Kulcsár Gézának a fény születésnapján írott jegyzetét Mayer Éva Lélekterek című, a városi fények misztikáját ikonizáló sorozata illusztrálja, helyesebben szólva illuminálja.
„Az őspont: belső ragyogás – nincsen mérték, hogy megismerhessük tisztaságát, finomságát és egy anyagból valóságát –, míg azután kitágul, palota támad belőle, mellyel ama pont körülveszi magát, áttetsző, megismerhetetlen ragyogásban.” (Zóhár - A ragyogás könyve, 1Móz. 1,14 / Bereshit 19b-20a, Bíró Dániel és Réti Péter fordítása)
„Maga a fény gyűjti egybe az anyag tömegét, ahogy a középpont felé haladva kitágul és összesűrűsödik [...] A Föld megtestesíti az összes felsőbb szférát és égitestet, mert benne a magasabb fények gyűlnek össze.” (Robert Grosseteste: De luce (A fényről), Kulcsár Géza fordítása)
„Ti vagytok a világ világossága. Nem rejthető el a hegyen épült város. Lámpást sem azért gyújtanak, hogy a véka alá tegyék, hanem a lámpatartóra, hogy világítson mindenkinek a házban.” (Máté 5,14-15, Revideált Újfordítású Biblia)
Mayer Éva: Parancsolat IV. (2015)
Ha egyetlen szóban, alakzatban kellene összefoglalnunk az egyetemes hagyomány teljes problématerét, az ember világban létének misztériumát és az azzal való foglalatoskodás történetét, akkor valószínűleg arra a többé-kevésbé kielégítő megoldásra jutnánk, hogy az emberi állapot alapkérdése a fény születése és mibenléte.
Minden kultúrának, tradíciónak, vallásnak és iskolának megvan a maga fényalapú kozmológiája és fénymetafizikája.
A fény jelöli ki a világ kezdetét, és hoz rendet abba a titokzatos ontológiai státuszú káoszba (a zsidó hagyomány úgy nevezi: tohu-va-bohu), ami egyszerre van is, meg nincs is.
Hiszen mi lehetne a fény előtt?
Viharos tenger, mondja a Teremtés könyve. Mindenesetre semmi szilárd, stabil, megfogható. Az anyagot, ami végre tapinthatóvá, navigálhatóvá és teresíthetővé teszi a kozmoszt, mindezek fényében tulajdonképpen úgy is megragadhatjuk, mint a fény különböző modalitású és koncentrációjú összesűrűsödéseit.
Az ember pedig így találja magát a világban: folyton a tiszta fényt keresi, de mivel ember, fogódzóra, anyagra, sőt, megformált anyagra van szüksége maga körül, hogy ebből a kozmikus biztonságból szemlélhesse az eredetet. A formálás során a végtelen kiterjedésből lehatároltság, azaz tér születik. Az emberi állapot alapformája a fal. Az, ami teresít, azaz amin a fény megakad – vagy amiben összegyűlik, ugye, attól függ, melyik oldalról nézzük. Így születik a fényből a város.
Mayer Éva: Lélekterek I. (2015)
Az anyagban ugyanakkor ott munkál a fénytől elválaszthatatlan, annak születésével szükségszerűen megjelenő sötétség is. Amennyire biztonság, annyira tehetetlenség is. A városhoz kapcsolódó képzetek ezért annyira végletesen kettősek az idők kezdete óta: egyszerre fénymag, centrum, szellemi világosság, és árnyék, tisztátalanság, romlás.
Az éjszaka kozmikus, természettől kapott és természetbe helyezett feladata, hogy emlékeztessen minket, ha nem is a semmire, de a teremtés és formálás előtti állapotra, a világtalan világra. Az éjszaka apofatikusan (azaz negatívan, a hiányon keresztül) mondja ki azt, ami nappalainkban aktívan, tevékenyen benne foglaltatik.
Az eredeti világváros, a kozmopolisz a fényhez való viszonyában még ezen rend ismeretében, és annak megfelelően szerveződik. A város elválik attól a megnevezhetetlen valamitől (vadon?, vidék?, táj?, föld? vagy egyszerűen csak természet?), ami a falakon túl van, de közben egységben, harmóniában marad a hétköznapok és az égitestek ciklicitásában megnyilvánuló kozmikus meghatározottsággal.
Mayer Éva: Lélekterek VII. (2015)
A modern világváros, a metropolisz ezt a rendet megbontja. A huszadik század, ez a mindent folyton újraálmodó, az eredettől eredendően eliramodó korszak a nagyvárosi fények igézetében kezdődik. De már maga a modernitás mint történelem feletti alakzat is egy új fényalapítással kezdődik. Felvilágosodás – de minek a fényében? A szándék itt maga az új fény újdonság: az eredetet folyton új eredetekkel, az első fiat-ot új és új igékkel, szózatokkal, szólamokkal felváltani.
A fény természetétől teljességgel idegen, hogy belőle kettő, kétféle legyen. Az nem lehet, hogy éjszakai városaink fénye – ez a kétségkívül hasznos, akár ingerlő és inspiráló, közben elfedő, zavaró, kizökkentő fényforma – lényegileg más, mint az első fény, és annak képmása, a nap fénye. Képmásiság mint a fény belső hagyománya: talán ez lehet a kulcs.
A városi fény a napfénynek olyan képmása, amely, mivel az általunk, körülöttünk formált városi tér-anyagból, illetve a modernitás felvillanyozó eszméiből fakad, így, miközben szolgálja az éjszakai város természeten, természetesen túli navigációs rítusait, közben azért egy kis sötétséget is ad.
De mégis! Minden utcai lámpában, reflektorban, neonban – a fény újra és újra megszületik.
Mayer Éva: Lélekterek IV. (2015)
A karácsonyi város a fény születésének ünnepére vár. Azon a módon, ahogy és amennyire erre képes: önmagát mesterséges fénnyel telítve. Azonban ez a fény is lehet előfutára a valódinak, a nem láthatónak. A fény csak fény: a transzformáció a befogadóban zajlik.
Idén karácsonykor a világ állapota, a krízis érzete (amelyet érdemesebb lenne vertikális állapotként, mintsem horizontális eseményként felfognunk) helyenként, egyes városi tereinkben felülírta a fény nagyvárosi rítusait.
Ráadásul a díszvilágítás rossz értelemben vett heterogenitása, a városi fényeken való áthaladás disszonanciája azt is sugallhatja, mintha a fényt lehetne birtokolni, szabályozni, gazdasági szempontoknak alávetni. (Tényleg: kié a város fénye?)
Ahogy a falakon túl, a pusztában zeng Keresztelő János szava, úgy szól korunk nagyvárosának láthatatlan falain belül egy másik János, az evangélista figyelmeztetése (János 1,9-11):
„Az Ige volt az igazi világosság, amely megvilágosít minden embert: ő jött el a világba. A világban volt, és a világ általa lett, de a világ nem ismerte meg őt: a saját világába jött, de az övéi nem fogadták be őt.”
URBANUM | Web | Facebook | Instagram
Ha tetszett a cikk, és szeretnél előfizetni magazinunkra, itt teheted meg.
