „kiolvastam” a nevetekből?

Varga Lilla Luca: Ennyire tudatosan nem fogalmazódott meg bennünk mindez, mégis – mondhatni magától értetődően – benne van az elnevezésben. A név amúgy egy vicces esetből származik. Amikor az Építész Szakkollégium keretein belül a budapesti rozsdaövezetekkel kezdtünk el foglalkozni, közösen kivillamosoztunk Kelenföldre, hogy felmérjük az ottani helyzetet. Útközben sokat beszélgettünk, és amikor közeledtünk az úticélunk felé, Lilla szólt, hogy

„lányok, most már maradjatok csöndben és scanneljétek a városszövetet”.

Ezen jót nevettünk, majd ahogy többször elmeséltük másoknak a sztorit, egyszer csak kialakult belőle a girlscanscan név, az általad is összefoglalt mögöttes jelentéssel. A felvetett témához egyébként az aktuális tapasztalataimmal is tudok kapcsolódni: jelenleg egy bécsi építészirodában dolgozom, és érdekes módon az itteni munkakörnyezetben nagyon kiélesedik a nők és férfiak közti különbség.


Mi a tapasztalatod? 

VLL: Meglátásom szerint Ausztria egy különös ország, mert bár sok szempontból szabadabb gondolkodás jellemzi, mégis egyfajta konzervativizmus is megfigyelhető. Itt sokkal általánosabb, hogy a nők nem dolgoznak. Ahogy látom, az építészirodákban is túlsúlyban vannak a férfiak. Az eddigi munkahelyeimen azt tapasztaltam, hogy a nők véleménye háttérbe szorul, illetve olykor rá is csodálkoznak arra, ha egy nő a műszaki jellegű kérdésekkel kapcsolatban tájékozott. Ezt az is okozhatja, hogy sokunk – akik nem Ausztriában végeztük a tanulmányainkat –, alaposabb technikai képzésben részesültünk, és ez megmutatkozik. 
 

A keleti tanulmányút – Kijev


Juli, Lilla, ti is számos országban megfordultatok tanulmányaitok során, majd a munka világában is. Nektek mi a tapasztalatotok?

Bakucz Júlia: Engem egy nemzetközi építőtáborban ütött arcul, hogy nőként nem lesz könnyű megállnom a helyem. Egy csendes-óceáni szigeten voltunk, ahol nem volt elektromosság. Egy tisztán fából készült építményt késztettünk, az összeállításnál nem használtunk fém elemeket, csupán csapolási módszerekkel dolgoztunk. Ilyen esetben minden milliméternek jelentősége van. Volt egy gerenda, amit nem tudtunk beilleszteni, nekem azonban volt egy javaslatom arra, hogy miként mozgassuk ahhoz, hogy megtalálja a helyét, és passzoljon a szerkezetbe. A workshopot vezető srácok nem fogadták el a javaslatomat. Majd néhány perccel később ugyanezzel az ötlettel állt elő az egyik építészfiú, amire azonnal pozitívan reagáltak a vezetők. Mondanom sem kell, jó volt a megoldás. De hogy egy pozitív élményemet is megosszam: részt vettem a TU Berlin (Technische Universität Berlin) városépítészeti műhelyének egyik kutatócsoportjában, ahol fél évig a marginalizált csoportok helyzetével foglalkoztunk, és azt vizsgáltuk, hogy miként lehet inkluzívabb várost tervezni, az építészet mit tehet a különbségek csökkentéséért. Nagyon jó, hogy egyetemi keretek között szóba kerülnek ilyen kérdések, és megjelenik az a szemlélet, hogy ebben nekünk, építészeknek is lehet szerepünk. 


Milyen szempontok mentén vizsgáltátok a várost? Milyen következtetéseket vontatok le?

BJ: Meglátásom szerint az építészek hajlamosak arra, hogy megmondják a tutit. Csakhogy, ha nem elegyedünk beszédbe az érintettekkel, akkor előfordulhat, hogy teljes tévedés lesz a terv, a design, a beavatkozás. Amit én elsősorban megtanultam ezen a kurzuson, hogy fontos participatív irányba fordulni a tervezés során, illetve, hogy sok esetben nem is a terven van a hangsúly, hanem azon az munkafolyamaton, amely során eljutunk a terv elkészültéig.

VLL: Juli építőtáborban megélt élményével kapcsolatban azt fűzném hozzá, hogy mindez közös tapasztalás, én is voltam már hasonló helyzetben, és hozzá hasonlóan én is zokon vettem a dolgot. Mindeközben azonban azt feltételezem, hogy a fiúk, férfiak ezt nem feltétlenül szándékosan csinálják, hanem a szocializációnk során ragadnak ránk ezek a viselkedésmódok.

Férfiak és nők egyaránt hozzá vagyunk szokva a nők elnyomott helyzetéhez. 

Bulivizuál részlet – a tanulmányutak alatt készített videókból és korabeli propagandavideókból – Kicsiny Martha képzőművész


Jó, hogy behoztad a szocializáció témáját, hiszen fontos kérdés, hogy milyen mintákat viszünk tovább. 

Kammermann Lilla: Én tudok is kapcsolódni ehhez a kérdéskörhöz. Amikor Németországban urbanisztikát tanultam, rendszeresen előfordult, hogy a lányok nem jelentkeztek, nem akartak részt venni a prezentációban. A tanárainknak viszont volt erre érzékenysége, és jelezték, hogy lányok nélkül nem lesz prezentáció, kérték, hogy jelentkezzünk. A magyarországi oktatási rendszer után felemelő érzés volt megtapasztalni, hogy úgy is elmondhatom a véleményemet, hogy arról nem vagyok száz százalékig meggyőződve. Nincs következménye, ha rosszat mondok, és senki nem fog ledorongolni vagy megszégyeníteni. Én alapvetően magabiztosnak gondoltam magam, mégis rá kellett jönnöm, hogy bennem is rengeteg gátlás van, amit észre se vettem. Nagyon jó volt hallani, hogy milyen állásfoglalásokat tettek a lányok. Egy másik dolog, amit még érdemes megemlíteni, a női kvóta kérdése, amivel egyelőre még magam sem tudom, hogy hogy állok, de talán inkább szeretem, mint nem. Nehéz kérdés, de végeredményében lehetőséghez juttatja a nőket. 


Talán pont az iménti történeted jó példa erre: ahogy a tanárok bíztattak benneteket, hogy jelentkezzetek és prezentáljatok akkor is, ha nincs önbizalmatok, pedig mondanivalótok biztos van, úgy ad lehetőséget a kvóta is a véleménynyilvánításra. 

KL: Az biztos, hogy teret ad. Jó, ha teszünk a korábban említett szocializációs beidegződések ellen. Ha tudatosítunk magunkban dolgokat, könnyebben fogunk másként cselekedni. Ez egy tanulási folyamat.
 

A Turbinában megrendezett „Tripping on Modernist Monuments” című kiállítás


Számos tapasztalatotokat osztottátok meg, melyek egyenként is vitaindító beszélgetéseket generálhatnának. Ha visszatekintünk, inkább negatív élmények kerültek előtérbe. Pozitív aspektusa is van annak, hogy nőként vagytok építészek, urbanisták?

Hosszú csönd.

Nagyon beszédes ez a csönd.

BJ: Én azért gondolkodtam el ilyen mélyen, mert nagyon nehéz erre a kérdésre úgy válaszolni, hogy ne erősítsem a társadalmi skatulyákat. Válaszolhatnám, hogy segít az érzékenységem, de ezzel azt feltételezem, hogy a férfiak nem annyira érzékenyek, holott sok érzékeny férfit ismerek. Ami talán fontos, hogy olyan szempontokat is be tudunk hozni egy diskurzusba, amelyek amúgy nem lennének reprezentálva a döntéshozói rétegben. 

VLL: Azáltal, hogy a világ olyan, amilyen, gyorsan megtanuljuk, hogy miként lehet megküzdeni a nehéz helyzetekkel. Az persze nem jó, hogy küzdeni kell, ezen folyamat révén mégis megerősödünk. Gimiben matek-fizika specializációs osztályba jártam, ahol kevesen voltunk lányok, így gyorsan meg kellett tanulni, hogyan érvényesülhetünk. Ez az attitűd nagy segítségemre volt az egyetemi évek alatt. Hogy ez teljes mértékben pozitív példa-e, abban nem vagyok biztos, de azt elmondhatom, hogy mindezt sikerült előnyömre fordítani. 

KL: Én is azt tudom kiemelni, hogy nekünk is van szemünk és hangunk, tudjuk is használni. A többfajta vélemény, az eltérő szempontrendszer megfogalmazása mindenképp jót tesz a világnak. Ennek az interjúsorozatnak, aminek keretében beszélgetünk, az előző részét Kovács Dániellel készítetted a Magyar Építész Nők kutatási projekt kapcsán. Ebben a munkában én is részt veszek, és nagyon inspiráló megismerni más építész nők karrierjét.

Fontos, hogy legyenek előttünk példaképek. Ehhez azonban az kell, hogy a nők is kapjanak vizibilitást. Ez a kutatás is rávilágít, hogy lehetnének példaképeink, csak nem tudunk róluk. 

A Budapest Design Week alatt bemutatott kiállítás megnyitója a Kastner Kommunity-ben (Bakucz Juli, Varga Lilla, Bánszegi Bíborka, Kammermann Lilla)

 

girlscanscan | Web | Instagram




Ha tetszett a cikk, és szeretnél előfizetni magazinunkra, itt teheted meg.

Kapcsolódó cikkek

„Lehetnének példaképeink, csak nem tudunk róluk” | Structures of Feminarchitecture

„Lehetnének példaképeink, csak nem tudunk róluk” | Structures of Feminarchitecture

Beszélgetés a girlscanscan kollektíva tagjaival.

Lányok, szkenneljétek a városszövetet!

Lányok, szkenneljétek a városszövetet!

A girlscanscan kollektíva bemutatkozó „Tripping on Modernist Monuments” című kiállítása május 1-ig tekinthető meg a Turbina Kulturális Központban.

Hirdetés