A Nyughatatlan visszatért - Az egykori Pénzügyminisztérium palotájának rekonstrukciója

Befejeződött az egykori Magyar Királyi Pénzügyminisztérium palotájának helyreállítása, amely egy helycserés támadás után a Belügy otthona lesz ezentúl. Lássuk, hogy a magyar renoválások történetének leghíresebb leegyszerűsítése után miként tért vissza Fellner Sándor és a Várhegy csúcsának műve. Cikkünket a 198-as, 2025/2-es lapszámunkból özöljük.

• Szöveg: Pleskovics Viola
• Fotó: Bujnovszky Tamás
• Olvasási idő: …

Karinthy után szabadon – „nem én leszek bonyolult, hanem a dolog, amiről beszélek”. Mert súlyos még leírni is: több tízezer négyzetméteres lépték; a budai Várhegy konkrét csúcsa; épület helyett egy teljes negyed a Pénzügyminisztérium egykori palotájának kétudvaros felépítése. A Fellner Sándor tervezte opus históriája, 1950 körüli átírása, később fokozatos felaprózódása egy szétesett krónika lett az évtizedek kuszára kreált, szubjektív vélemények hálójába veszett „rekonstrukció-történelmében”. A magyar renoválások leghíresebb leegyszerűsítéséből azonban most itt van újra a Szentháromság tér nyugtalan óriása.

Hat-hét éve folyik ennek a gigásznak a feltérképezése. Több száz ember áldozatos munkájáról van szó, amelynek bonyolult felépítésében az engedélyezési terv szintjéig a Makrai Sándor és Vesztergom Ádám vezette építészcsapat volt a generáltervező, a ma látott eredmény, azaz a kiviteli tervezés azonban két fő részre oszlott. A történeti épületrész megújulásáért Kruppa Gábor felelt – melyhez a visszaépítések részleteit Lukács Zsófia és Baliga Kornél teremtették újra, valamint Osgyányi Vilmossal együtt az ő kutatásaik – jobb szóval nyomozásaik szolgáltatták az autenticitást. A Fortuna műemléképület teljes megújulásáért, valamint a nagy belső udvar új jövevényéért, azaz egy kortárs irodaépület-szárnyért, Makrai és Vesztergom csapata felelt. Két nagyon speciális és aprólékos munkát igénylő világ tánca kezdődött meg hát: egy történeti felújítás és egy korszerű irodaház keringője.

E cikk keretein belül nem törekedhetek teljes, átfogó feldolgozásra ilyen nagy méretű épületnél. A rehabilitáció fogalma felől közelíteném meg inkább, amely kifejezést itt használva, a felújítások terminusát is kutató Zsembery Ákost valószínűleg jól magamra haragítom. Ő ugyanis e szót a kortárs építészet zsurnalista irodalmában látja divatosan elterjedtnek hibás szakkifejezésként. A helyzet azonban az, hogy jelen esetben az épület java része állt még. Bár műemlék volt, pont, hogy műemléki részeinek jelentős hányadát vesztette el, és igazából ezek a hiányok kaptak csak 1:1-es rekonstrukciót. A legfontosabb azonban, hogy magát az értelmét, a jelentőségét is rehabilitálták egyetlen konkrét funkció integrálásával – még ha ez végül az eredeti elképzelés helyett a Belügyminisztérium is lett.

Nagy érdeme az egész projektvezetésnek, hogy kellő idő volt tanulmányozni az eredeti állapot történetét, kialakítását és ezáltal megalkotni az 1904-ben elkészült megjelenés elméleti-tervi rekonstrukcióját. A palota a gótika nem csupán formai, de szerkesztési elveit is elsajátító, részben viszont szecessziós jegyeket is becsempésző belsőépítészetét jobbára a semmiből kellett azonban vizionálni. Lukács Zsófiának a legtöbb térnél nem is a régi tervi anyag, hanem az archív fotók jelentették a fő forrást. Egy kétdimenziós felvétel ugyanis perspektivikus látást másolt egykor, de inverz módon mi a jelenben ugyanúgy vissza is másolhatjuk róla a valódi 3D teret.

Példaként, a rizalit elbontása miatt az emeleti, pillérsoros dísztér elpusztult, a róla készült fotókon viszont feltűnik a táblás faparketta, ami afféle raszterként működött a tervezőnek. Csupán a négyzetlapok pontos méretére volt szükség, a feltöltésben talált maradványok alapján viszont ennek 43x43‑as adatára is sikerült rálelni. Mivel a belső nyílások helye még adott volt, az egész dísztermet a pillérméretekkel együtt ki lehetett pontosan szerkeszteni. Nos, ezt a folyamatot képzeljük el minden egyes reprezentatív helyiségnél, de mindig valami más – a burkolatok alatt megbújó, a vakolat alól felsejlő vagy a résekben túlélt –, eredeti maradvánnyal.

A historizmus régészetéről van itt szó. Lukács Zsófia a Fortuna-közi szárny lépcsőháza esetében például fotók nélkül is ki tudta rajzolni apró darabkákból és színtöredékekből részleteiben is a hű megjelenést. Baliga Kornél egy felmérésből indult szünetet tartani, amikor egy '50-es évekbeli, födémbeépítés általi szint oldalfalán merengett el az azt lezáró, sima üveges ablakkeret miatt. Kiderült, hogy az egykori főhomlokzat két eredeti csúcsíves ablakát használták fel így másodlagosan, úgyhogy a főhomlokzat monumentális ablaksora és arányai sem okoztak már gondot. Rengeteget jelentett, hogy az 1900-as évekbeli építést végigfotózták anno (pedig már az elkészülte után kiadott díszalbum is eleve ritkaságnak számított), ezért végképp ki lehetett a kérdéses profilokat, boltozatokat következtetni a „félbevágott” állapotokról. Ezért is lenne olyan fontos a mostani felújítást is publikálni építés közbeni fázisok, rajzok és a know-how tekintetében, hogy akár 100 év múlva egy újabb felújítást segítsenek ugyanígy.

Az egyes szakági kivitelezőkkel óriási utazás lehetett kitapasztalni az 1900-as évek elején még mindennapinak számító utakat, és ezáltal létrehozni egy új történeti kivitelező generációt napjainkra. Egy kézzel festett üvegablaknál sem álltak például rendelkezésre színes fotók Herczeg Ágnes számára, aki ennek a területnek a kivitelezéséért felelt. A próbanézeteket vissza kellett fekete-fehéresíteni, hogy lássák, melyik választott színnél lesz olyan az árnyalat, mint a régi fotókon. Aztán persze a kész méret, a helyszín sajátos fényei mindezt felülírták újra, és a tökéletes összhatásig kellett tovább űzni a sziszifuszi folyamatot. A Fellner-féle díszalbumban van fotó pár elképesztő csillárról is, de nem a teljes térben látjuk őket, és csak bizonyos szögből tűnnek fel.

Miután megpróbálták lerajzolni ilyen körülmények ellenére a teljes metszetét, elkezdődött a papírmasé modelljük tesztelése is a kész térben. Ezek után az egyes elemek gyártása következett, ám itt is az utolsó díszlevél-darabka külön mintáztatására is kell gondoljunk, ahogy a kész tömegnél a megfelelő felületkezelést, a visszatükröződés mértékét is ki kellett járni. Ez a precizitás ugyanígy meg kellett legyen a textilmunkáktól kezdve az audienciás terem előterének elveszett portrésorozatáig. Az, hogy itt csupán mindössze 6-7 évnyi munkáról beszélünk, szinte fel sem fogható.

Minden mesterember ugyanazzal a beleéléssel kereste a hű formát. Baliga Kornél 40 évnyi tapasztalata is visszatükröződik, aki arra sarkallta a plasztikákat készítő alkotókat, köztük Mikus Áront és kollégáit, hogy ne pusztán a meglévő eredeti fragmentumot próbálják utánozni, hanem a töredék folytatásával járják ki a megfelelő utat. Ez a kiegészítési gyakorlat az, ami segít a logikára, a régi gondolatmenetre rájönni, ezáltal tud ma valaki történeti kézművességgel nyúlni műemlékhez.

Kelecsényi Kristóf – korunk cseppet sem az elefántcsonttoronyban ragadt historizmus-szakavatottja – is jelen volt a folyamatoknál, aki a rekonstrukciós tervezőkkel az utolsó kilincsig figyelt a stílusanomáliák, stílustörések elkerülésére, és még a végső pillanatokban is tudott olyan új fotót vagy levéltári forrást felfedezni, amelyek tervezői dilemmákat oldottak fel. Végre nem az volt, hogy a kivitelezők be se engedték a tervezőket – pláne nem az építészettörténészt –, hanem a legnagyobb összhangban kellett mindannyiuknak az átadásig együttműködni.

Ezen pontossággal párhuzamosan azonban folyt egy másik is, mely a múlt és jelen összehangolását teljesítette. Kruppa Gábor adaptálta a régi összképet a mai igényekhez. Mert míg a „nyomozók” dolgoztak, addig a precíz műszaki rajzok, valamint a kérdések, hogy miként marad a kőlap a helyén; hogy lesz a vízelvezetés, a szellőzés, a technikai részletek; a szépen megrajzolt tetőminta mellett maguk a cserepek miként nem esnek majd le a viharban – azt bizony karmesterként neki kellett levezényelnie. Egy 1904-es testbe kellett becsempészni a légtechnikát és annak gépházát, a díszes kandalló-vasrács mögé neki kellett beterveznie a modern fűtőrendszert és annak csöveit.

A 21. századi villámvédelmet neki kellett a tetőre tervezni a szakági tervezővel úgy, hogy a megoldás ne szelje szét a bádog műrészletek szépségét mindeközben. Ahogy az építész említette, ez a feladat kicsit olyan, mint a plasztikai sebész kihívása. Több tízezer négyzetméternyi történeti részen kell dolgozni úgy, hogy közben az a jó, ha igazából senki nem veszi észre, hogy ott járt. Kruppa Gábor irodája tervezte mindazon részeket, közlekedőket, helyiségeket is a történeti szárnyban, amelyekről semmilyen fotó vagy adat nem állt rendelkezésre, de a mai dolgozók komfortjával értékes irodatereknek kellett lenniük a régi műemléki szöveten belül.

Az Arch-Studio volt Makrai Sándorral és Vesztergom Ádámmal a Fortuna-ház és a Fortuna-udvar kialakításának is a tervezője. Mivel a Szentháromság tér felé néző traktus az első neogótikus udvarig afféle koronája az egész komplexumnak, a Fortuna-köz felé futó hátsó szárnyak dolgozóinak ez egyfajta hierarchiát üzen. Ezt akarták ők felülírni a hátsó udvar modern beépítésével. Ez egy oda-vissza ható erő: a Szentháromság felőli részből is vágyódnak olykor ide dolgozók, a látvány ugyanis teljesen más stílust képvisel, viszont legalább annyira izgalmas, és sehol sem lehet unatkozni.

Annak idején ezt az udvart számos beépítés övezte, ki kellett tisztítani az egykori átalakításokat – például a villamosmérnöki kollégium sajátos térrendszerét is –, így csak az értékes külső épületszárnyakat, köztük a Fortuna-házat tartották meg. Ház a házban koncepcióval egy keretes belsőudvaros kialakítást terveztek, ami csak bizonyos pontokon döfi meg a régi architektúrát. Mivel az új rész kisebb belmagasságokkal épült, a szintkülönbségeket variált helyeken köti össze lépcsőzetes híd. Magyar kortárs munkánál ilyen gyorsan még nem hallottam becenevet elterjedni, de bizony e szertelen lépcsőkre reflektálva a helyszínen is már ezt a szlenget használták a dolgozók: „Megyek át a Roxfortba, ott találkozunk!”

A modern kubatúra belsejében többnyire kétszemélyes, intim irodák sorakoznak, és külső folyosós elrendezésben lehet hozzájuk bejutni. Akárcsak a Fellner-féle struktúra, itt sem akartak középfolyosósítani. Tömegét átfedi egy perforált lemezfátyol, melynek mintája a régi épületben látható díszes szellőzőrácsok mintáit absztrahálja. Látványos és élvezetes vízió az egész, főleg, amikor a belső modern irodák fényei miatt az árnyéka felöltözteti a régi szárnyak falait. Apró gesztusokkal reflektálnak a Fellner-féle épület karaktereire és elveire, zárt irodai struktúra helyett pedig minden réséből rálátás nyílik egy régi, történeti felületre legalább. Ezek a pillantások az eredeti tervezőnél is szempontok voltak: egy ekkora épületben ugyanis mindez a tájékozódást is segíti. Az első udvar tornyai, gótizáló részletei irányt mutatnak, bármely szint óriás és monoton folyosóján járjunk is.

Ha az építészetet allográf művészetnek tekintjük, akkor a tervezői intenció, az épület múltja és maga a terv számítana értéknek. Azaz matériában bármennyiszer újraalkotható maga az architektúra. Minden rekonstrukció azonban kijelenthető, hogy egyúttal kizárólag reinterpretáció tud csak lenni. Eltelt 70 év, egész egyszerűen nem csupán a komfort, a gépészeti és munkahelyi kultúra, de az egész társadalom átalakult, emellett pedig bizonyos tudományos területek fejlődése is különbözőségre sarkallja a visszaépítéseket. Ha csúnyán akarnék fogalmazni, azt mondanám, bizonyos tekintetben jobb is tud olykor egy rekonstrukció lenni, mint az eredeti.

Ezért tűnhet fel, hogy a Fortuna-házzal szomszédos szárnyaknak kontyolt a teteje a korábbi befejezetlenség helyett. A szemfülesek pedig azt is észreveszik, hogy maga a Fortuna korábbi új tetejét használtabb cserepekkel és magasabb tetővel látjuk viszont. Utóbbi oka, hogy az Arch-Studio egy nagyon modern irodarészt tervezett alá. A legradikálisabb különbség azonban természetesen az áttört toronysisak-pár a főhomlokzaton. A bécsi Maria am Gestade tornyáról mintázott forma Fellner eredeti terve szerint is áttört lett volna. Itt kanyarodom vissza a feljebb említett kérdéskörhöz, miszerint a tervek fennmaradása olykor nem fontosabb forrás az archív fotóknál.

Fellnertől ugyanis engedélyezési tervek maradtak csak fenn, de azokon nem a megépült változatot látjuk. A kiviteli tervek és maga a megvalósítás a helyszín adta felmerülő körülményekkel, a pénzügyi lehetőségek változásával és a kivitelező mesterember saját szempontjainak integrálásával változnak, és 1904-ben is végül egy tömörebb megoldás valósult meg. A régi vázlatterv nyomán, de a Maria am Gestade tornyát tanulmányozva a toronypár kőről kőre, a gótika elvei alapján ki lett szerkesztve, a ma látható új változat pedig a mai kőfaragási szempontoknak és a fagyzugok elleni védelemnek is helytáll például. A mai új tornyok még így is „felneribbek” az 1904-es, megvalósult párnál.

Winfried Nerdinger kimondta a tézist, hogy a visszaépítés műfajának nincs kisebb jogosultsága, mint a kortárs építészetnek. De ahogy a kortársban is születik jó és rossz minőségű példa, úgy a visszaépítéseknek sem pusztán a műfaja legitim mindenáron. Hogy a Pénzügy palotájának rehabilitációja volt-e napjaink legfontosabb építészeti feladata, az egy másik kérdés. Azt viszont ki kell mondjam, hogy odabenn semmihez sem fogható atmoszféra fogadott – épületbejárások tucatjai után sem éreztem még soha ilyet.

Rados idejében mást sem lehetett írni, mint hogy „milyen rossz volt a Monarchia-béli építészet”, de az egészen különleges, hogy napjaink rekonstrukció ellenzői is miként vették át szájról szájra azt az ellenérvet, hogy ez a ház a „nyugtalanságával” rontotta el az egész Szentháromság tér harmóniáját. Én az Országház után a két leglátványosabb neogótikus épületünket látom ehelyett, ahol a régi Pénzügyminisztérium tornyai alacsonyabb magasságukkal még emelik is a tekintetet a Mátyás-templom felé konkurálás helyett.

Nyughatatlannak nevezném inkább ezt az épületet. Amely egy csapat nyughatatlan kutató, tervező, mérnök és kivitelező által visszafoglalta régi helyét a Várhegy legtetején.

További képek a cikk végén található galériában!