Aliga emlékezete.
Balatonaliga szépen csengő, belső alliterációt rejtő neve sokféle szójátékra ad lehetőséget. Mi most ezt a ziccert kihagyjuk, enélkül mutatjuk be az üdülőhely kalandos történetét, amely a magyar Monte-Carlóból előbb a Kommunista Párt és utódja, az MSZMP elitjének üdülőtelepe lett, majd rendszert váltott, és három évtizedes közhasználat után Aligaliget néven visszatért az országot jelenleg uraló pénzügyi elit kebelébe. A terület építészeti múltja és jövője sokat elárul az elmúlt évszázad változásairól, és arról is, ami sosem változik.
y
Aliga különleges adottságú település a Balaton főváros felőli kapujánál. Mint Budapesthez a legközelebbi partszakasz, kínálná magát a beépítésre, de egy természeti képződmény ezt nehezíti, nevezetesen a Magaspartnak nevezett, változó magasságú függőleges partfal. A tengerszint felett 130-140 méter magas leszakadt part Fűzfőtől Világosig keríti a tó észak-keleti végét, lépten-nyomon löszfalként emlegetik – tévesen, mivel anyaga a környező terep folytatásaként üledékes kőzet, agyag és tömörödött homok. A tévedés többek között abból a környezeti hatásvizsgálatból derül ki, amelyet a Somogy Megyei Kormányhivatal írt elő az aligai magaspartra tervezett legújabb gigaberuházás kapcsán a megbízók számára. És bármily meglepő, a tanulmány semmiféle kifogást nem emel a szó szerint meredek ötlet kapcsán. Az ide tervezett üdülőkomplexum, Aligaliget látványtervei már bejárták év elején a sajtót (generáltervező: LIMA Design Kft.), ennek alapján építészetileg és a környezetet illetően sok jó nem várható.
![]() ![]() |
A tavat és településük érdekeit védő civilek, a balatonvilágosi önkormányzat és a beruházó PRO-MOT HUNGÁRIA Ingatlanfejlesztő Kft., illetve csendestársa, a Hellnarik Hospitality Kft. csatározásairól, a beruházás hátteréről bőven tájékoztat a sajtó, legalaposabban Zsuppán András cikkei a Válasz online oldalán. Mi ezeket mellőzve a terület ma már sajnos csak nyomokban látható építészeti múltját vesszük szemügyre, az említett cikkekre, továbbá Walton (Reimholz) Eszter fotográfus 2017-ben készült képeire és tanulmányára – na meg az elvarázsolt parton szerzett saját benyomásainkra – alapozva.
A balatonaligai nyaralótelep kiépítése a 20. század elején kezdődött meg, a lökést a déli parti vasútvonalon létesített két új állomás (Aliga, Világos) kiépítése adta. A Déli Vasúttársaság vonalát üzleti okokból nem kötötték össze az északi oldalon haladó MÁV vonallal, amelynek kedvéért a Magaspartot Akarattyánál átvágták. Nincs nagyobb élmény, mint amikor az akarattyai alagútból kibukkanva feltárul a magasból a tó – talán csak az vetekszik vele, ha a meredek lépcsőn lebaktatva, az alagút tetején állva várjuk a kibukkanó vonatot, és mindehhez nyolcéves kisfiúk vagyunk. A legszebb kilátás a tóra Akarattyáról, a kiépített sétányról és kilátópontról nyílik, ahonnan, ha minden a tervek szerint halad, hamarosan az aligai gigaszálloda bámul majd szembe, pont úgy, ahogy a Rózsadombról a volt SZOT szálló helyére épült Elysium néz le a földi halandók Budapestjére.
A 20. század elején parcellázott területen a fővárosi értelmiség számára polgári villák és két kisebb szálloda (a Rákóczi és a Terézia Szálloda) épült a meredek viszonyok között, a part menti keskeny feltöltésen. 1943-ban jött az első nagyszabású fejlesztési ötlet: a Balatonaliga Fürdő- és Gazdasági Rt. Olgyay Aladárral és Olgyay Viktorral beépítési tervet készíttetett a területre a magyar Monte-Carlo, a Balaton legelegánsabb üdülőhelyének kialakítása érdekében. Ebből a háború előtt a mostani beruházás nyomán mára már elbontott, de 2019-ben, az én ottani biciklis terepszemlém idején még álló Csongor és Tünde ikerszállók és a kikötő készült el. Egyelőre megmenekülni látszik viszont a már 1946-ban, a háború után befejezett, szintén Olgyayék által tervezett hajdani Községháza épülete, amely helyi védelem alatt áll, nagyon helyesen, hisz a szakemberek a negyvenes évek modernizmusának kiváló képviselőjeként tartják számon az összetett tömegű, jó ritmusban tagolt homlokzatú, az emeleten pillérek mögött visszahúzott üvegfalas, a Balaton felé végig teraszos épületet.
![]() ![]() |
A Monte-Carlo terv még számolt a területen álló, a századfordulós villákhoz hasonló stílusban épült nyaralóépületekkel. Nem úgy, mint Rákosi elvtárs, aki a partszakaszt államosította, felismerve a magas partfal nyújtotta jótékony védelmet, amelyet a víz felől azzal fokozott, hogy a part mentén előnevelt, kellően magas fenyvest telepített. Az akkori elit minden módon igyekezett a feltűnést kerülni, ami kifejezetten jót tett a háború utáni új beépítés léptékének. A polgári villákat természetesen lebontották, három élte túl a likvidálást, melyek ma már szintén helyi védelem alatt állnak, és mint ilyenek, esélyük van a mostani bontást is elkerülni. Az aligai fürdőtelep alapítói közé tartozó Szász Károly politikus és publicista 1906-ban épült, svájci stílusú, fűrészelt faoromzatos villája és a hasonló stílusú, úgynevezett Bíró-villa nagyon romos, Kmetty Károlyné emeletes villáját azonban a közelmúltig használták, ezt a beruházók egyértelműen hasznosítani akarják. A telepen áll még egy kis terméskő kápolna a negyvenes évekből, szintén helyi védelem alatt.
![]() ![]() |
Az igazi izgalmat azonban az aligai partszakaszon a szocializmus pártvezetőinek üdülői jelentették – míg tavaly le nem bontották őket. Az aligai pártüdülő két részre oszlott, Aliga I. a funkcionáriusok emeletes szállóit rejtette, Aliga II. viszont a legfelsőbb vezetők vityillóit. A jelző nem túlzás, szerény és rejtőzködő épületekről van szó többnyire. A leginkább klasszikusan reprezentatív az Elnöki villa, amelyet híres lakójáról Castro-villának is hívtak (fiatalok kedvéért Fidel Castro a baráti szocialista Kuba halhatatlan, sildes sapkás vezetője volt). Ez az épület még a Rákosi érában épült, és igazi szocreál, oszlopos tornácával, míves kilincseivel, zsalugátereivel a hagyományos balatoni kúriákat idézi. Hosszú ideig, egész a közelmúltig használták is, rendezvényekre lehetett bérbe venni.
A rendszerváltás után kapuit megnyitó Aliga épületeinek nagy része azonban a hatvanas és főként a hetvenes években épült, és a kor valódi építészeti skanzenjét kínálta az arra járóknak. A buja növényzet ölelésében pusztuló házak még romjaikban is mutatták, amit addig egyszerű földi halandó nem láthatott: építészeti értékeiket, a könnyed, pavilonos stílust, mely a Balaton-vidéki nyaralóépítészet legjobb hagyományaival ötvöződött. A magánvillákat nagyobb közösségi létesítmények egészítették ki a közönség elől elzárt, szigorúan őrzött telepen.
Az Olgyay fivérek egykori Községházáját étteremmé és az elvtársaknak nyugati filmeket vetítő titkos mozivá alakították, a kis kápolnát raktárrá, és egészen a nyolcvanas évekig épültek az új létesítmények a területen. Volt uszoda, bowling pályával a tetején, szállodák, kertmozi, parti büfésor, és persze őrbódék, na meg jól őrzött kerítés. Kádárnak külön mesterséges kis szigetet hoztak létre a vízben, ahol magában pecázhatott – ez még nem a plebejus viselkedésükkel tüntető népvezérek korszaka volt.
![]() ![]() |
![]() ![]() ![]() |
A megnyitás után persze legtöbben Kádár villájára voltak kíváncsiak, amelyet az ország vezetője ajándékba kapott, és az emlékezések szerint nem örült a meglepetésnek, pedig jó kis házról van szó. Ő azonban jobban kedvelte oszlopos-neobarokkos elődjét, mint a körben üvegezett nappalit, az egymásba úszó modern tereket. A szomszédos villák – köztük a nagyhatalmú kultúrpolitikus Aczél Györgyé – építészetileg érdekesebbek voltak, a talaj felett konzolosan lebegő földszinti teraszukkal, beton lamelláikkal. Sajnos már csak voltak, a fejlesztői mohósággal keveredő racionális üzleti érdek a földdel tette őket egyenlővé – 2019-ben én még láttam, jártam is a zöld mohával benőtt falak között. Aligában épp az volt a leginkább megejtő, ahogy a természet birtokba vette a lakójukat és funkciójukat vesztett, hajdan nívós házakat, ahogy az idő szelíden magához ölelte a már meghaladott történetet.
![]() ![]() |
A rendszerváltás után az aligaiak szimbolikusan és valóságosan is birtokba vették a területet: az állam kezében maradó Club Aliga szabadon bejárhatóvá vált, a többszintes szállóépületek egy részét szociális üdültetésre használták, egy részen az addig nem létező aligai strand működött. A magukra maradt magánvillák azonban használaton kívül hamar romlásnak indultak. A helyi önkormányzat utat és lépcsőt vágatott a magaspartról a tóig, az egykori pártrezervátum közkinccsé vált. Pénzt azonban nemigen költött rá az állam, talán tudva, hogy nagyobb tervei vannak annál, sem mint hogy szabadon napozzanak a nép fiai az egyébként időnként és helyenként rendszeresen lemálló partfal tövében.
A hely potenciálja aztán bevonzotta a kormányközeli vállalkozókat, a területet az állam eladta, és Aliga életében új fejezet kezdődött. A nemrég napvilágra került látványtervek a partfal tetején jókora szállodát, körülötte negyven villát ígérnek, a parton az immár fizetős strand körül a büfésor megtartását, a település érdekét is célzó köztéri fejlesztést. A még megmaradt magánvillákat is tartalmazó partszakaszt azonban a tóig kiparcellázzák, vízparti telkeket kialakítva, aminek egyenes következménye, hogy végleg megszűnik a parti sétány lehetősége. Az új szálloda méretén és kétes építészeti megjelenésén túl ez borzolja leginkább a kedélyeket. Ez már nem az a – még ha csak kényszerből is, de – szerény és a környezetet tiszteletben tartó beépítés, amelyet a polgári Magyarország, majd a szocializmus nagyhatalmú vezetői (el)követtek. A pénz büszkén mutatja önmagát, és nincs tekintettel a burjánzó természetre, sőt nem fél még a magas fal bizonytalan állékonyságától sem – megelőzésképpen inkább legyalulja a tetejét.
Ezzel a magaspartnak annyi, lesz belőle ványadt bokorcsomókkal tarkított rézsű, pechjére ugyanis a partfal nem védett természeti érték, csak építéshatósági eljárásban vizsgálandó, és hát a vizsgálat kimutatta, hogy környezeti érték nem sérül.
Az egyesület bíróságon megtámadta a környezetvédelmi tanulmányt is, de jogi lehetőségeik egyre szűkülnek. Az építkezés természetesen már újszülött korában kiemelt kormányzati beruházás státuszba került, ennek folytán lényegében nem vonatkozik rá semmiféle építésügyi korlátozás.
![]() ![]() |
Egyelőre még csak az építési terület előkészítése zajlik: fakivágás és bontások. Az Olgyay testvérek iker-szállodáit, a földszintes villákat, és néhány szállóépületet már elbontottak, és a legutóbb készült környezeti hatástanulmány nem konzekvens abban, hogy mi vár még bontásra. Rajzon csak a Kádár-villa, a Castro-villa és a Kmetty villa éli túl a fejlesztést, a szöveg azonban a helyi védett épületek megmentéséről beszél, ez hét objektumot jelentene – persze a védettséget le is lehet venni, mint azt sokszor tapasztaljuk. Megőrzik és felújítják a terv szerint a kertmozit és a parti büfésort. A legpikánsabb, hogy a parcellázás folytán a megmaradó villák, köztük Kádáré egy mezei állampolgár (= vevő) birtokába jut majd, aki azután eldöntheti, hogy a múltat végképp eltörli, vagy a felújított üvegfalak között sakkozik Kádár János szellemével. A logikus döntés, hogy az egész terület a pártállami nyomás alól felszabadulva közcélt szolgáljon a közös emlékezetet egyfajta mementójaként – nem született meg, mindnyájunk veszteségére, és néhányunk nyereségére.
![]() ![]() |
Az emlékezésre és újraértelmezésre tett kísérletet 2020-ban az Építész Szakkollégium, amikor Partraszállás címmel egy hetes workshopot szentelt helyben a terület múltjának és hagyatékénak. A munkáról megjelent kiadvány tanúsága szerint inkább a történelem, mint a hetvenes évek építészetének izgalma foglalkoztatta a résztvevőket. Érthető, hisz olyan korszak hagyatékáról volt szó, amelyet ők már nem éltek át, viszont ebben gyökerezik a jelen, amit élniük kell. Ugyanakkor a hely konkrét hasznosítására az építészet adta lehetőségekre kevés elképzelés született. Azóta az épületeket zömükben elbontották, a maradék már nem egységes telep, csupán torzó, csecsebecse a komód tetején. A tervezett beruházás nélkülözi a terület múltjából fakadó kontinuitást, visszatér a kisajátítás jól bevált gyakorlatához. Környezeti vakságán és otromba üzleti hozzáállásán túl is hatalmas kihagyott ziccer Aliga szocialista skanzenjének, múlttal átszőtt jelenének feláldozása a privát profit oltárán. Legalább akkora, mint a már alig létező Aliga nevéből nem szójátékot faragni.
![]() ![]() |
Köszönet Walton (Reimholz) Eszter fotográfusnak a képanyagért, mely a szerző 2017-ben összeállított tanulmányának része, illetve az elmúlt években készült a telep bontása idején. Ahol a fotó szerzője/forrása más, ott ezt külön feltüntetjük.
Archív, valamint a bontás előtti állapotról és a bontásról további képek a galériában!
Ha tetszett a cikk, és szeretnél előfizetni magazinunkra, itt teheted meg.