A Szent György Pince performatív átalakulásai

Januári, műemlékvédelmi tematikánkhoz kapcsolódóan osztjuk meg újra a Kollektív Műterem nagyszerű balatonarácsi projektjéről megjelent, „Mikrotörténet-írás” című cikkünket az OCTOGON magazin 173-as (2022/1-es) lapszámából.

• Szöveg: Uhl Gabriella
• Fotó: Danyi Balázs
• Olvasási idő: …

A történettudomány már jó fél évszázada hangsúlyosan és konszenzusosan bevonta vizsgálódási körébe a mindennapi élet kis struktúráit, a mindennapok szokásainak, a hétköznapi emberek életmódjának feltérképezését. A családi viszonyok és hálózatok, a munkamegosztás, az étkezési és ruházkodási szokások, a szellemi élet és szórakozás tereinek megismerése személyesen átélhetővé tette a történelmi eseményeket. Mi lehetne árulkodóbb képeskönyv családok évtizedes, sőt évszázados szokásairól az emberi mozgást követő és ezért állandó változásban levő otthonoknál. Egy-egy családi ház, nyaraló vagy jelen esetben az arácsi Szent György Pince performatív átalakulásai, átalakításai primer módon mutatnak rá adott történelmi korszak lehetőségeire, szokásaira, elvárásaira.
 

A beavatkozások minősége, a továbbélő és megújuló tárgykultúra rendkívül beszédesen mesél a tulajdonosok, barátaik, rokonaik életéről, örömeikről, bánataikról, esetlegesen rejtett titkaikról – családi ház esetében szinte önéletírásként viselkedik. Ki az, aki elsődlegesen olvassa ezt? Az építész. Mikor nyílik erre lehetősége? Nagyobb felújítások, átalakítások esetén, amelyet gyakorta tulajdonosváltás előz meg. A korábbi lakók letűnt intim szférájába az építész lát bele először, aki dokumentátor, kutató lesz egyszemélyben, hogy az új tulajdonosi igények, a korszerű technológiák és a múlt megőrzésének és archiválásának mátrixában hozza meg felelős döntéseit.

Így történt ez Arácson, a Szent György Pincében is, amely tán száz éve épült, akkor még egyedüliként a Balaton északi partján fekvő település határában. Azóta a Balatonfüred és Csopak közötti terület egyre népszerűbb lett, a nyaralók elfoglalták a szőlődombokat is. A saját stílusát kereső Balaton-környéki építészet korai darabja, a verandás nemesi udvarház és a hegyvidéki (alpesi) tornyos villák eredeti kevercse sok lakónak lett kedvelt pihenőhelye. A véletlenszerűen előkerült fényképeken középosztálybeli használói rendeződnek csoportképbe, hogy majd átadják helyüket a kis szobákra szabdalt „szocialista” nyaralásoknak. Az építész feladata volt kiszabadítani a házat ebből az alaphelyzetből, hogy egy kényelmes, otthonos családi házat alkosson új lakóinak igényei szerint.
 

Hogyan olvasta a feltárulkozó „építési” naplót Kovács Zoltán vezető tervező? A ház jellegzetességeit: a tornyot, a pincét és a verandát megtartva átalakította, kiegészítésekkel ellátva új funkcióval ruházta fel őket. A toronyban megmaradt a lépcsőház funkció, biztosítva a szeparált feljutást a tetőtérben kialakított, elvonulásra alkalmas dolgozónak.

Az üvegezett, télikert jellegű veranda elbontása és átalakítása visszaadta a ház eredeti építészeti elemeinek tagoltságát és jellegzetességét. Részben újra megnyílt a természet felé, részben egy, a teljes szélességben átmetsző üvegfal segítségével kiterjesztette a lakóteret, a beáramló fénnyel melegebbé, még otthonosabbá varázsolva az átlátható tereket úgy, hogy kívülről nézve helyreállította az eredeti szellős, jellegzetesen 20. század eleji homlokzati architektonikát.
 

Az egykori pince esett át talán a legmarkánsabb átalakításon úgy, hogy szerves része maradt/lett az új funkciójú háznak. Mivel jelenlegi lakói a pince funkcióról lemondtak, beton megerősítéssel és toldással a földszinti és emeleti lakótér része lett. A földszinten a konyha–étkező tágas helyisége került az egykori pincébe, míg az emeleten közvetlenül a lakótérhez kapcsolódó, védett, bensőséges teraszként funkcionál a finom felületkezelésű beton hozzáépítés. A család által használt földszint és emeleti rész a kortárs igényeknek megfelelő átlátható, egymásból nyíló, áramló, világos lakótér: a földszinten közösségi terekkel (étkező, nappali) és azok kiszolgálóhelyiségeivel, az emeleten az elvonulás, a magánszféra terei (háló, gyerekszoba) kaptak helyet.

A nyílászárók részben megújultak, elegánsan megfelelve az energiafelhasználás, a fenntarthatóság szempontjainak megtartásához. A remekbe faragott egykori pinceajtót megtartották, része és dísze a ház enteriőrjének. Határozott és következetes szándéka volt az építésznek, hogy a „régit” és az „újat” markánsan szétválassza, megmutassa az életmód- és szükségletváltozások következményeiből fakadó átalakításokat. Ezt a határozottságot a feltűnően más anyagok használatával érte el: beton és fém szikár, egyszerűen nemes használatával. Az átalakítás kívülről a pincerekonstrukcióban, illetve a padlástér dolgozói használatba vételével egy új ablak kialakításában látható, megszüntetve megőrizve, illetve új kilátást nyitva az épületen.
 

Az épület rekonstrukciójakor a tervező következetesen ügyelt a fenntarthatósági szempontokra: az épület korszerű, belső hőszigetelést kapott, úgy, hogy az eredeti homlokzat megmaradhasson, valamint csak megújuló energiaforrásokkal működő modern gépészet került a családi házba. Kovács Zoltán és a kollektív műterem gondolataiból és munkájából olyan harmonikus családi ház jött létre, amely követi és láthatóvá teszi a ház eredeti architektúráját, jellegzetességeit, újabb fejezettel gazdagítva az épület személyes családtörténetét.
 

Az eredetileg 2022. március 7-én megjelent cikkünk ITT olvasható.