3in1: MINUSPLUS – A Maximalista

Dr. Alexa Zsolt DLA, dr. Rabb Donát DLA, dr. Schreck Ákos DLA – interjú a MINUSPLUS alapító ügyvezetőivel, vezető építész tervezőivel.

• Szöveg: Szira Péter, Martinkó József
• Olvasási idő: …

Ebben a hármas interjúban arra próbálunk válaszokat keresni, hogyan működik egy, önmagát a nagy állami beruházásoktól tudatosan távoltartó építész stúdió. A három alapító interjúját aztán kitesszük a MINUSPLUS-munkatársak véleményének. Már a kezdet kezdetén hasznosnak ítéltük ezt a modellt, és ez a véleményünk a végeredményt olvasva sem változott. Arra kérjük tehát az olvasót, tartson velünk ebben a nem szokványos párbeszédben. Az interjú rövidebb változata a 208-as, 2026/4-es lapszámunkban olvasható.

EVOLÚCIÓ

Kezdjük a teljesen kézenfekvő kérdéssel: mi kapcsol össze három építészt idestova 25 éve?

Alexa Zsolt: Az egyetem, azon belül is legerősebben a Bercsényi Szakkollégium. A szakkoli pedig a tankörön belül a lehető legszűkebb közösség lett, olyan önállósággal és aktivitással, ami mindannyiunk számára nagyon vonzó volt. Nem haszontalan arról sem említést tenni, hogy Ákos és Donát Pécsről ismerték egymást...

Rabb Donát: Sőt, egy osztályba is jártunk általánosban.

Alexa Zsolt: Én meg ugye az ország másik végéből keveredtem bele ebbe az egész sztoriba.

Rögzítsük az évet is.

Schreck Ákos: 2002.

Alexa Zsolt: Az még kicsivel az internet előtti idő, vagy nagyon a legeleje annak a korszaknak.

Schreck Ákos: Mindhármunkban iszonyú intenzív akarás dolgozott, és a második-harmadik évben már mindannyian azon gondolkodtunk, mit kéne csinálni még a tanulás mellett. A szakkollégiumban pedig már lehetett a negyedik év tájékán úgy építészettel foglalkozni, hogy annak valódi tétje kezdett lenni. Nekem sokat számított az is, hogy közben egy évet Toulouse-ban töltöttem Erasmuson, ahonnan egy nyitottabb szemléletet hoztam. Közben a digitális eszközök is hirtelen nagyon nagy önállóságot adtak: Archicadben dolgoztunk, gyorsan tudtunk próbálkozni, modellezni, variálni. Ma ez talán magától értetődőnek tűnik, de akkoriban a digitális eszközök nem egyszerűen gyorsabbá tették a munkát. Egy fiatal generáció számára olyan önállóságot adtak, amely korábban elképzelhetetlen volt. Először tudtunk úgy tervezni, modellezni, kommunikálni és pályázni, hogy nem kellett hozzá egy létező iroda teljes infrastruktúrája. Ez alapvetően alakította át azt is, hogyan gondolkodtunk a saját jövőnkről. Meghirdettek egy szociálislakás-tervpályázatot, amin hónapokon át dolgoztunk Donáttal és Dévényi Mártonnal. Az is felszabadító élmény volt, hogy nyáron másfél hónapon keresztül szinte csak ezzel az egy feladattal foglalkoztunk nap mint nap. Talán ekkor kezdtük először megérteni, hogy minket nem pusztán az épületek érdekelnek, hanem az a gondolkodási folyamat is, amely létrehozza őket.

3IN1

A szerencse lett az a kötőerő, ami egyben tartott három pályakezdő fiatalembert?

Rabb Donát: Már az egyetemi éveinkben sem hittünk a klasszikus, felülről irányított tervezésben, melyben a mi akkori szerepünk a gépies tervfeldolgozás lett volna. Ráadásul a korai pályázatokon elért eredményeink miatt is más jövőkép alakult ki bennünk. A személyes sikerek kergetése helyett az együttműködésre épülő közös munka volt az a stabil háttér, amire céget lehetett építeni, és ez az, ami most is összeköt bennünket. A jelenre kiterjesztve ez azt is jelenti, hogy nemcsak mi vagyunk, hárman a MINUSPLUS, hanem jóval kiterjedtebbek az együttműködés zónái. Most épp 16-an alkotunk egy csapatot, de sosem zárkóztunk el attól, hogy egy-egy projekt esetében más építészirodákkal közösen induljunk tervpályázatokon.

Fontos ponthoz érkeztünk, ami nem csupán az iroda működésének megértéséhez visz talán közelebb, hanem az alapítók habitusához is. Azt próbáljuk tehát körbejárni, hogy mi köti össze a három alapítót: a mentalitásuk vagy a közös munkába fektetett idő hasznában való hit? Ugyanis nagyon hosszú időszakról, 26 évről beszélünk.

Schreck Ákos: Ez valóban az egész működési modellt meghatározó kérdés, mert ez a 26 év ebből a szempontból sem volt homogén. A működésünket és az egymáshoz való viszonyunkat inkább egy folyamatos, dinamikus újrarendeződés jellemzi. Talán azért is tudott ez a kapcsolat ilyen hosszú ideig működni, mert egyikünk sem ugyanazt kereste huszonöt éve, mint ma. A közös pont inkább a kíváncsiság volt: hogy mindig érdekelt bennünket, mi van a következő kérdés mögött. Vannak időszakok, amikor valaki erősebben visz egy irányt vagy projektet, máskor pedig annyira összefolyik a gondolkodásunk, hogy szinte nehéz különválasztani, kiben honnan indult egy-egy ötlet vagy döntés. Ezt sokszor próbáltuk is megfejteni egymás között, de mivel soha nem voltak direkt módon kijelölve a határok vagy a szerepek, inkább hagytuk, hogy ez a viszony projektről projektre organikusan alakuljon. Pont ez lett a működés egyik fontos eleme: nincs merev szerepkiosztás, a rendszer mindig valamennyire újraszervezi magát az aktuális helyzethez igazodva. Ahogy új emberek, új kompetenciák és új kérdések jelentek meg, a működésünk is folyamatosan változott velük együtt. Idővel egyre inkább az érdekelt bennünket, hogy nemcsak épületeket, hanem működéseket, szervezeteket és használati helyzeteket is megértsünk. Talán innen ered az is, hogy ma az építészet mellett kutatással, belsőépítészettel, termékfejlesztéssel és a megvalósítás kérdéseivel is foglalkozunk.

BECSVÁGY, AMBÍCIÓK

Mi van a becsvággyal, a személyes ambíciókkal? Azokat otthon hagyjátok?

Alexa Zsolt: Ühüm. Ebben pedig komoly szerepet játszik az egymás iránt érzett barátság, ami az egyetemen alakult ki, és amúgy is azt tapasztaltuk, már a kezdet kezdetétől, hogy jó dinamikája van annak, ahogy együtt dolgozunk, tervezünk. Mintha fizikailag is jelen lenne, tapintható lenne az interakció, a közös munka eredménye. És ez még most is meghatározó élmény, holott egyre gyakrabban kell külön projekteken dolgoznunk, mert a működés logikája ezt kívánja meg. A személyes ambíciók épp az érdeklődésben jelennek meg. Volt, hogy nem értettünk egyet pl. specializálódási kérdésekben, mert egyikünk szeretett volna foglalkozni egy adott témával, másikunk meg nem. Benntartottuk és az ilyen helyzetekből megszerzett szerteágazó tapasztalataink sora, mára beépült, kollektív tudássá fejlődött. Történt ez éppen azért amit Ákos is mond, a munkatársaink sem specializálódtak, hanem kedvük szerint választanak mindig az asztalon levő feladatokból.

Schreck Ákos: Már nagyon korán volt köztünk egy megállapodás a projektek szignózásáról is: hogy a munkáink mindhármunk neve alatt fussanak.

Ez vonatkozott a nevek sorrendjére is?

Schreck Ákos: A legegyszerűbb, az ábécésorrend mellett döntöttünk, és ehhez azóta is tartjuk magunkat. Valahol ugyanaz dolgozott bennünk itt is, mint a mester–tanítvány-viszonynál: hogy ne legyen alá-fölérendeltség közöttünk, hanem inkább közös működésként tekintsünk az egészre.

Rabb Donát: Annyi kiegészítés ehhez, hogy ma már nem csak három nevet írunk a tervekhez, hiszen kikerekedett az iroda, ezért mindig kiírjuk az összes alkotó, beleértve a szakági tervezők nevét is. Az építészet szerintünk alapvetően csapatjáték, és nem hiszünk a kitüntetettségben, a húzónévben, az egyszemélyi tervezésben. Nem tudjuk elképzelni, hogy van olyan építész, aki egymaga képes létrehozni építészeti alkotásokat, és szerintem jó ideje ezzel már mindenki tisztában is. Ennek ellenére sokakban megmaradt ez a súlyos hagyomány, és továbbra is úgy tesznek, mintha ez mégis lehetséges lenne.

Schreck Ákos: Abban pedig, hogy nem akartunk egy-egy mester mellett lehorgonyozni, az a tapasztalat is benne volt, hogy a magányos alkotó figurája inkább egy ránk örökített kulturális idea a XIX–XX. századból. A valóságban az építészet sokkal inkább együttműködési és tudásszervezési folyamatként működik. Egy épület mögött ma nemcsak tervezési, hanem kutatási, szervezési, kommunikációs és megvalósítási folyamatok is állnak. Mi pedig elég hamar rájöttünk, hogy az építészet számunkra nem elsősorban egyéni önkifejezés, hanem közös gondolkodási forma. Valahogy ez lett a MINUSPLUS működésének az alapállapota.

KÉNYSZERVÁLLALKOZÓK

De egy irodát mégiscsak fenn kell tartani. Alkalmazottak, bérek, költségek, áfa, vagy a család… Hadd ne soroljam.

Schreck Ákos: Voltak kisebb munkák is, közben folyamatosan képeztük magunkat, benne voltunk a DLA-közegben és az egyetemi szakmai műhelyekben. Már akkor természetes volt számunkra, hogy a tervezés mellett a tanulás, az oktatás és a kutatás is része a működésnek.

Alexa Zsolt: Visszatekintve, folyamatosan voltak kisebb melók, amiket megcsináltunk, kifizették, illetve folyamatosan pályázatoztunk, de ne felejtsük el, hogy ebben az időszakban párhuzamosan csináltuk a DLA és szakmérnöki képzést is, szóval inkább egyetemisták voltunk még mindig, mint építésziroda. Aztán 2007-ben jött egy nagy ugrás, a kormányzati negyed pályázat első díja, amire az iroda működési modelljét is át kellett alakítanunk egy 7 fős formációra. Közben persze a többi munkán is dolgozott az iroda. Ilyen módon az egzisztenciális nyomás kezelése akkoriban sokkal organikusabban ment, mint mondjuk ma. Nem volt időnk ezzel foglalkozni sem.

A siker vagy a kudarc oszlopba került a kormányzati negyed története? Okozott-e feszültséget, krízist az iroda és a személyes kapcsolatokban?

Rabb Donát: Inkább nagyon pozitívnak mondanám. Egyrészt, hogy azon a terven egy nagyobb csapattal dolgoztunk. [Alexa Zsolt, Bernard Bea, Janesch Péter, Rabb Donát, Schreck Ákos, Szentirmai Tamás, Vági János – a szerk.] Ehhez tudni kell, hogy az első irodánkban, az Andrássy úti 24 négyzetméteres bérleményben nyolcan ültünk egy asztalnál, és próbáltuk megrajzolni a kormányzati negyed nyílt nemzetközi tervpályázatát, amit Janesch Péterrel és Kengo Kuma irodájával együttműködésben meg is nyertünk. Addigra tehát az a vonzó kép alakult ki bennünk a szakmáról, hogy Magyarország akkori legnagyobb jelentőségű pályázatán is van esélyed nyerni, és nincsenek olyan háttéralkuk, amik miatt esetleg nem is érdemes indulni. Nos, az első napi tárgyalásunkon jöttek a fekete felhők, mert valami olyan súlyos dologgal találkoztunk a tervpályázat kiírója részéről, amit addig nem tapasztaltunk. Utána már sosem tért vissza az a projekt a kezdeti felhőtlen tervezés állapotába, de ezzel együtt is leszerződtünk majdnem 300 ezer négyzetméter tervezési programra meg kétmilliárd forint tervezési díjra. Úgyhogy – mit tagadjuk – akkor nagyon magas csúcsok kezdtek felderengeni az iroda előtt.

Schreck Ákos:A kormányzati negyed pályázatáig nagyon erősen megvolt bennünk az előrehaladás érzése. Úgy tűnt, hogy amit addig ösztönösen építettünk, az egyszer csak nagy léptékben is működni kezd. És még amikor ez a történet kezdett beborulni, akkor is jött egy újabb nagy lehetőség, a Lágymányosi-öböl projektje.

El kellett küldeni valakit? Voltak leépítések?

Schreck Ákos: Nagyon sok feszültséget okozott, persze. Voltak olyan időszakok, amikor egyszerűen azt kellett mondanunk, hogy most nem tudunk pár hónapig fizetést adni. Nem nagyon tudtunk mást ajánlani, mint hogy, aki akar, marad, aki akar, elmegy. Visszatekintve talán ezek az időszakok formálták leginkább a MINUSPLUS kultúráját is. Nem azért maradtak velünk a tervezők, mert ez volt a legbiztonságosabb hely, hanem mert hittek abban, hogy amit együtt építünk, annak hosszabb távon van értelme. És közben voltak olyan emberek, akik mégis maradtak velünk. Turai Balázs vagy Molnár Timi például, aki az egyik legrégebb óta itt dolgozó kolléga. Ő a mai napig emlegeti ezt az időszakot.

Alexa Zsolt: Az ilyen krízishelyzetekben – hogy el tudok-e engedni egy sikeres projektet – élve igyekszel valamiféle organikus pozíciót felvenni, mert nyilvánvaló lesz számodra, a kormányzati oldalon ülő szereplő felkészületlen, vagy azt látod, hogy egy ingatlanpanama kellős közepébe kerültél, és közben amúgy leszerződnek veled, de folyamatosan nyomasztanak, hogy kit vegyél be és kit ne a projektbe. És azért ott igen nagy nevek forogtak: Janesch Péter, Kengo Kuma, ami nyilván ad egyfajta erőt és magabiztosságot. Plusz erre rárakódott az a másfél éves küzdelem a kamara jogászának, Enczi Jánosnak a segítségével, hogy elismertessük a teljesítésünket az engedélyes tervek 50 százalékáig. És az sem titok, hogy hitelt vettünk fel, hogy infrastruktúrát építsünk a kormányzati negyed megvalósítására. És a mentőövet megint csak az a döntés dobta, hogy tudatosan sok építésszel és irodával igyekeztünk együtt dolgozni. Ebben a krízisben Halmányi Judit volt az, aki segített nekünk abban, hogy az irodaház-tervezés összejöjjön.

VÖRÖS VONAL

Rossz tapasztalatokat szereztetek már ezek szerint eleget. Van-e olyan vörös vonal, amit nem vagytok hajlandóak átlépni?

Schreck Ákos: Ez szerintem nagyon erősen következik abból, ahogy az elejétől működtünk. Nem mentünk el nagy irodákhoz, nem épült körénk egy stabil intézményi vagy megrendelői háló, és valószínűleg emiatt nem lettek klasszikus állami vagy kormányzati projektjeink sem. De valahogy nem is igazán ebbe az irányba akartunk menni. Többször beszéltünk marketing- és kommunikációs szakemberekkel arról, milyen stratégiák állhatnának előttünk, hogyan lehetne tudatosabban építkezni, de egyik modell sem érződött igazán a sajátunknak. Így nem alakult ki az a fajta állandó megrendelői kör sem, amelyik folyamatosan újratermeli a munkákat. Talán ennek köszönhető az is, hogy mindig megmaradt bennünk a nyitottság új területek felé. Az építészet mellett idővel a belsőépítészet, a kutatás, a különböző tervezési határterületek és a megvalósítás kérdései is a működésünk természetes részévé váltak.

Alexa Zsolt: Erre reflektálva megint csak az egyetemi szakkolis közösség inspiráló erejének súlyát hangsúlyozom. Annyira sok időt töltöttünk együtt, hogy nagyon jól megismerte egymást ott kb. 20-30 fő. A sok különböző érdeklődés és motiváció pedig egymást lökdöste előre folyamatosan az egyetemi időszak alatt is. Komolyan vették az érdeklődésünket a tanáraink, és folyamatosan bevontak minket az egyetemi feladatokon túl a saját projektjeikbe, amik nem feltétlenül magánpraxis feladatok voltak, hanem nagyobb léptékű, nemzetek közötti együttműködések. Ilyen volt például az Europan intézménye.

Rabb Donát: Számomra egyértelmű a vörös vonal: ha nem tudunk szakma szabályai szerint működni. Az építészetre egyáltalán nem jellemző és mi sem szoktunk megrendelőket elküldeni, de volt olyan eset, amiben pont emiatt állítottuk meg a tervezési folyamatot. Fokozatosan egy szinte megoldhatatlan helyzetbe sodródtunk, amikorra már olyan mértékben eltért egymástól a közösen létrehozott, eredeti építészeti elképzelés meg a megrendelő által utólag szorgalmazott átalakítás, hogy azt kellett mondanom, hogy szerintem ez egyik félnek sem jó így. Ebben akkor egyet is értettünk, sőt pár hónappal később már egy újabb munka tervezésére kért tőlünk ajánlatot. Ebből is látszik: a szakmaiságot a megrendelők is értékelik. Néha prezentálok az egyetemen, és egymás után szoktam megmutatni a kormányzati negyed tervpályázati tablóit és a megépült Ahava képeit, ami a kormányzati negyed bebukását követő első nagyobb projektünk volt. Az egyik 300 000 m2, a másik 30. Ha két ilyen munkád van egymás után, akkor milyen stabilitásra számítasz az építészetben, a mindennapi munkádban? Ez elég sokszor lejátszódott az iroda történetében: fölmegyünk nagyon magasra, körbenézünk a hegytetőről, majd lemegyünk az alaptábornál is mélyebbre. Azt tanultuk meg, hogy akármilyen magasan vagy is, tartsd észben, hogy lehet, hogy valami egészen érthetetlen változás fog bekövetkezni, másképp nem tudsz megbirkózni ezekkel a helyzetekkel. Szerintem elég reziliensek lettünk ebben.

Schreck Ákos: Közben persze ennek ára is van. Bennem például gyűlik ennek az egész működésnek az idegi és mentális oldala is, ami időnként már a kiégés felé mutat. Ha nagyon őszintén nézem, biztos van egy-két dolog, amit ma már máshogy csinálnék. Abban viszont mindig biztos voltam, hogy a túlzott függőséget el kell kerülni. Talán ezért alakult úgy a MINUSPLUS története is, hogy az építészetet sosem önmagában néztük, hanem mindig a működések, az együttműködések és a megvalósulás teljes rendszerén keresztül.

Alexa Zsolt: Hogy hol van a vörös vonal? Rúgtak ki minket projektből azért, mert nem voltunk hajlandóak arra, hogy úgy csináljuk a projektet, ahogy a megrendelő akarta volna. Másrészt azzal, hogy nem mentünk a nagy irodákhoz és a nagy nevek mellé dolgozni, kapcsolati tőkénk sem épült, csak annyi, amennyit így hárman össze tudtunk rakni az évek alatt. Ebből főzünk, és ezt tudomásul is vesszük. Valójában tehát meg sem szólal a veszélyt jelző csengő, nincs vörös vonal, mivelhogy sosem keveredtünk a korpa közé.

Nincs olyasmi, amitől meginognátok? Új Operaház, Nemzeti vagy Parlament?

Alexa Zsolt: A MINUSPLUS esetében ilyesmi egyes-egyedül csak pályázati szinten merülhetne föl.

Rabb Donát: Ha szabályos rendben, tervpályázaton nyernénk hasonló feladatot, akkor biztosan nem inognánk meg. Volt már ilyen.

Schreck Ákos: Feladat szintjén biztosan nem. Minket önmagában egy lépték vagy egy intézmény neve nem ijeszt meg. A kérdés inkább mindig az, hogy milyen működési és döntési helyzet jön vele együtt, mennyire lehet szakmailag tisztán dolgozni benne, és mennyire válik az ember függővé egy adott rendszertől.

Pedig ez a kérdés az elmúlt 16 év fényében nem nagyon kerülhető meg, még egy családi ház esetében sem. Nem a NAV szintjén persze, de mégis furdalja az ember oldalát, hogy kinek a pénzéből tervez, és főleg, hogy honnan van az a pénz.

Schreck Ákos: Szerintem ilyen értelemben inkább ennek az időszaknak a peremén maradtunk. A mi túlélési stratégiánk az lett, hogy az építészet mellé nagyon hamar beúszott a belsőépítészet. Voltak építészeti tervpályázatok és kisebb középületek, mint például az AHAVA, ezek mellé pedig bejöttek a KKV-s belsőépítészeti munkák, például a Prezi is, ami valahol az építészet és a belsőépítészet határán mozgott. Egy idő után felmerült bennünk, hogy túl sok a belsőépítészet, közben viszont ebből alakult ki egy nagyon erős módszertani szál is. Elkezdett érdekelni minket, hogyan működnek ezek az irodák, ezek a tudásterek, hogyan hat a tér a szervezeti működésre, az együttműködésre vagy akár a tudásáramlásra. A belsőépítészet számunkra ezért nem egyszerűen esztétikai vagy dekorációs kérdés lett, hanem egyfajta kutatási és kísérleti terep. Innen jött később az öndokumentáció fontossága is, például a Campus Cooperationis-projekt [a PTE Orvostudományi Campusának átalakításához építészeti, belsőépítészeti kérdéseivel foglalkozó tanulmánykötet – a szerk.] esetében. Ezek a munkák sokszor már nem egyszerűen tervezési feladatok voltak, hanem építészeti kutatások is. A tervezés mellett egyre inkább az is érdekelt bennünket, hogy a tér hogyan képezhető le működésekké, szervezetekké vagy akár tudásrendszerekké. Mindig fontos volt számunkra, hogy a munkák mögött maradjon valamilyen visszakereshető gondolati vagy módszertani réteg, ne csak maga az elkészült tér. És az is fontos volt, hogy ezek a munkák alapvetően piaci alapon működő cégekhez kapcsolódtak. A belsőépítészet ebből a szempontból egy függetlenebb működési mezőt jelentett számunkra. És persze voltak olyan projektek is, amelyek közelebb kerültek ezekhez az intézményi vagy politikai mezőkhöz. Ilyen volt például az első Közlekedési Múzeum belsőépítészete vagy később a Magyar Innováció Háza. Ezeket végig mi csináltuk. Az ilyen helyzetekben persze mindig ott van a kérdés, hogy hol húzódnak a határok, mi számít egyszerű szakmai munkának, és mi válik már egy nagyobb rendszer részévé. Ezek sosem teljesen fekete-fehér helyzetek.

Ez tartotta felszínen a céget?

Schreck Ákos: Igen, persze, el lehetett vele ketyegni. Közben viszont az is nyilvánvaló volt, hogy ezek a munkák sokkal gyorsabban eltűnnek vagy átalakulnak, mint egy épület. Amikor elindultam a pályán, még az volt a fejemben, hogy majd lesznek mérföldkövek, kétévente egy-egy ház a portfólióban, amiből lassan kirajzolódik egy klasszikus építész-életút. Ez végül nem egészen így alakult. Közben viszont elkezdett érdekelni az is, hogy mi az, ami ezekben a gyorsabban változó terekben mégis hosszabb távon megmarad: a működés, a szervezeti logika vagy az a gondolkodási réteg, amit egy projekt maga után hagy. Ekkor kezdtünk el egyre inkább nem tárgyakban vagy terekben, hanem rendszerekben és kapcsolatokban gondolkodni.

Alexa Zsolt: Az irodák mellett megjelentek a vendéglátóhelyek, később az egészségügy, és tényleg kinyílt a világ, hogy ezeket a funkciókat jó csinálni, mert nagyon különbözőek, izgalmas szabályrendszerek szerint működnek, és mindegyikből nagyon sokat lehet tanulni. Valójában az emberre tervezés, az ergonomikus gondolkodás gyakorlatát a belsőépítészeti tervezésben lehet megszerezni. Így kezdi el érezni a terek léptékét az ember, és mivel sokkal gyorsabban megvalósul a tervezett tér, annak tapasztalati megélése is szinte azonnal megtörténik. Így lehet aztán gyorsan fejleszteni a gondolkodásmódon beépítve a tapasztalást.

Rabb Donát: Ha ránézünk a portfóliónkra, egy igazán expresszív összképet látunk. Nagyon sokféle funkciójú és különböző léptékű épületet és belsőt talál nálunk az érdeklődő. Munkáink során nem ismételjük magunkat, mivel minden épületet az adott helyzetre és az adott megrendelő igényeire szabunk. Így tudtunk egy sokkal színesebb portfóliót összehozni, ami minket is jobban motivál. Ez a sokszínűség egyfajta túlélési stratégia is. A funkcionális specifikáció helyett – vagy mellett – a folyamatos tudásbővítés, a koherens szakmai működés győzi meg megrendelőinket, hogy kész, dobozos válasz helyett a mi specifikus, kifejezőbb építészeti szemléletünket válasszák.

Schreck Ákos: A poszt 90-es évek minimalista, fehér belsőépítészete elég nagy kontrasztban állt azzal, amit mi nagyjából 2005 körül elkezdtünk csinálni. Akkor jelent meg ez az új irodai világ a Google-féle terekkel, sokkal szabadabb, játékosabb működésekkel és térhasználattal. Persze kívülről ebből sokszor csak a csúszda meg a pingpongasztal látszott, minket viszont egyre inkább az kezdett érdekelni, hogy ezek a terek hogyan működnek valójában. A Prezivel például rengeteget lehetett kísérletezni anyagokkal, helyzetekkel, működési modellekkel. És szerintem itt kezdett szétválni igazán a kép alapú és a működés alapú gondolkodás. Nemcsak az volt a kérdés, hogy hogyan néz ki egy tér, hanem hogy hogyan hat vissza a szervezeti működésre, az együttműködésre vagy akár a tudásáramlásra. Közben ez az egész az építészetre is visszahatott. Mintha az elmúlt években maga az építészet is kicsit kijött volna ebből a nagyon merev, akadémikus pozícióból, és a két terület elkezdett volna közeledni egymáshoz.

A CSAPAT

Fókuszáljunk a belső dinamikákra. Hogyan tudjátok motiválni a munkatársakat? Hogyan lehet erősíteni a kötődéseket? Mikor mondjátok azt valakinek, hogy nem tudunk együtt dolgozni, keress magadnak más helyet. Közös a döntésetek evvel kapcsolatban?

Alexa Zsolt: Szerintem szerencsénk van, de valahogy pont azok az emberek keresnek meg minket, akik inkább hosszabb távon gondolkodnak. Az gondolom, hogy a transzparens viszonyunk a szakmához, a saját működésünkhöz, a gondolkodásmódunk az építészettel kapcsolatban egy olyan attitűdöt sugároz, amiről könnyű eldönteni, hogy valaki szeretne-e ennek az ökoszisztémának a része lenni. A 2010-es években volt egy időszak a millenniumi generációval, ahol erősebb fluktuációt tapasztaltunk, de ez talán összefüggött a méretünkkel is, mert akkor 25-en voltunk. Ilyenkor meg már óhatatlanul elkezdődik a klikkesedés, a kisebb belső erőközpontok kialakulása, és akkor történt, hogy 5-6 ember jött és ment nagyjából két év alatt. A felvételről és a távozásról is egyhangúan döntünk, mi vagyunk a HR részleg is.

Rabb Donát: Igen, de alapvetően azért nem az ilyen pulzáló létszám a működési modellünk, munkatársainkkal stabil az együttműködésünk. A válságos időszakokat is úgy visszük végig, mint ahogy a boldog éveket, hogy megpróbáljuk mindenki egzisztenciáját ugyanazon a szinten tartani. Ha kevesebb a munka, nem azzal kezdjük a spórolást, hogy visszavágjuk a létszámot vagy a fizetéseket. Aki a MINUSPLUS-ban dolgozik, az tudja, hogy amikor probléma van, azzal is együtt birkózunk meg. A csapat.

ELMÉLET ÉS/VAGY GYAKORLAT?

Rendkívül erősnek tűnik az iroda elméleti lába. Jöhetnek egyetemi felkérések, publikációk, lépegetés a mester státus felé. Nem veszélyezteti, lazítja ez a folyamat a három alapító közötti szoros kapcsolatot?

Alexa Zsolt: Mindhármunk életútja alakul, ahogy alakul. Donát kamarai tisztségviselő lett, sőt, ő maga is benne volt abban a folyamatban, hogy a kamara átalakult a legutóbbi ciklus után, és tervtanácsi tag. Én bekerültem a Metropolitan egyetemre, ahol most 5. éve oktatok, idéntől docensként, és aktív partnerként abban, ahogy az oktatási stratégiát alakítjuk. Érdekes dolog oktatónak lenni, mert te öregszel, de a hallgatók mindig ugyanolyan korúak. Változik a világ, telik az idő, de te mindig 22-25 éves emberekkel kerülsz interakcióba. Egyfajta időhurok, amiben mégis folyamatosan változtatnod kell, mert szemmel látható egyfajta evolúció az egymást követő, ugyanolyan korú emberekkel kapcsolatba kerülve. Ákosnak meg egy MMA-s ösztöndíj katalizálta, hogy mit gondol ő a korábbi művész vagy alkotó tevékenységéről, ami például a középiskolai éveit erősen befolyásolta. Mind a hárman végigcsináltuk a DLA-t három teljesen különböző témában. Ákos folytatta a doktoriját, és májusban kijött a könyve. Vannak munkáink, mint például a POTE, ami részben ezekből épül, vagy ebből tud táplálkozni. Egy szó mint száz, ezek a mozgások inkább egyfelé tartanak, semmint bomlasztóak lennének.

Rabb Donát: Hiszek benne, hogy a jó építészethez kiegyensúlyozott építészek kellenek. Amikor az irodában feszültség van, abból nem lesz jó a végeredmény. Ha tehát elégedettek vagyunk, és azt látjuk egymáson is, hogy személyes érdeklődésünk nem megy a közös alkotótevékenységünk kárára, sőt inkább katalizálja azt, ami az irodában folyik, akkor sokkal logikusabb lépés, hogy mindenkit támogassunk abban, amit maga választ. Nincs olyan munkatársunk, aki ne próbálkozna valamilyen egyéb alkotói munkával az építészmunkák mellett. Mi több, a munkahelyen töltött 8 óra sem csak és kizárólag az építészetről szól. Ez egy abszolút organikus folyamat. Őszintén szólva pénzügyileg ez a modell annyira nem jött be, de amit ebből szerintem ki lehet hozni, az az, hogy minél kiegyensúlyozottabb életet éljünk.

Schreck Ákos: Nekem ezek inkább különböző mezők, amelyek folyamatos kölcsönhatásban vannak egymással. Az elmélet, az egyetem és a tervezés például. Mi rögtön az egyetem után elkezdtük a DLA-t, és emlékszem, hogy az akkor még elég bizonytalan terep volt. Engem viszont azóta is az foglalkoztat, hogyan tud az elmélet nem utólagos magyarázatként működni, hanem ténylegesen visszahatni a tervezési döntésekre, a működési modellekre vagy akár a szervezeti struktúrákra is. Engem sosem az érdekelt, hogy legyen egy elméletem, hanem hogy jobb döntéseket tudjunk hozni általa. A DLA-témám a szociális építészet volt. Utólag visszanézve nem is annyira egy épülettípus érdekelt, hanem az, hogy a tér hogyan alakítja az emberek közötti kapcsolatokat és a közösségi működést. Később ugyanez a kérdés kezdett érdekelni egyetemek, irodák és tudásterek kapcsán is. A tér nem önmagában érdekelt, hanem mint olyan keret, amely befolyásolja, hogy emberek hogyan tanulnak, működnek együtt vagy hoznak döntéseket. Talán ott kezdett igazán összeérni számomra az elmélet és a gyakorlat, amikor ezek már nem külön rétegekként működtek, hanem közvetlenül vissza tudtak hatni a tervezési gondolkodásra. Ehhez viszont kellett legalább tíz év tervezési tapasztalat is. Sok dologról utólag derült ki, hogy nem tudás, hanem idő kérdése volt. Zsolti már lelőtte a poént, de ebből a gondolkodásból nőtt ki végül a Fail Better című könyv is, ami májusban jelent meg. És szerintem most például a POTE kapcsán is valami hasonló történik. Az már szinte tisztán tudástér-kérdés: hogyan lehet a funkciókat nem statikus helyiségekként, hanem együttműködési, tanulási és szervezeti rendszerekként értelmezni.

ÉRVÉNYESÜLÉS

Ha már belecsúsztunk szubjektívebb területekre is, maradjunk itt egy kérdés erejéig. Mindhárman vidékről jöttetek, ami erősen összefügg a kapcsolati tőke kérdésével. Máshogy szocializálódik az, aki Budapesten született, itt jár középiskolába. Aki vidékről jön, annak óhatatlanul is ki kell fejlesztenie különböző illeszkedési és védekező technikákat. Ti hogy ezt hogy éltétek meg? És persze nem csupán személyes, hanem a stúdió működésére, eredményességéré kivetítve is.

Rabb Donát: A kérdés téri aspektusára reagálva: 18 éves koromig éltem Pécsett. Bárhová megyek a városban, tudom, hogy hol járok. Ezt a fajta nagyon erős fizikai kötődést ma is érzem. Ezzel szemben a fővárosban még most is vannak olyan helyek, ahol ez nem lenne meg, és ilyen értelemben ez a szerves kapcsolat a várossal nálam máshol alakult ki. Emberek szintjén viszont mindenkivel megértetjük magunkat. Az önállósodásunk sajátos útja miatt viszont a szakmai életünk elején nekünk nem volt olyan kapcsolati hálónk Budapesten, amit elhozhattunk volna egy nagy irodától, amikor kiválunk. És akkor már nem voltak itt a korábbi ismeretségeink sem, nem ismertünk potenciális megrendelőket. Elvégeztük az egyetemet, és szinte csak építészeket ismertük. Azok voltak a barátaink, akiket az egyetemről vagy a szakkollégiumból ismertünk, és ezzel a kapcsolati hálóval vágtunk neki a jövőnek.

Schreck Ákos: Én nem frusztrációnak nevezném, de arra emlékszem, hogy nagyon tisztán éreztem: van itt valami gát, mert nekünk egyszerűen nincsenek kapcsolódásaink. Nem volt egy másodlagos vagy harmadlagos háló sem, amiből kisebb-nagyobb megrendelések érkezhettek volna. És persze olyan kapcsolatok sem, amelyeket mestereken vagy nagy irodákon keresztül lehetett volna felépíteni. Ezt részben mi magunk választottuk azzal, hogy nem mentünk bele ebbe a klasszikus pályamodellbe. Emiatt működött számunkra nagyon jól a tervpályázati rendszer 2008-2010 környékéig, mert ott ezek a különbségek kevésbé számítottak. Abban tényleg jók voltunk. Minden évben volt három-négy olyan pályázat, ahol első, második vagy harmadik díjat kaptunk, és ebből stabilan fenn lehetett tartani az irodát. Aztán jött egy jóval nehezebb időszak, amiből végül a Prezi húzott ki bennünket. Szabolcs évfolyamtársunk volt [Somlai-Fischer Szabolcs, a Prezi egyik alapítója – a szerk.], és nagyjából nyolc-tíz éven keresztül folyamatos projektmunkát jelentett nekünk ez a kapcsolat. Közben persze lassan elkezdtek kialakulni a saját kapcsolataink is, de olyan vállak, amelyekre rá lehetett volna állni, vagy olyan háttérstruktúrák, amelyek automatikusan termelték volna a munkákat, nem voltak. És szerintem ez a helyzet ma sem változott meg teljesen. Viszont ennek volt egy pozitív oldala is: nagyon korán rá voltunk kényszerítve arra, hogy önálló nyelvet és működést alakítsunk ki. Nem nagyon volt más választásunk. Mivel nem örököltünk kész kapcsolati hálókat vagy pozíciókat, a munkáinkon keresztül kellett megfogalmaznunk, hogy kik vagyunk és miben hiszünk. Valószínűleg ebből alakult ki az a sokszor nehezen besorolható működés is, ami ma a MINUSPLUS-t jellemzi.

Rabb Donát: Ezt lábjegyzetelném: a legelső megvalósuló pécsi tervünkre, a Webstarra 20 évet vártunk. Tehát még az sem volt evidens, hogy a pécsi szálakat Ákossal tudtuk volna vinni.

Alexa Zsolt: A kapcsolati hálóról vagy a kulturális különbségekről beszélünk? Mert a kulturális különbség köztük is erősen megvan. Más Miskolcon, és nagyon más Nyugat-Magyarországon felnőni. Főképp Pécsett. A keleti régiós szocializáció teljesen más induló tőkét pakolhat az ember a málhazsákba. Ha meg kapcsolati tőke... Egy megrendelőnk okosított ki minket, hogy szerinte mi túl őszinték meg egyenesek vagyunk, és hogy a fővárosban cégként inkább karvalymódra kellene viselkednünk. Ez azért egy elég jelentős különbség köztünk meg egy nagyon agilis üzletpolitikát folytató cég között. Az a helyzet, hogy mi sosem üzleti szemlélettel álltunk hozzá ehhez a tevékenységhez, inkább szakmai meg elhivatottság oldalról közelítettünk a tervezéshez, ami számomra továbbra is evidencia, és magamat ismerve az ez irányú kitartásom valójában végtelen...

Rabb Donát: Ezt nem ellenünkre mondod, ugye?

Alexa Zsolt: Nem, nem, én ezt magamról mondom, hogy én ebben hiszek, és nem fogok ebben meginogni. Lehet, hogy ráépül más tevékenység, mint most az oktatás, és így a negyedik-ötödik évre elkezdtem azon gondolkodni, hogy – nyilván a többiekkel együtt – az oktatás és a stratégia szempontjából mit és hogyan kellene és lehetne csinálni. Vittem be új gondolatokat, terminológiákat meg működéseket már az egyetemi környezetbe is. Részben talán épp a kulturális különbözőségeinkből fakadóan, számomra az okos, előrelátó tervezés mellett mindig nagyon fontos volt a megvalósulás. Akkor készül el valami, amikor realizálódik és megélhető, élvezhető vagy épp kritikus szemmel nézhető. Ez igaz egy tanulmányra is, akkor igazolódik be vagy épp cáfolódik a benne szereplő összes állítás, ha tovább lehet belőle lépni. Lehet ez egy teljesen más felhasználását jelenti egy adott tudásnak. Így nőtte ki magát számomra az ATUM projekt (napernyő) is. Az Egyetem tér terasztervezése kapcsán merült fel, mikor a fotóssal lenéztünk a teraszunkkal kiegészített térre az egyik ház tetejéről, és realizáltuk, hogy mennyire szexi az egész, hogy kellene egy ilyen terméket fejleszteni, ami okos, mobil és nem teszi tönkre a terek látványát.

TANULÁS, TANÍTÁS

De ugye nincs olyan, hogy lenyúlod a tehetséges srácokat, hogy ide jöjjenek gyakornoknak?

Alexa Zsolt: Lenyúlásról szó sincs! Ők akarnak jönni. A mi a felvételi metódusunk a következő: jelentkeznek – és nemcsak az egyetemről –, van felvételi feladat egy próbanappal egybekötve. A jelentkező számára is kiderülhet ekkor, hogy ő nem ebben a környezetben szeretne.. A nap végén aztán az iroda közösen meghallgatja a tervbemutatást, és a jelentkezővel közös beszélgetés után döntünk. A másik út, hogy valaki idejön gyakorlatra, megismerjük, és szeretne maradni. Ez egy organikusabb bekerülési mód.

Rabb Donát: A MINUSPLUS kialakulása ugyanezt a bolognai modellt követte, amiben az elméleti és gyakorlati képzés összekapcsolódik. Szerintem most is minden gyakorlatra jelentkező azt várja – vagyis lehet, hogy csak azért gondolom, mert nálunk így volt, de azért remélem, hogy még továbbra is így van –, hogy az elméleti képzés mellé gyakorlati tapasztalatot is tud szerezni. Ezek egymásra épülő tudásszintek, amiben kölcsönösen tanulhatunk. A gyakornoki pozíció ezért optimális esetben nem parazita lét, hanem mindkét félnek kölcsönösen motiváló munkakapcsolat.

MŰKÖDÉS

Ti tesztek javaslatot a megrendelőnek? És nem idegesítő, amikor a megrendelő hozza az ötleteit?

Schreck Ákos: Inkább az történt, hogy idővel rájöttünk: ezt a vizuális nyelvet építészeti léptékben is lehet használni. Az építészet oldalán eleinte kevésbé működött, mert sokszor nehéz volt elmagyarázni, hogy mit jelentenek azok a diagramok vagy absztrakt rajzok, amikkel dolgoztunk. A belsőépítészetben viszont volt egy nagyon erős „switch”: kiraktál két moodboardot, megmutattad, hogy szerinted mi az érdekes egy adott irányban, és már lehetett is közösen gondolkodni tovább. Idővel ezt a két világot elkezdtük összedolgozni. Az elméleti diagramokat, a konceptuális rajzokat és ezt a moodboardos vizuális nyelvet. Így alakult ki nálunk egy saját prezentációs és gondolkodási rendszer, ahol már nemcsak formákról beszéltünk, hanem működésről, atmoszféráról, használatról vagy akár szervezeti logikáról is. Engem ma már egyébként kevésbé maga a forma érdekel, mint az, hogy milyen gondolkodás vagy működés van egy projekt mögött. A „jó ház” önmagában szerintem már nem elég érdekes kategória.

Hogyan zajlik a munkák leosztása egymás közt? Milyen az iroda belső működési módja?

Alexa Zsolt: Egyik irány a személyes, célzott, a másik a hideg, hivatalos megkeresés. Elméletben az viszi a munkát, aki válaszol, de valójában inkább az, akinek van rá ideje, vagy akit érdekel az adott feladat. Mindenkinél kialakult, illetve folyamatosan alakít egy kapcsolatrendszert, amiben persze vaskos átfedések vannak, de az ezeken keresztüli megkeresések valamelyikünkhöz kötődnek. Ez az irány tehát egyszerű. Amikor hideg megkeresés érkezik, akkor valaki válaszol, hogy infót szerezzen, aztán ha egyikünket nagyon mozgatja a feladat akkor jelzi, hogy ezzel foglalkozna, illetve más estben meg akinek a legtöbb ideje van.

Ha prezentálni mentek, akkor ki dönti el, hogy melyik két moodboarddal álljatok elő? Mert ez valójában egy végtelen történet. Ti visztek kettőt, a következő tárgyalások a megrendelő pedig előhúz négy újat, hogy valójában ő mégis inkább ezekből választana.

Schreck Ákos: A moodboardban azért eleve benne van egyfajta szűrés. Nem önmagában stílusgyűjteményként működik, hanem inkább a koncepció elmesélésének az eszköze. Lehet, hogy kívülről úgy tűnik, mintha képeket rakosgatnánk egymás mellé, de valójában a terv logikáját magyarázzuk velük. A mi fejünkben közben ott van az az elméleti vagy szerkezeti váz, amire az egész prezentáció fel van fűzve, csak mintha ezt nem egy absztrakt építészeti nyelven, hanem egy képregényen keresztül mesélnénk el. Emiatt az sem nagyon szokott előfordulni, hogy a megrendelő teljesen más irányokkal „nyakon önt” minket. Persze hoznak referenciákat vagy ötleteket, de ha a mögöttes logika világos, akkor ezek általában inkább továbbépítik a beszélgetést, nem szétverik. Idővel rájöttünk, hogy a terv valójában nem a rajzokkal kezdődik, hanem egy közös nyelv kialakításával. Ha ez létrejön, akkor a döntések jelentős része már sokkal könnyebben megszületik.

Alexa Zsolt: Tudatosan edukáljuk a megrendelőt is. A DLA témám – amiben a tervezési módszertan átalakulásával foglalkoztam a technológiai fejlődés tükrében – egyik tézise épp a befogadó oldal eszközeinek kiterjedésével foglalkozik. Azzal, hogy laikusként is könnyen hozzáfér bárki építészethez. Ezzel együtt megjelentek a Pinterest-gyűjtésekkel előálló megrendelők. Ebben a környezetben, azon túl, amit Ákos mond, az építtetőnek is mindig elmondjuk, hogy ha mutat is valamit, akkor az csak egy nagyon szűrt válogatás legyen, és pontosan el kell mondani, mi az, ami miatt mutat egy képet. Ez a primer oldala, a fontosabb azonban mindig az, hogy arra igyekszünk rávenni mindenkit, hogy fogalmazza meg, tulajdonképpen mi az igazi motivációja, mit szeretne ennek tükrében. Az a tapasztalatunk, hogy ez sokszor nagyon nehezen megy. Képek mögé bújnak és attól várják a megoldást. Gondolkodásra kell ösztönöznünk a megrendelőinket, mert amivel mi foglalkozunk, nagy felelősség és rendkívül erőforrás-igényes a teljes építési aktus.

Ki prezentál? Van erre valamilyen belső szabály?

Alexa Zsolt: Hármunk közül valaki mindig jelen van vezető vagy felelős tervezői szerepkörben, de ez nem jelenti azt, hogy mi is prezentálunk.

Schreck Ákos: Ebben szerintem elég korán más irányba mentünk, mint sok más iroda. Az építészről általában az a kép él, hogy ő rajzol, prezentál, tárgyal, mindent ő tart kézben. Nálunk ez fokozatosan átalakult. A kormányzati negyed időszaka óta például egyikünk sem rajzol közvetlenül gépbe, ez a tervezőmunkatársak feladata lett. Ugyanígy próbáltuk őket fokozatosan bevonni a prezentációkba is. Először csak ott ültek, később egy-egy részt vittek, aztán idővel már ők prezentálták a projektet. Mi inkább kereteztük a helyzetet, vagy felvezettük a koncepciót, de az építészeti, funkcionális vagy mennyiségi kérdéseket már ők mutatták be. Tudatosan építettük ezt a konzulensi működést, hogy ne mindig nálunk fusson össze az összes szál. Fontos volt, hogy legyen önbizalmuk és önállóságuk azoknak, akik a csapatban dolgoznak. Egy idő után azt vettük észre, hogy nem az a legfontosabb, hogy ki prezentál, hanem hogy ugyanazt a gondolatot több ember is hitelesen tudja képviselni. Talán ez az egyik legfontosabb szervezeti tanulásunk az elmúlt húsz évből. A MINUSPLUS-ban ráadásul sokan régóta együtt dolgoznak velünk, és egy idő után az a pár év korkülönbség már szinte eltűnik. Persze közben az is a feladatunk, hogy megvédjük őket, amikor az építőipar keményebb szereplői elkezdenék szétkapni a projektet vagy a csapatot.

Alexa Zsolt: Ez nagyon fontos tanulási folyamat számukra is, hiszen mi alapvetően alulról építkeztünk mindig. Felfoghatjuk edukációs folyamatnak is, ami a működésünket meg a tervezési metódusainkat is meghatározza. Jó a dinamikája annak, ahogy haladnak felfelé, és szívódnak bele egy-egy projektcsapatba és közben megszerzik a szükséges tudást és önbizalmat. Ismerek olyan irodát, ahol még mindig nagyon hierarchikus a rendszer, és még egy e-mailt sem írhat egy munkatárs. Nálunk úgy működik, hogy amit ő mond, az olyan, mintha én mondanám és tudatosan alakítjuk így, hiszen ez sokkal hatékonyabb időben és sokkal integráltabb és interaktívabb működésben.

Előfordult a működés során, hogy ez a hármas csapat kibővült volna?

Alexa Zsolt: A kormányzati negyednél hétfősre duzzadtunk. Az egy másik iroda volt, a TEAM0708.

Schreck Ákos: És csak rossz tapasztalatokat szereztünk. A működés dinamikája billent meg, és a munka jó része elment az egyensúly megtalálására.

Alexa Zsolt: Hárman akkor már jól ismertük egymást, a plusz négy emberrel együtt nekünk el kellett felejtenünk a korábbi dinamikánkat és asszimilálódnunk kellett az új formációban. Tehát számunkra is újraindult a helykeresés abban a csapatban. Ennek a kezelésére addig volt érdemes időt fordítani, amíg az a projekt élt, a csapat egyik tagja sem gondolta, hogy azon túl ezt fenn szeretné tartani.

Szóba kerülhet-e, hogy az irodából valaki előlépjen vezető tervezővé, vagy esetleg partnerré?

Schreck Ákos: Egy ilyen helyzet óhatatlanul összefonódna a gazdasági és tulajdonosi kérdésekkel is. Hogy kit, hogyan, milyen feltételekkel emelünk be partnerként vagy vezető tervezőként, az már nemcsak szakmai, hanem működtetési és felelősségi kérdés is. És szerintem nem mindenki érzi jól magát ebben a szerepben. Közben viszont a projektvezetőinknek nagyon komoly önállóságuk van. Sokszor teljes projekteket visznek végig, prezentálnak, koordinálnak, döntéseket hoznak. Ilyen értelemben a felelősség és a bizalom már rég nem csak a három alapító körül koncentrálódik. Időről időre persze felmerül a dolog, de egyelőre nem találtunk rá igazán jó struktúrát.

Rabb Donát: Ilyen értelemben nem annyira jó struktúrájú a cég, mivel nincs klasszikus értelmű menedzsment, hanem az adminisztratív feladatokat is nagyrészt mi hárman látjuk el. Olyasmiket, amivel egy aktív építész, aki tervezni akar, már nem szeretne nyűglődni. Úgyhogy ebből szerintem nincs is probléma. Vagy én legalábbis nem érzem azt, hogy valaki szeretné átvenni az az ügyfelekkel való tárgyalást, az árajánlatok készítését, a szerződéskötést, a havi könyvelést, az adóbevallást... és a sor persze a végtelenségig folytatható lenne.

Schreck Ákos: Szerintem az iroda egyik legerősebb része pont az a tervezői csapat, amelyik sokkal jobban szeret tervezni, mint megrendelőkkel alkudozni vagy folyamatos működtetési kérdésekkel foglalkozni.

Alexa Zsolt: Az évek alatt sikerült összerakni egy optimális, különféle rendszerekkel megtámogatott működési modellt. Csak egy példa, a munkaidő táblázat. Mindenki félórás bontásban írja, hogy milyen munka melyik munkafázisával foglalkozik napi szinten. Nem arról van szó, hogy ne bíznánk egymásban, csupán fel akarjuk mérni, hogy mi milyen sebességgel tudunk tervezni bizonyos dolgokat. Ebbe a folyamatba van a tervező visszacsatolva, hogy figyeljék, mennyi idő ment el rá, mert az árajánlatnál az ő tapasztalataik nélkülözhetetlenek.

Rabb Donát: Egyébként most, hogy a Magyar Építész Kamara bevezette az óradíjas tervezői díjszámítást, és a tervezői díjakat a ráfordított idő arányában számoljuk, mi azért tudunk erre gyorsan és pontosan reagálni, mert 15 évre visszamenően rendelkezésre állnak a statisztikák.

Milyen a premizálási rendszer?

Rabb Donát: Egy lépést hadd menjek vissza. Amikor arról beszéltem, hogy a kormányzati negyed után már az Ahava tervein dolgoztunk, akkor irodán belül felmerült, hogy melyik a fontosabb projekt. A kormányzati negyed bebukik, jogi harcokat vívunk még másfél évig, az Ahava meg pici ugyan, de megépül. Később, ennek a tapasztalatnak a birtokában beszéltünk csapaton belül, hogy meg tudjuk-e fogalmazni, melyik futó projektünk fontosabb. Az jött ki, az összes munka, ami nálunk fut, ugyanolyan fontos. Ha a cég kétharmada egy projekten dolgozik, akkor mindenki érzi ennek a súlyát, de az nem azt jelenti, hogy bármelyik kisebb munka, amit mellé vállalunk, az elveszítheti jelentőségét. Ha egy ilyen szituációban szeretnék prémium-rendszert kialakítani, akkor mindenki a legnagyobb projekten dolgozna, hiszen azon a legnagyobb a marzs, és ezzel magára hagynánk azokat a kicsi, de nagyon fontos projekteket, amelyek végül – ahogy az az Ahava esetében láttuk – kihúztak minket a bajból. Ehhez kapcsolódóan volt egy érdekes belső felmérésünk, mert azt feltételeztük, hogy tényleg mindenki mindig a látványosabb, nagyobb projekteken akar dolgozni. Ehhez tudni kell, hogy nálunk a tervező csapatok a projekthez illeszkedő, esetileg eltérő összetétellel vannak összeállítva. Ugyanúgy nincs specializáció egy-egy tervezőnél, ahogy ezt az irodával kapcsolatban is leszögeztük, és láss csodát, néha még egy projektvezető is jelzi, hogy stresszoldásként konszignálna egy ideig.

KÜLSŐ KAPCSOLÓDÁSOK, NYILVÁNOSSÁG

Ez egy szűk szakma, az építészeké, nincsenek ismeretlenek, mindenki tud mindenről. Ami az elmúlt 16 évben történt az építészettel – mindenféle értelemben –, arról van-e publikus véleményetek?

Rabb Donát: Nyilván. Most, hogy politikai váltás van, a szakma teljes egésze azon gondolkodik, hogy mi történjen. Rajtam olyan érzések lettek úrrá ezzel kapcsolatban, mintha 16 évig a fuldoklással lettünk volna elfoglalva. Talán ennek a következménye, hogy nagyon konkrét és célirányos feladatok sem az egyes építészeknél, sem az érdekképviseleti szerveinknél nincsenek megfogalmazva. Mintha nem is tudtuk volna elképzelni, hogy lehetne máshogy is. Az biztos, hogy mi az elmúlt 16 piactorzító év alatt nem építettünk olyan portfóliót, ami későbbiekben a közbeszerzési versenyben számítana. Nem képződött semmiféle piaci előnyünk, miközben látjuk, hogy sokaknak ebből épült a portfóliójuk. Szóval, ahol épp tartunk, annak nagymértékben az az alapja, hogy mennyire voltunk részesei az előző rendszernek. Egyvalami biztos, mi közbeszerzéseken, vagy éppen azokat megkerülő állami és önkormányzati projekteken tervezésében nem vettünk részt.

Ez tudatos döntés volt?

Rabb Donát: Részben. Kérdezted, hogy mi a vörös vonal. A szakmaiság nálunk egyértelműen az. Nemcsak a megfelelő építészeti válasz, de a megrendelővel szembeni és szakmán belüli etikus működés is.

Schreck Ákos: A pályázatokon azért próbálkoztunk rendesen egy ideig. És fontos, hogy volt is egy olyan időszak, amikor ezek tényleg működtek. Megnyertük a kormányzati negyedet, ott volt a MOME, az NMHH, több olyan helyzet is, ahol nagyon közel kerültünk nagy léptékű építészeti munkákhoz. Sokáig azt éreztük, hogy ebből majd organikusan felépül egy olyan életút, ahol kétévente létrejön egy-egy meghatározó ház. Csak ez végül nem így alakult. A pályázati rendszer is megváltozott, mi is kaptunk elég komoly ütéseket, és egy idő után azt láttuk, hogy rengeteg energia megy bele olyan helyzetekbe, amelyekből végül nem lesz megépült épület. Közben pedig maguk a nyílt pályázatok is egyre inkább eltűntek. Viszont amit ezekből a munkákból megcsináltunk, az számunkra sosem csak egy konkrét ház volt. Egy-egy pályázat valójában mindig egy állítás is volt arról, hogyan gondolkodunk a városról, az intézményekről, a tudásról vagy az együttműködésről. Sok terv nem épült meg, de a mögöttük lévő gondolatok később más projektekben, kutatásokban és együttműködésekben tovább éltek.

Alexa Zsolt: Egy idő után tudatos volt mert azt tapasztaltuk nem rúghatunk labdába. A mi gondolkodásunknak nem volt táptalaja. Azt a sok száz óra munkát, amit egy ilyen feladatba beleteszünk inkább a saját épülésünkre fordítottuk egyéni és irodai-közösségi területeken is.

Schreck Ákos: Igen. És egy idő után elkezdtük azt érezni, hogy itt nem feltétlenül ugyanazok a szabályok működnek minden esetben. Közben meg már nagyon pontosan láttuk azt is, hogy egy ilyen pályázat mennyi energiát és munkaórát visz el. Ki tudtuk számolni, hogy több ezer munkaóráról beszélünk, és egy idő után azt mondtuk, hogy ezt nem biztos, hogy érdemes végigcsinálni azért, hogy végül harmadik legyél.

Tizenéve is elmondtam már, mit nem értek veletek kapcsolatban. Ez pedig kicsit hasonlít a gasztronómiában ismert dedikált fogásra. Ez az építészetben a családi ház, ami nagyon-nagyon sűrítetten tudja megjeleníteni egy-egy iroda ars poeticáját. Tudjuk, hogy sokat kell rajta dolgozni, rosszul fizetnek, mégis olyan időszakokban, mint ami az elmúlt 16 évben elfogadottá vált Magyarországon, akkor egy ilyen stúdiótól, mint a tiétek, biztosan kicsúszik egy olyan villaépület, ami nagyon meg tudna alapozni más dolgokat. Már csak a kommunikációban is. Hogy mik az alapértékek.

Schreck Ákos: Nekem erre többféle megfejtésem is van. Az egyik biztosan a vidékiség és az ebből fakadó kapcsolati háttér hiánya. Kérdés, hogy a mi haverjainknak vagy gimis osztálytársainknak lesz-e valaha akkora egzisztenciájuk, hogy családi házat terveztessenek. És lett is néhányuknak, csak addigra már egy csomó más szempont eltolta rólunk a fókuszt: ízlés, élethelyzet, családi dinamika, biztonságkeresés. Közben pedig mi magunk sem akartunk igazán klasszikus családi házas irodává válni. Amikor benne voltunk egy-egy ilyen projektben, sokszor pont azok a személyes és belső dinamikák nehezítették meg a folyamatot, amelyek ettől a műfajtól elválaszthatatlanok. És ehhez kapcsolódik egy harmadik kérdés is: hogy van-e egyáltalán olyan, hogy MINUSPLUS-stílus, vagy akarunk-e ilyet tudatosan építeni. Mert a családi ház tényleg egy nagyon sűrű műfaj. Ott gyorsan látszik, hogy van-e karaktere egy irodának, van-e „dedikált fogása”, hogy a te hasonlatodat használjam. Csak közben az is világossá vált számunkra, hogy tízfős iroda fölött ezt gazdaságilag nagyon nehéz jól csinálni.

Rabb Donát: Alapvetően nem vállalunk ráfizetéssel projektet, amikor ebből élünk.

Alexa Zsolt: Aztán mégis időről-időre előfordul személyes érintettség, érdeklődés, akár magán, akár társadalmi jelentőséggel bíró segítő szándék okán.

Rabb Donát: De nem direkt. Direkt vállalunk olyat, ami nem éri meg? Melyik az, amelyik nem éri meg?

Schreck Ákos: Kevés ilyen projekt volt, de igen, előfordult, hogy nem tisztán üzleti logika alapján döntöttünk.

Rabb Donát: Azért elvállalni egy családi házat, hogy valakinek még mi tegyünk pénzt a zsebébe?! Ugyanis, ha adunk egy normális árajánlatot, az általában nem fog átmenni a piacon. Mivel a megrendelő ekkor adja ki életében a legtöbb pénzt egyben, szerintem inkább kockázatkerülő lesz. Ha viszont mi őszintén és örömmel csináljuk, akkor abban meglesz a megrendelői oldalon kockázat, mert olyan dolgot kell elvállalni, ami eltér az átlagostól és a szokásostól. Lehetett volna egy olyan szerencsés csillagzat, ami alatt ez összejön. Nem jött össze. Ezért a mi portfóliónkban nem családi ház lett az ikonikus alkotás, de ez nem azt jelenti, hogy hiányzik a „dedikált fogás”. Sőt, több olyan tervünk is megvalósult, ami az adott szegmens csúcsát képviseli, nemcsak itthon, de nemzetközi kitekintésben is. Volt olyan év, hogy két projektünk (Prezi és Kocka) egyszerre került be az EU Mies van Der Rohe awards shortlistjére, az Inside-in projekttel kapcsolatban pedig jelenleg is van élő nemzetközi megkeresésünk.

Kicsit ütöm a vasat tovább, hogy talán a családi házas irány valahogy mindig támasz is tud lenni. Hiszen ti is beszéltetek a fontos kisebb munkákról.

Alexa Zsolt: Szerintem soha nem gondoltunk támaszként ezekre a feladatokra, inkább esszenciális sűrűségű terhelt kihívásokra, amik persze mint ilyenek, magukban hordozzák a szépség egy formáját. Végigcsináltam én is négyet-ötöt – mindet barátnak, ismerősnek -, most is épül egy. Tényleg jó csinálni , amikor valóban jutalomjátékként realizálódnak. Én abban nagyobb jelentőséget látok, hogy egy-egy fiatalabb munkatársnak jól befogható komplex feladatot jelentenek, ahol kicsiben mindennel lehet találkozni és strukturált gondolkodást igényel.

A cégen belül sincs ilyen típusú nyomás a fiatalabbak részéről, hogy végül is ők szívesen megpróbálkoznának vele, kitanulnák, hogy megy a családiház-tervezés.

Alexa Zsolt: Vannak ilyen feladatok, inkább az okoz gondot mikor túl sok van belőlük. Fontos hozadékuk, hogy ezek többnyire realizálódnak is annak minden feladatával és tapasztalatával. Most is megcsináltunk egy lakást részben a megvalósítását is beleértve.

Schreck Ákos: Szerintem te nagyobb családi házakra gondolsz.

Azért neveztem inkább villának.

Schreck Ákos: Olyan megbízás meg nem jött be. 500 négyzetméter feletti ház az már elég artikulált.

De ismerünk nem egy irodát, amelyik semmi mással nem foglalkozik, és az megint más kérdés, hogy a mennyiség vajon átcsap-e időnként minőségbe is, mindenesetre azt látjuk, hogy jönnek ki sorozatban az egyenházak. És ezek van van erre is piaci igény.

Schreck Ákos: Ez végül profilozódási kérdés is lett. Mi inkább azt éreztük, hogy hozzánk a középület, az iroda vagy egy izgalmas vendéglátóhely áll közelebb. Amikor pedig próbáltunk olyan árajánlatot adni családi házakra, ami nekünk vállalható lett volna, az általában nem ment át. Lehet, hogy egy bizonyos méret vagy költségszint fölött ez már működhetett volna, de az meg egy teljesen más beruházói réteg. Akik hozzánk jöttek, többnyire nem reprezentatív villát akartak, hanem egyszerűen egy jó családi házat maguknak. Lehet, hogy mi nem a legjobb utat választottuk, vagy egyszerűen nem így kellett volna csinálni. És ezt nem sértettségből mondom, hanem inkább utólagos elemzésként. Mert amikor visszanézel egy huszonöt éves pályára, akkor kiderül, hogy egy iroda történetét nemcsak az alakítja, hogy milyen döntéseket hozott meg, hanem az is, hogy milyen lehetőségekhez fért hozzá, és melyekhez nem. Hogy milyen kapcsolatokból indult, milyen megbízások találták meg, és melyek kerülték el. Ebben az értelemben a vidékiség, a kapcsolati háló, a mester–tanítvány-modellhez való viszony vagy a korai önállósodás mind sokkal nagyobb szerepet játszik, mint azt pályakezdőként gondolná az ember.

Alexa Zsolt: Ha ugyanezt a kérdést egy most végzett fiatal építésznek teszed fel, elég gyakran kategorikusan elutasító választ kapsz, de még jellemzőbb, hogy egyáltalán fel sem merül bennük, hogy egy mester mellett horgonyozzák le magukat. A mi indulásunk idején, részben a 1989 előtti időszak örökségeként nagyobb tervezővállalatokból kialakult műhelyek köré szerveződtek, a mi mestereink egy része kivált ezekből és saját irodát alapított, aztán a mi kortársaink nagyrészt még ezek köré szerveződtek. Mi az egyik első formáció voltunk, akik az egyetem alatt-után azonnal önállóan indultunk. Jelenleg teljesen fragmentálódott ez a scéna. A nagyobb erőközpontokból néhány van, sokan meg is öregedtek, az érdekképviselet összefogó szerepe jelenleg nem látható. Mikroközösségek alakulnak ki, vagy projektek köré szerveződnek emberek zárt végű együttműködésekben. Egy közös így bennünk, hogy az elmúlt időszakban nem vagy nagyon ritkán jut ebből az építészeti értelemben gondolkodó közegből bárki értékelhető méretű feladat közelébe.

Ez a mező tényleg sokkal virágzóbb lett mostanra, és nagyon sok minden ráépült az építészetre mint diszciplínára. Viselkedéskutatás, nagyon egyedi, saját utak...

Schreck Ákos: Szerintem a miénk egy eléggé átmeneti generáció volt. Lehet, hogy ez utólagos önvalidálásnak hangzik, de valahol mi is azt próbáltuk csinálni, amit a mostani fiatalabb irodák – csak sokkal kevesebb eszközzel. Ők már nagyon erős digitális és vizuális kultúrával, kifinomult önreprezentációval lépnek ki a piacra. Nekünk ez még nem volt ennyire természetes közeg. Közben pedig maga az építészet fogalma is elkezdett megváltozni. Mi még úgy szocializálódtunk, hogy az építész házakat tervez. Sokáig ezen mértük magunkat mi is. Az, hogy belsőépítészetből, tudásterekből vagy szervezeti működésekből is lehet releváns építészeti állításokat létrehozni, az nekünk később vált világossá. És persze ott van a frusztráció is. A Kocka bárt lebontották, a Prezi-irodák eltűntek, miközben mi még mindig egy eléggé klasszikus építészeti mércével néztük magunkat: ház lett-e belőle vagy sem. Csak közben szerintem maga a szakma is elkezdett átalakulni. Ültem például az FFF 2025 zsűrijében, és ott már nagyon erősen előjött ez a kérdés, hogy egyáltalán mi számít ma építészetnek. Volt ott installáció, újság, kutatás, tárgy, szobor – nem csak ház. És szerintem ez nem véletlen. Az építészet ma már jóval tágabb kulturális és társadalmi mezőben működik: viselkedéskutatás, reuse, közösségi modellek, saját utak. Mi is egy ilyen újraértékelési fázisban vagyunk szerintem. Hogy mihez mérjük magunkat, és egyáltalán milyen építészetfogalommal dolgozunk tovább.

Alexa Zsolt: Az elmúlt 16 év arról szólt, hogy öntsünk ki betonból mindent. Ám van a másik oldal, az a szemlélet, ami az életet figyeli meg a generációk változásaira reagál az építészet terén. A reuse-reduce-recyle szemlélet beépülni látszik a fiatalabb korosztály világhoz való viszonyába, a friss formációk a társadalmi és szociális hasznosság irányából közelítik az építési tevékenységet. Az elmúlt időszakban a döntéshozói kör az akarat oldaláról közelített. Ez a két szál egyszerűen nem tudott így összeérni és szétszakadt ez a scéna is. Az alulról szerveződő formációk itt is azzal küzdenek mint amivel mi is időről-időre. Sok iroda ugyanezen a kísérletező úton indult el, teljes átalakulás után inkább egyfajta termékként hozza létre az ötleteit.

EGYENSÚLY

Sok szó esett már a krízisekről, s a lehetséges megoldásokról. Viszont talán nem szokványos, hogy a menedzsment nem akarja a szőnyeg alá söpörni ezeket a kérdéseket.

Rabb Donát: A krízis legtöbbször pénzügyi természetű, de nem kevésbé problémás, ha a megrendelővel akad nem pénzügyi jellegű konfliktus, például egy nagyon hosszan elhúzódó jogvita elképesztő kríziseket tud okozni, és ezeket mi hárman megpróbáljuk távol tartani a csapattól, mert az ilyen típusú nyomás alatt nagyon nehéz működni.

Egyre több iroda igyekszik egy kézben tartani a tervezést és a kivitelezést is, beleértve a kiviteli tervek elkészítését is.

Rabb Donát: Mi általában inkább azért tartjuk kézben a kivitelezést, mert olyan egyedi megoldásokat alkalmazunk, amelyek speciális kivitelező tudást igényelnek. Felhajtjuk azokat a vállalkozókat, akikről tudjuk, hogy képesek erre.

Tehát a kiviteli tervek is itt készülnek?

Rabb Donát: A szakági munkarészek kivételével igen. Különböző funkciók és léptékek vannak az irodában, amiket megoldanak az építészek, és ugyanilyen értelemben különböző típusú tervformák is vannak. Mi olyan munkatársakat alkalmazunk, akik a koncepciótervtől a kiviteli tervig meg tudják oldani ezeket a feladatokat, ami olyan változatosságot is ad, amitől nem érzik egy napi darálóban magukat.

Általános vélemény, hogy az egyetemek úgy engedik ki a végzősöket, hogy azok nem tudnak kiviteli terveket csinálni.

Rabb Donát: Igen, mi is látjuk, hogy vannak ilyen képzőhelyek. Amikor eljön hozzánk az építész állásinterjúra, és megkapja a kérdést, hogy mit szeretne csinálni, a jellemző válasz, ő koncepcióban erős. És ki fogja kidolgozni a koncepciót – vetjük fel neki, mire azt mondja, hogy majd a többi építész. És amikor jön a következő kérdés, hogy ezek szerint a többi építész azért van itt, hogy az ő koncepcióját kidolgozza, akkor erre csak a hallgatás a válasz. Szóval mi azért örülünk, hogyha olyanok jelentkeznek hozzánk, akik vállalják azt, hogyha felvetnek valami kérdést, vagy valami egyedi megoldás szükséges, akkor ők ezt meg is találják.

Az egyedi megoldások keresése és megoldásuk akkor afféle belépő a MINUSPLUS-hoz?

Rabb Donát: Igen, azt hiszem, hogy ez már védjegyünkké vált. Általában alacsony költségvetésű terveken dolgozunk, mindig keressük az egyszerű, ám nagyon is kifejező megoldásokat. Fel vagyunk arra készülve, hogy olyan megoldásokat találjunk ki, ami a tervezői oldalon sokkal bonyolultabb, de a megrendelői oldalon sokkal egyszerűbb, olcsóbb.

A munkatársakat is beavatjátok az iroda költségvetését érintő krízishelyzetekbe?

Rabb Donát: Részben. Mindenesetre a heti munkaidő-táblázaton mindenki láthatja, mennyi aktív projektet viszünk, személyre lebontva. Azon jól követhető, ha az iroda teljes kapacitáson, vagy fél gőzzel működik. Ez szerintem elég transzparens.

BELSŐ DINAMIKA (A CSAPAT 2.)

Lojalitás kontra fluktuáció. Ebben hogyan teljesít a MINUSPLUS?

Rabb Donát: Van egy rendszeres, éves továbbképzési keret, amit minden munkatárs igénybe vehet. Ezt általában ki is használják a kollégák. Én például az Orisra szoktam elmenni Zágrábba ebből a képzési keretből, és a nemzetközi konferencián építészetet hallgatok. Dorka [Lázár Dorka – a szerk.] elvégzett egy grafikusképzést, és most már ő kezeli a honlapunkat, valamint a céges arculatért is ő felel. Ha megnézed a húszéves, születésnapi mashup kiállításunk [2023. június 7-20., Építészek Háza – a szerk.] katalógusát, abból világosan kitetszik, hogy mennyi minden kiegészítő dolgot csinálunk egyébként építészet mellett. Ez a szisztéma a motiváció fenntartásában jól működik.

Alexa Zsolt: Évekig kvázi egyetemistaként léteztünk a MINUSPLUS-ban. Ennek megfelelően egyik helyzetből estünk vagy épp mentünk a másikig és tettük mindezt önfeledt boldogsággal, hittel és önbizalommal. Amikor megjelentek nálunk az első gyakornokok, majd munkavállalók, szépen fokozatosan felerősödött a tervezhetőség, kiszámíthatóság szerepe a működésben. Évek alatt egy kellően cizellált rendszerré finomítottuk a működési modellünket, ami persze jelenleg is fejlődik. A tevékenységünkben sugárzott attitűdünk és a működésünk kiszámíthatósága együttesen, azt gondolom, jó hellyé teszi a MINUSPLUS-t. Összeér a saját és munkatársaink vágya a hosszútávú gondolkodás terén.

Húsz-harminc év múlva ki fogja vezetni a MINUSPLUS-t? Van, akinek át lehetne adni a céget?

Rabb Donát: Másféle innovációkkal kell majd szembesülniük, nem olyanokkal, amikkel mi indultunk. A legnagyobb probléma a cégindítással az volt, hogy nem jött egy nagy kiugrási lehetőség, nem jött az a projekt, amivel úgy igazán meg tudtuk volna mutatni, hogy itt vagyunk. Több, nagyobb projektet is elkezdtünk, de azok általában elhaltak. Kormányzati negyed, Öböl-projekt, a visegrádi 222 szobás szálloda, amit a COVID döntött be... és ezért a megvalósult nagy projektekből nálunk hiány van. Én pont ezen szeretnék változtatni, azt szeretném, hogy a MINUSPLUS erre adjon majd lehetőséget másoknak, amikor mi már ebből kivonulunk. Az lenne a jó irány, hogyha egyfajta inkubátorként működne az iroda, ahol utánunk következő generációk friss szemlélettel oldják meg a bejövő feladatokat.

Alexa Zsolt: Pragmatikusan nézve mi egy szolgáltató cég vagyunk, ami részben körénk, a mi gondolataink köré szerveződik. Azt látjuk a világban, hogy azok a szereplők, akik termékeket állítanak elő, generációkon átívelő öröklési folyamatokat is túlélnek. Egy építész iroda esetében a gondolat, a tudás a legfontosabb érték, aminek a materializálódása egy-egy ház. Innen nézve nehéz értelmezni egy ilyen entitásnak a hosszútávú fennmaradását, azzal együtt, hogy természetesen tudunk a technikákról, amik mentén ez megvalósítható.

Schreck Ákos: Én ezt egy kicsit más oldalról nézem. Nem biztos, hogy az a legfontosabb kérdés, hogy ki fogja vezetni a MINUSPLUS-t, hanem hogy mi az, amit érdemes továbbvinni belőle. Egy iroda nem csak projektekből áll, hanem felhalmozott tudásból, működési mintákból, döntési logikákból és kapcsolatokból is. Nekem az lenne az érdekes, ha ezek nem három ember fejében maradnának meg, hanem fokozatosan az iroda közös tudásává válnának.

Alexa Zsolt: Azzal, amit Ákos mond, egyetértek, az viszont megoldásra vár, hogy milyen módon maradhat élő tudás, amit felhalmozunk.

Rabb Donát: Egyébként, ha a kérdés 20-30 évre szól, akkor még lehet, hogy nem is ismerjük azokat az embereket, akik szóba jöhetnének.

BECSVÁGY

A klasszikus építész-pályakép szerint az az építész, aki minimum operaházat, parlamentet vagy valami jelentős középületet tervez. Ezekről mondjátok azt, hogy sajnálatosan hiányoznak a MINUSPLUS portfóliójából. Viszont mintha már nem is nagyon óhajtanátok ezeket a mérföldköveket. Vagy félreértettem valamit?

Rabb Donát: Csak annyit mondtam, hogyha ezek korán teljesültek volna, akkor most más helyzetben lennénk. Az első, a 120 lakásos pécsi pályázaton másodikok lettünk, azért, mert a zsűriben eggyel kevesebb építész volt, mint gazdasági szakember. És amikor ennyire kicsin múlik, akkor tudod, hogy ez történhetett volna máshogy is. Ez ugyan nem operaház, de 120 szociális bérlakás egy harmadéves csapattól, az szerintem így is elég nagyot szólt volna.

Most is nagyot szólna?

Rabb Donát: Igen, talán még most is. Ezek hiányoznak, de mondjuk itt volt a Prezi. Amikor bejött az IT szektorban a boom, akkor tudtunk akkorát dobni, hogy még most is ez a referencia a kortárs irodák között. Szóval vannak ilyenek most is. Lehet, hogy már nem operaházak, lehet, hogy kisebbek, és még az is lehet, hogy belsőépítészeti és nem építészeti alkotások.

Schreck Ákos: Szerintem az is kérdés, hogy mit tekintünk egyáltalán mérföldkőnek. Sokáig mi is elég klasszikusan gondolkodtunk erről: nagy középületek, megépült házak, szakmai ranglétra. Közben viszont azt vettem észre, hogy egy-egy projekt hatása sokszor nem arányos a méretével. Vannak munkák, amelyekből később módszerek, együttműködések vagy új gondolkodási irányok nőttek ki. Nem biztos, hogy ezek kívülről annyira látványosak, de ma már kevésbé érzem, hogy kizárólag épületekben lehetne mérni egy építészeti pályát.

Alexa Zsolt: Az évek alatt arra jöttem rá, hogy amiket megterveztünk és megépültek – és adott esetben akár már el is bontották –, végeredményben mind nagyon inspiratív feladatok voltak. Szerintem büszkék lehetünk bármelyikre, és emlékszem, mikor kezdtünk, ez egy ki nem mondott alapkövetelmény volt számunkra. Ez annak az eredménye, ahogy gondolkodunk, és ez az, ami ebben az irodában láthatóvá válik a csapat tagjain és a munkáink által. Azt tapasztalom, örömmel jönnek be az emberek ebbe a közösségbe dolgozni, szeretnek itt lenni és szeretik azt, amit csinálnak. Ezért is elleneztem mindig is a specializálódást, mert engem egyik téma sem érdekel annyira, hogy csak és kizárólag azzal akarnék foglalkozni, annyira meg mindegyik érdekel, hogy szívesen beleásom magam, és megtanulom, amelyikben eddig tevékenyen részt vettem, legyen az iroda, vendéglátó vagy akármi más. Abban jó ez az iroda, hogy nem egyedül kell átlátni a problémákat, mert a tudásunk összeadódik. Nekünk mindegy, ha holnap űrállomást kellene tervezni, az is menne. A gondolkodás részt szeretjük, az az igazi feladat, azután pedig mindegyik anyagból van, csavarral vagy hegesztve kell összerakni. Én kifejezetten élvezem a szakmánkban, hogy össze is kell rakni ezeket a dolgokat. Nemcsak megtervezni tudjuk, hanem tesztelni is az elgondolásainkat a valóságban.

KONFLIKTUS, KRÍZIS

Mennyire lehet elfogadtatni a megrendelővel, hogy a MINUSPLUS egy innovatív, jól működő brand sok ötlettel és megoldással? Vagyis ha letesztek egy tervet az asztalra, és elkezdik szétcincálni – tervtanács, közületi megrendelő, magánember –, akkor az ilyen konfliktushelyzetekre vannak-e megoldási kulcsaitok?

Alexa Zsolt: Most voltunk egy tervtanácsi megbeszélésen. Voltak javaslataik meg észrevételeik. Megvizsgáljuk, hogy van-e relevanciája, a felvetéseknek, hogy tudjuk vagy akarjuk-e kezelni azokat, és ennek megfelelően reagálunk. Soha nem toljuk félre az észrevételeket, mert egy friss szem mindig rávilágíthat valamire, ami fölött mi már elsiklanánk. Azt hiszem, nincs bennünk ezzel kapcsolatban semmiféle gőg vagy túlzott egoizmus. Az egyetemen is hasonló a gyakorlatot követek. Azt tanácsolom a hallgatóknak, hogy ne mindig hozzám jöjjenek, lássanak több nézőpontot, és végül nekik kell szintetizálniuk a különböző interakciók mentén azt, hogy mi az ő hangjuk, érdeklődésük, hogy kik ők. Mert a végén ők fognak ott állni egy tervbemutatón, egy diplomavédésen, és nekik kell megvédeniük a saját elgondolásaikat.

Rabb Donát: A honlapunkon szerepelnek hívószavak. Az egyik a kíváncsiság, ami nekem a legfontosabb az építészetünkben. Ez nem önmagáért, az építészetért való statement, hanem válasz emberektől embereknek. Megrendelő fókuszú építészet, és ezt komolyan is gondoljuk. Rengeteg kérdést teszünk fel, hogy megismerjük a megrendelő motivációit, szándékait: mit gondol önmagáról, a cégről, és mit a mi terveinkről – és ebből a folyamatból jön létre építészet. Ezért is nagyon sokrétű a portfóliónk, mert nem a klasszikus utat követjük: nálunk nincs két ugyanolyan válasz. Ha van visszajelzés, változtatási javaslat, azt ugyanolyan szinten támogatjuk a folyamat elején, a közepén meg a végén. Nyilván, ha ez a javaslat egy lezárt tervszakaszra vonatkozik, vagy korábban meghozott döntésekre, azok nehezebben megoldhatóak, de alapvetően a tervezési folyamat természetes részeként kezeljük a visszajelzéseket.

Schreck Ákos: Szerintem a konfliktusok egy része abból fakad, hogy a tervezést még mindig sokan úgy képzelik el, mint egy kész válasz átadását. Mi inkább kérdésekkel dolgozunk. Emiatt a visszajelzés vagy a vita nem feltétlenül a folyamat meghibásodása, hanem annak a része. Persze van olyan helyzet, amikor meg kell védeni egy döntést, de legalább ilyen fontos annak felismerése, hogy egy jó kérdés néha többet javít egy terven, mint egy gyors válasz.

HIÚSÁG

Hol helyeznétek el magatok az irodák között? Felmerülnek-e ilyen típusú kérdések, hogy hol a ti pozíciótok az építészirodák között?

Rabb Donát: Hogy mi mit gondolunk magukról, vagy mások mit gondolnak rólunk? Zsolti már említette, hogy azt szokták mondani rólunk, hogy nagyon szép munkáink vannak. Már szinte zsigerből válaszolom, hogy amikor hozzánk jönnek a megrendelők a munkákkal, akkor azok azért nem annyira szépek. A belsőépítészet kicsit olyan, mint az orvoslás: egy korábbi, lassan-lassan elhasználódó dolgot kell sziszifuszi módon átalakítani, felfrissíteni. Hiányzik a kezdeti svung, hiszen egy elégedetlen megrendelővel tárgyalsz, mert egy rossz startpozícióból kell jó végeredményt kihozni. Ilyenkor jön jól az a több évtizedes funkcionális tudás, a rendszerszintű analíziseink sokasága, amivel ezeket a feladatokat meg tudjuk oldani. Milyen a jó struktúra, hogyan lehet jól kihasználni a nyakatekert meglévő alaprajzokat, hogy hogyan rakjunk egymásba funkciókat. Vagyis arra nagyon sok energiát fordítunk arra, hogy kitaláljuk, hogyan működjön majd jól a tér. És azt gondoljuk, hogy minden egyes ház, minden egyes belső a megrendelőre szabott működési modellre lesz optimalizálva. És nyilván elég régóta foglalkozunk belsőépítészettel ahhoz, hogy a végére ne egy semmitmondó, üres tér legyen csupán a javaslat. Nem azért dolgozunk tehát, hogy az építész-irodák képzeletbeli ranglétráján valamelyik kiszemelt lépcsőfokra kerüljünk. Munkánk fókusza mindig az adott feladat és az arra adható legteljesebb válasz.

Alexa Zsolt: Azt tudjuk, hogy számon tartanak minket, és értékelik a dolgainkat. Én azt tartom különösen nagy értéknek, hogy kitartunk ebben a hármasban. A viták és a másikba vetett bizalom jól megvannak együtt. Sok nagy munkánk papíron maradt, azonban az általuk megszerzett tudás nem veszett el, hanem kutatássá alakulva segített azokban, amik láthatóak.

Schreck Ákos: Nekem ez a kérdés mindig kicsit nehéz volt, mert az építészetet hajlamosak vagyunk egyetlen skálán mérni. Mintha minden iroda ugyanazon a pályán futna, csak más helyen tartana. Én ezt egyre kevésbé érzem így. Vannak irodák, amelyek ikonikus épületeket hoznak létre, mások technológiai vagy szervezeti innovációval foglalkoznak. Mi valahol a kettő között alakultunk. Mindig jobban érdekelt bennünket, hogy egy projekt hogyan működik hosszú távon, mint az, hogy mekkora visszhangot vált ki a megjelenés pillanatában.

Díjak? Az is egy általános mérce.

Alexa Zsolt: A motivációnk, bár mindenki máshonnan közelít, az alkotás, és részben általa önmagunk definiálása a világban. Az önálló alkotás öröme motivált minket kezdetben, és csak később tanultuk meg, hogy mit jelentenek a díjak. Az évek alatt sokféle díjat nyertünk, ezek talán azért fontosak, mert a munkatársaink felé is visszaigazolást adnak.

Rabb Donát: A projektet kiemelő, azt dicsérő díjakat nagyra értékeljük. Ezeket a teljes tervező csapattal együtt szoktuk átvenni, megünnepelni. Ez a fajta visszajelzés sokat jelent mindenkinek. Van is az irodánkban egy dicsőségfal, ahol ezen díjak tárgyi emlékeit őrizzük. Ezzel szemben a klasszikus, nevesített építészeti díjak általában egy vezető tervezőre vannak kiírva, aki elméletben végigvisz egy tervezési folyamatot. De aki látott már belülről építész irodát, az tudja, hogy a tervek együttműködésekből jönnek létre, egy ember nem visz végbe semmit. Ez a díjrendszer tehát egy más korszak terméke, amit már régen meghaladtunk.

Ha viszont a díjak még mindig ehhez a modellhez illeszkednek, akkor a kiválasztás nem tükrözi a realitást.

Rabb Donát: Igen, de erre nincs ráhatásunk. Van pár egyéb díj, amik nekünk nagyon sokat jelentenek. Volt Mies van der Rohe-díj jelölésünk először a Kockával, majd a Prezi-irodával. Szerintem nagyon jó, hogy belsőépítészettel ide el tudunk érni, vagy azokkal az icipici projektekkel, amik a szabadpiacon elérhetőek, azokkal ilyen eredményeket el tudunk érni. A Prezi terve belsőépítészetként kapott Budapest Építészeti Nívódíjat. Ilyen addig nem fordult elő. A nagy állami díjak leosztása viszont a mi köreinken kívül történik.

ARS POETICA

„A tervezés nem az esztétikumról szól. Én soha nem az esztétikát kerestem a dolgokban, hanem a pontosságot. Szerintem a szép fogalma nem a külső. Ezt épp a megrendelőink nem értik sokszor, mert ők meg csak valamiféle általuk szépnek gondolt dolgot keresnek.” Eddig az idézet Zsolttól.

Alexa Zsolt: Ez a tapasztalatom az egyetemen is, és azzal küzdök egyfolytában, hogy a hallgatók elkezdenek díszíteni meg azt gondolni, hogy valami attól lesz szép, hogy valami történik vele. Tulajdonképpen az egyetemi tevékenységem azzal telik, hogy csak hántolom és hántolom le az összes sallangot a tervekről. És megpróbálom megértetni velük, hogy nem ezt kell csinálni, hanem végiggondolni, hogy miről szól egy adott feladat. Mi a cél vele? Hol vagyunk helyszín vagy klíma szempontjából. Milyen építőanyagok érhetőek el a fenntarthatóságot szem előtt tartva stb. Végül pedig ki vagy te, aki ebben a feladatban jelen van, aztán ezeknek megfelelően próbálj meg cselekedni. Az él bennünk, kicsit a laikusokhoz hasonlóan, hogy az épületeket még és még fel kell öltöztetni, mert attól nem lesz üres, attól lesz kész.

Rabb Donát: A képek dömpingje inkább elbizonytalanítja a megrendelőt. Nem tudja megmondani, miért az egyik vagy a másik megoldás tetszik neki, ugyanis erre sokunknak nincs is meg a pontos fogalmi készlete. Rábök az egyikre, de hamarosan ott kínálja magát egy másik színes-szagos kép, és máris oda lesz az addig biztosnak gondolt fókusz.

Alexa Zsolt: Erre van egy megoldásunk. Ezekkel az inputokkal azt szoktuk csinálni, hogy megkérjük a megrendelőt, hogy karikázza be a képen, hogy mi az, ami tetszik és mi nem, így az előzetes szelekcióval gondolkodásra kényszerítjük, és így kiíródik a párbeszédből az érdektelen, kontextus nélküli infó.

Schreck Ákos: A tervezés egy edukációs folyamat is, amiben a megrendelőnek magának is is el kell jutnia ahhoz, hogy ő mit is akar valójában. Ez a fajta lehántás, amit Zsolti mond, az olyan módon is működik, hogy a megrendelőről is le kell hántani azokat a helyettesítő vágyakat, amik nem biztos, hogy a sajátjai, valószínűbb, hogy csak összeszedte valahonnan. A változást a megrendelőben is létre kell hozni az új ház tervezésekor vagy a ház létrejöttekor, mert csak akkor fogja tudni jól használni az épületet. És ez az állítás akkor állja meg a helyét, ha a tervezők sem akarnak ráerőltetni se formai, se működésbeli dolgot. Közelíteni kell egymáshoz a megrendelői vágyakat és a tervezői javaslatokat. Ráadásul ma már nem is az a kérdés, hogy pontosan meg tudjuk-e jósolni, mi fog történni egy térben tíz vagy húsz év múlva. Az épületek és a bennük zajló működések változási sebessége egyre inkább elszakad egymástól. Mi ezért nem kész állapotokat próbálunk tervezni, hanem olyan feltételeket, amelyek képesek befogadni a változást. Nem üres dobozokat keresünk, hanem olyan karakteres környezeteket, amelyek többféle használatot és jövőbeli értelmezést is elbírnak. Számomra a tervezés egyre kevésbé formaalkotás, és egyre inkább annak a kérdése, hogy milyen lehetőségeket hagyunk nyitva a jövő számára. A nagy differencia szerintem más irodákhoz képest, hogy közben mi arra is figyelünk, hogy nyitva hagyjunk lehetőségeket, hogy az idők múltával természetes módon változó megrendelői elvárásoknak is megfeleljenek a terek.

Rabb Donát: Mindemellett hatalmas ellenszélben is van a szakma, mivel az előző kormányzat a historizáló építészetet próbálta mintaként beállítani, és ez a mi elképzeléseinktől nagyon távol álló normatíva. Ez a központosított ízlés-terror ugyanúgy nem tett jót az építészet társadalmi megítélésének, mint a szakmán belüli párbeszédnek. Ráadásul a megépült példák súlyosan torzítják a társadalom és a potenciális megrendelők jövőképét is.

Le tudjátok-e beszélni a megrendelőt az értelmetlen pénzszórásról?

Rabb Donát: Megrendelőink alapvetően felkészülten érkeznek hozzánk. Megnézik a honlapunkat, és abból kiderül, hogy a miénk egy nagyon sokszínű világ, ahol korántsem biztos, hogy egy nagyon konkrét megrendelői elképzelés találkozni fog a mi elképzeléseinkkel. Vagyis hozzánk nem pénzt költeni járnak, nem az önreprezentáció eszközeként tekintenek ránk.

Schreck Ákos: A luxusköltés inkább magánmegrendelőkre jellemző, amilyenből nálunk relatíve kevés van. Egy intézményi vagy piaci szereplőnél inkább korlát szokott lenni a pénz, és a racionalitás a döntő. Ám ha itt is van valamilyen reprezentációs igény, akkor igyekszünk megkeresni azokat a pontokat, hogy mi legyen az, amit a terv majd reprezentálni fog. Ami korántsem biztos, hogy a pénz lesz. Mi inkább a működésre, az identitásra vagy arra az alapgondolatra fókuszálunk, ami egy intézményt vagy vállalkozást valóban meghatároz. Sokszor nem az a kérdés, hogy mit akar mutatni magáról egy szervezet, hanem hogy valójában hogyan működik. Ha ezt sikerül térben megfogalmazni, akkor a reprezentáció szinte magától létrejön.

Az iroda és az első számú értékmérő, a pénz viszonyát már érintettük. Milyen a személyes viszonyotok a pénzhez?

Rabb Donát: Nekem nagyon hiányzik.

Alexa Zsolt: Valamifajta biztonságos hátteret igyekszik összerakni az ember. A vagyon persze teljesen más kérdés. De a realitás talaján maradva, hogy ezekből a munkákból mennyire lehet összerakni egy nyugalmat, ezt a kérdést inkább csak egy teljes életpálya felől nézve lehetne feltenni. Az ország történelme folyamatos, egymást váltó és kitörlő korszakok sorozata. Ez rányomja a bélyegét mindenre, aminek evolúcióra lenne szüksége. Ilyen az általános esztétikai műveltség, a pénzügyi műveltség, sorolhatnám. Itt inkább minden mutálódik és ebben a környezetben a vállalkozói lét eléggé vadnyugati világot eredményez. Bár együtt dolgozunk, élethelyzeteink nagyon különböznek egymástól: Donátnak három gyereke van, Ákosnak kettő, nekem egy. Az egyéni érdeklődések és szenvedélyek megint egy másik kérdés. A pénz mondják, biztonságérzetet ad, de valójában ez hamis. Eszközként tekintek rá, mint ahogy Ákos mondja, a számomra fontos dolgokra fordítva lesz igazi értéke.

Talán egy művészeti ág áll kitettségben az építészet előtt, a filmeseké. De utánuk rögtön az építészet következik.

Alexa Zsolt: Ahogy korábban említettem, szolgáltató ipar vagyunk és mint ilyen hatalmas a függésünk. Egy gazdasági krízis, egy választás számunkra szinte mindig törést okoz, azonban jellemzően ezek azok az időszakok, amik a mi gondolkodásunkban is változást és eddig leginkább előrelépést hoztak.

Schreck Ákos: Nem tudom, hogy mi a viszonyom a pénzhez. Sokat gondolkodtam rajta mostanában, és ahogy korábban, most is azt hiszem, hogy nem igazán feszít ez a kérdés túlzottan. Igazából nem is a pénzhez, hanem az időhöz van inkább viszonyom. Ha ez a kettő konvertálható, akkor inkább az idő-fragmentum érdekel belőle. Mit lehet, vagy mit nem lehet kiváltani vele? Vagy ha sok pénzem lenne, akkor mást csinálnék-e? Össze lehet-e szedni annyira sok pénzt, hogy ne kelljen dolgozni. De ha nem dolgoznék, mit csinálnék? Mennyi a sok, és mennyi az elég? Ez egy nagyon magyar, vagy inkább kelet-európai sztori szerintem. Hiába mennek rendben a dolgok, dolgozol, építed a tartalékokat a váratlan helyzetekre, amelyekről azt reméled, hogy talán soha nem következnek be. Aztán előbb-utóbb mégis bekövetkeznek, és valahogy mindig ugyanoda jutsz vissza: a biztonságérzet csak részben pénzkérdés. A bizonytalanság marad.

Alexa Zsolt: Alkalmazottként az élet kiszámítható: kapnánk havi fizetést meg év végi bónuszt. Az építész vállalkozói létben ezt nem tapasztaljuk. Engem rendkívüli módon tud nyomasztani, hogy kapunk-e egyáltalán fizetést.

Schreck Ákos: Meg hogy az alkalmazottak kapnak-e.

Alexa Zsolt: Az az alap, hogy ők kapnak. De magamra – magunkra – vetítve a bizonytalanság abban áll, amikor nem látom, mi fog történni fél év múlva. A vágy, hogy lássam a működés biztonságát, azzal is jár, hogy azt is látom, amikor bizonytalan.

Rabb Donát: Én úgy vagyok vele, hogyha beesik egy nagyobb projekt, ami hosszú távon megoldaná a problémákat, az engem már inkább kétségekkel tölt el. Mert az sosem lesz úgy, ahogy gondoljuk. Hiába számítunk rá, nem az, és nem úgy fog történni, ahogy előre elképzeljük Amúgy persze mindig mást gondolunk ideális projektnek. Ami jön, annak mindig örülünk, de egyikre sem az anyagi biztonságot megteremtő „bread and butter” projektként tekintünk.

ÉPÍTÉSZEGO

Ha egy vagy két munkát kellene kiemelni 30 év terméséből, melyik lenne az?

Rabb Donát: Nekem a legexkluzívabb páros jut eszembe. 2016-ban egyszerre dolgoztam a mohácsi fogadalmi templom belsőépítészetén és egy szennyvíztelep építészetén. Ekkora kontraszt mellett is nehéz lenne kiválasztani, hogy akkor éppen melyik volt fontosabb. Az emelkedett, érzelmekre ható, történelmileg kiemelt mű vagy az alsórendű, szinte megvetett műszaki alkotás közösségi épületté nemesítése? Ha egyszerre dolgozol két ilyen szélsőségesen eltérő projekten, akkor ebbe az ívbe már bármilyen másik projekt is beilleszthető, és mindegyiknek lesz értékes, egyedi karaktere.

Schreck Ákos: Nekem a két POTE-s könyv, ami nem is igazán konkrét építészet, inkább annak valamiféle metaszintje. Egy építészeti-belsőépítészeti víziót adni egy intézménynek, jelesül itt a Pécsi Orvostudományi Egyetemnek, létrehozni azt a szabályrendszert, arculati kézikönyvet, amiből később is bármilyen léptékű beavatkozás meg tud valósulni a WC-felújítástól egy új épületig. Csak legyenek meg az állandóságot jelentő rétegek, a folytonosságot jelentő egyetemi karakterek, amelyek másfelől nagyfokú szabadságot engednek a megrendelőnek a további fejlesztések megvalósítása során. Egy speciális tudástér logika rétegeit kellett végiggondolni, a rétegeket összerakni és ledokumentálni. Nem egy konkrét épületet terveztünk, hanem egy olyan keretrendszert, amelyből később nagyon sok különböző építészeti beavatkozás születhet.

Alexa Zsolt: Én sem igazán egy konkrét építészeti projektet említenék. Tízenéve foglalkozom egy napernyős fejlesztéssel, amihez nemzetközi szabadalmak is kapcsolódnak. Ennek a termékbe való átültetése már tényleg karnyújtásnyira van.

DEFINÍCIÓK

Egy ilyen tarka portfóliójú iroda hogyan definiálná, mi ma az építészet? Egyáltalán, milyen építészetet szeretne csinálni az iroda?

Rabb Donát: Mindenfélét.

Alexa Zsolt: Pontosan, mindenfélét. Viszont ez az elméleti kérdés egyre gyakrabban kerül elő. Mert miről is beszélünk? Arról, hogy tervezel, megépíted, és tíz éven belül eltűnik, vagy arról, amiért a Pritzker-díjat adják a végén? Fontos, hogy ki hova skálázza magát, és mennyire tartja fontosnak, hogy ilyen módon nyomot hagyjon a szakmájában, a világban a válaszaival. Rendre akadnak nagy kulcsprojektjeink, amelyek leginkább az előkészítetlenségükből fakadóan sokszor megakadnak. Helyettük olyanok valósulnak meg, amik sokkal organikusabban kapcsolódnak rá az adott korra, szövetre, igényekre, és nem jelszerűen kezdenek el viselkedni az épített környezetben, hanem működő élettérként. Számomra mindig az ember volt a középpontban. Érzelmes és egyben racionális, ergonomikus és közben inspiráló környezet építésében hiszek.

Schreck Ákos: Egyre nagyobb lett a különbség az épületeknek az időtávja meg a bennük történő működés időtávja között, és emiatt valahogy nem mindig passzolnak az összetevők. Ennek a két különböző időléptéknek a viszonyát kellene valahogy az építészetnek kezelnie. Pár évszázaddal ezelőtt az épület meg a benne történő dolgok ritmusa hasonló volt. Esetleg a változás ritmusa is hasonló volt. A társadalmi vagy működési változások körülbelül 50 vagy 100 év alatt történtek meg, és ennyi idő alatt az épület is hozzá lehetett igazítani ezekhez a folyamatokhoz. Ma a fenntarthatósági törekvések miatt – valamint, hogy a 100 év múlva álló épületek 70%-a már most is használjuk – nincs olyan nagy változási sebesség, viszont az épületekben történő dolgok iszonyú sebességgel változnak. És ezt az iszonyú sebességet egyrészt föl kell tudnia vennie az épületeknek, tehát majdhogynem napi szinten kell ezeknek az elvárásoknak megfelelniük, másrészt annak a fajta változásnak is meg kell felelniük, amelyek csak 5, 10 vagy 20 év alatt következnek be. Ez viszont nem azt jelenti, hogy tervezzünk üres dobozokat, amiben bármit bele lehet tenni. Nem, mert lehet, hogy az adott tevékenységet a doboz nem támogatja. Vagy nem eléggé inspiráló. Vagy nem fogadja be annyira a használóit. Adaptív, egymásra épülő, egymásra írt rétegek hoznak csak létre olyan aktív, nyitott környezetet, ami megnyitja ezeket a lehetséges potenciálokat, miközben persze megvan a maga saját karaktere. Ez a végeredmény gyakran egy adott városi szituációból következik, ahol a város egy organikus mag, amihez nagyon jól hozzá lehet kapcsolódni. Lehet, hogyha az épületeket kicsit inkább a város részének tekintjük, amelyek ilyen-olyan funkcióknak adnak helyet, akkor az ezeket a szituációkat valahogy természetes módon létre is fogja hozni. Számomra ma talán ez az építészet egyik legfontosabb kérdése: hogyan lehet olyan tereket létrehozni, amelyek egyszerre elég karakteresek ahhoz, hogy identitást adjanak, és elég nyitottak ahhoz, hogy a változó használatokat is befogadják.

Rabb Donát: Engem az építészetnek az a vetülete érdekel, ami túlmutat a geometrián. Viszonylag keveset beszélünk az építészet társadalmi hatásáról, vagy az építészet iránti társadalmi igényről. Most, hogy megtörtént egy újabb rendszerváltás, hirtelen megint elkezdtek beszélni a szociális lakhatásról. A doktori témámban (A nyitás terei – nagyvárosi lakhatási alternatívák) ezzel a korábban magára hagyott szegmenssel, a közösségi lakhatás építészeti programjával, helykeresésével és adaptivitási lehetőségeivel foglalkoztam. Nagyon fontos felismerés volt, hogy bár Budapesten lakhatási válság van, és ezt a problémát mindannyian érzünk, a lakhatás jövőjének mégsincs valós politikai és építészeti érdekképviselete. Ráadásul nemcsak a valós társadalmi igényeket kiszolgáló széleskörű bérlakásrendszer nem épült meg, de annak céljait és eszközeit sem fogalmaztuk még meg. Disszertációmban egyfajta racionális utópiaként erre tettem javaslatot. Amikor kész lett a szöveg, lenyomtam egy miniturnét a témában leginkább érintett kerületi és fővárosi politikusoknál, hogy kiderítsem, mennyire érdekli őket az, hogy egy ilyen típusú változásba beleálljanak. Mindenhol pozitív visszajelzéseket kaptam, de most kis türelem kell, mire a felpezsdült politikai környezet kissé megállapodik és újra megtaláljuk ebben a fókuszt.

MINTAADÁS, ÚTTÖRÉS

Ambicionálnátok egyfajta pioneer-szerepet? Ami kétségkívül elég látványosan sikerült az IT irodáknál, és megelőlegezve, hogy jól fog működni majd az árnyékolóknál is, vagy módszertanilag hasznosnak bizonyult mint a belsőépítészeti arculati kézikönyv, a Locus Cooperationis, valamint hogy a szociális bérlakások tervezésében is van jócskán előélete az irodának...

Rabb Donát: Inkább azt mondanám, hogy ezeket ágakat mi az irodában egyesével próbáljuk kibogozni, ami az egyes konkrét esetnél távolabbra, az általánosra mutat, és idővel egyre több információ és tudás gyűlik össze a témákról az irodában. Most a lakhatási témával foglalkozom, de egyáltalán nem úttörő szeretnék benne lenni, célom inkább társadalmilag hasznos építészetet létrehozni. Ez a munka nem klasszikus építész szerep, a terv-szöveg lesz és nem rajz, ráadásul az ebből létrejövő végeredmény elsődleges célja sem a klasszikus fényképezhető szépség. Az ilyen típusú, strukturált építészeti megoldások régóta jelen vannak az iroda munkái között, de ezek az egyes épületet létrehozó valódi kérdésekről és az azokra adható válaszokról szólnak, nem a saját szakmai hiúságunkról.

Alexa Zsolt: Éppen ti aposztrofáltatok minket úttörőnek, amikor megalapítottuk a MINUSPLUS-t. Finta József csinálta, hogy megtervezete előre a fél várost, és abból sok minden be is talált. Ez annak idején számomra értelmezhetetlen motiváció volt. Ma úgy látom, hogy igazán érdekes kutatása volt annak, hogyan tovább. Visszatekintve azt látom, hogy a kíváncsiságunk több fronton okozta, hogy úttörő szerepbe kerültünk. Részben talán az ország adta attitűd is az oka, hogy alapvetően nem meglévő elemrendszerekből építkezve dolgozunk, hanem évek alapos vizsgálódása után mi hoztuk létre magunknak azt az eszközkészletet, gondolkodásmódot, amivel dolgozunk. Ilyen volt a belsőépítészeti láb növesztése a 2006 körüli időszakban. Akkoriban valaki vagy építész volt vagy belsőépítész. Mi meg úgy gondoltuk abban is van bőven izgalom. Ezzel találtunk is egy rést, amiben érvényesülni tudunk. Felismertük, és most azon dolgozunk, hogy megmutassuk azt, valójában ebből a sok apró összetevőből és megszerzett tudásból egy ökoszisztémává fejlődtünk. Az építészet és belsőépítészet mellett jelen van a kutatás önálló témakörként, az általunk labornak nevezett, az építészet határterületein mozgó tevékenységünk is egy működő lábunk mára, ahol környezetgrafikai, signage rendszereket, kiadványokat is megtervezünk, illetve kérésre meg is valósítunk. A termékfejlesztés a napernyőn túl, a tervezési metodikánk alapeleme, hiszen bútorokat, világítási elemeket, irodai elválasztó rendszert, akusztikai elemeket is megalkottunk már. A hatodik láb pedig, hogy állandó partnerekkel bizonyos léptékig a kivitelezést is meg tudjuk valósítani. Ez az ökoszisztéma mára képessé vált arra, hogy a gondolatot mi ültessük át a valóságba MINUSPLUS-ként. Ennek az interjúnak a megjelenésével egyidőben ezt a felhalmozott tudást a megújult honlapunkon is be fogjuk mutatni.

Schreck Ákos: Nézzük meg egy példán, hogy hogyan tudnál egy ún. programalkotó házat tervezni. Írsz egy tanulmányt, megtervezed, beleteszel némi pénzt és energiát, és elkezded megvalósítani, népszerűsíteni, hogy valaki ráharapjon a horogra. A másik lehetőség, hogy épp kapóra jön egy tervpályázat, ahol meg tudod ezeket a képességeidet mutatni. Emlékeztetnék, hogy az iroda fejlődéstörténetében az első tervpályázat egy szociális bérlakás volt. Nagyon sok mindent végig tudtunk benne gondolni, és akadtak egyéb ötleteink is, amit aztán a Corvin-negyed és a tervpályázaton be is adtunk. Az volt talán az utolsó szociális bérlakás pályázat Budapesten, mert ezek valahogy elfelejtődtek.

Rabb Donát: Amikor a historizáló építészetet állítják középpontba, és az építészeti tervpályázatok zsűrijeit is ennek megfelelően jelölik ki, akkor ezt a falat az előzőekben feltárt elképzelésekkel nem lehet áttörni. Reméljük, ez mielőbb megváltozik, és ha megváltozik, akkor továbbra is él bennünk a remény, hogy a közeljövőben beérik az általunk felépített és rendszerezett tudás. De addig hiába beszélünk például a Károli Egyetem tervpályázatában arról, hogy hogyan működik jól egy oktatási campus és hogyan lesz a ház a következménye a jól kitalált téri struktúrának, ha ez rendszerszinten nem megy át egy tervpályázati zsűrin. Ezek az újszerű, mégis racionális gondolatok jelenleg nem találnak megértésre, még az építészek között sem. Nem csak a megrendelőt kell tehát edukálni, hanem a szakmát is.

Schreck Ákos: Ahol volt pályázat – Károli, MOME, Nagyvásártelep –, megpróbáltuk. Igaz, ezek nem lakóházak voltak, de egy lakóháznál is ezeket a kérdéseket vizsgálnánk és mutatnánk meg.

Most hallani egészségügyi fejlesztésekről, és mintha megérett volna volna az idő és a helyzet a szociálisbérlakás-építésre is. Ezeknek a tendenciáknak akár elébe is lehetne menni.

Schreck Ákos: Ezekben a témákban megvan az irodán belül egy jó adag felhalmozott tudás, és megvan az a szándék meg az a fajta működési mód, amit más esetekben is követünk, jelesül szedjük szét a funkciót, találjuk ki, hogy hogyan működne hatékonyan, és rakjuk össze úgy, ahogy más nem tudná. A tudást fel lehet halmozni előre, sőt szerintem kell is. De ezek olyan kísérletek, amelyek csak akkor tudnak továbblépni, ha a rendszer különböző szereplői is nyitottak rájuk. Az építészet végül mindig együttműködés. Hiába gondolsz végig egy lakhatási vagy egészségügyi modellt, ha nincs mögötte intézményi akarat, akkor az legfeljebb kutatás vagy terv marad. Mi inkább arra készülünk, hogy amikor egy ilyen lehetőség megérkezik, akkor legyen mögötte egy kidolgozott gondolkodási rendszer.

Rabb Donát: Az említett, 1999-es pécsi 120 szociális lakásos pályázatunkat követő második tervpályázatban, ami egy telekkel arrébb készült, egyértelműen kimutatható volt a mi munkánk hatása. Ez egyébként egyfajta visszacsatolás is: ha megjelennek a korábbi tervünket idéző pályaművek, abból nekünk az jön le, hogy jó volt az iránymutatás.

Schreck Ákos: Talán azért, mert minket soha nem önmagában egy épület érdekelt. Sokszor inkább azok a kérdések, amelyek egy épület mögött vannak: hogyan működik egy intézmény, egy egyetem, egy iroda vagy akár egy lakhatási modell. Ha ezekre sikerül hatni, az számomra akkor is eredmény, ha nem feltétlenül egy ikonikus épület formájában jelenik meg. Lehet, hogy ezért vonz bennünket jobban az úttörő szerep is: nem annyira a meglévő válaszok tökéletesítése érdekel bennünket, hanem azok a helyzetek, amelyeknek még nincs kialakult mintázata.

Alexa Zsolt: Ezt mondják a családi házra is. Az elsőt eladod, a másodikat a gyerekeidnek építed és a harmadikat magadnak. Az az izgalmas ebben, hogy az eltelt negyed században igazából már minden témakörrel foglalkoztunk, és azzal, hogy van folytonosság az irodán belül, amikor egy-egy témakör újra előkerül, ezek a tudások azonnal élővé válnak.

Rabb Donát: Én meg nem építettem senki másnak.

Alexa Zsolt: Még előtted áll a teljes út.

CSAPATKOMMENTÁROK

Belsőépítészet: Besennyey Sarolta, Gelányi Henriett, Mennich Alexandra, Misley Laura

EVOLÚCIÓ

Gelányi Henriett: Ez egy elég hosszú folyamat volt: ők hárman hoztak valamit, és mi, munkatársak is hoztuk a magunk elképzeléseit, színeket, árnyalatokat, és az alatt a 10 év alatt, mióta én itt vagyok, példásan összekovácsolódott a csapat.

Bessenyey Sarolta: Napra pontosan együtt kezdtünk 10 éve.

Gelányi Henriett: Én kecskeméti vagyok. Az Alföldön teljesen máshogy nő fel az ember, mint Pesten. A MINUSPLUS előtt nagyjából 2-3 hónapot voltam egy-egy irodában, de egyik sem tetszett igazán. Az egyetem után végül itt tanultam meg tervezni, vagy értettem meg, mi a koncepcióalkotás.

Mennich Alexandra: Zsolt egyetemi tanárom volt, és amikor megtudta, hogy munkát keresek, jelezte, keressem nyugodtan. Ismerte az egyetemen végzett munkáimat, és úgy gondolta, a szemléletem jól passzol a MINUSPLUS működéséhez.

Misley Laura: Már a BA-képzésem alatt érdeklődtem Zsoltnál a lehetőségekről, de akkor éppen nem volt szabad pozíció az irodánál. Ez azonban nem szegte kedvemet, nagyjából félévente jelentkeztem, hogy továbbra is érdekelne a dolog. Már jóval azelőtt szerettem volna náluk dolgozni, hogy Zsolt tanítványa lettem volna. Régóta követtem a munkáikat, és nemcsak az építészeti szemléletük, hanem a csapatuk is rendkívül szimpatikus volt számomra. Amikor végül megkaptam a jelzést, hogy hamarosan megüresedik egy hely, azonnal jelentkeztem. Talán két héttel később már kezdtem is, ráadásul éppen Valentin-napon. Mondhatni, igazán romantikus kezdete volt az irodával közös utamnak.

PREZENTÁCIÓ

Bessenyey Sarolta: Engem nagyon érdekel a munkák pszichológiai háttere, ahogy izgalmasnak tartom azt a feladatot is, amikor egy kicsit problémásabb megrendelővel, lebonyolítóval vagy társtervezővel kell együttműködni. Elég sokszor belefutunk ilyenbe. Azt pedig, hogy a főnökségre biztos háttérbázisként mindig lehet számítani, és nem hagynak egyedül egy-egy nehezebb szituációban, arra nagyon értékes adottságként tekintek. És persze egymásra is mindig számíthatunk.

MŰKÖDÉS

Bessenyey Sarolta: Egy nagyobb munkához jellemzően egy tapasztaltabb projektvezetőt rendel a vezetőség. Ha több projektvezető kellene egy feladathoz, én akkor sem voltam tanúja kakaskodásnak. Vannak jól kimunkált, speciális munkafázisaink például iroda- vagy étterembelsőre, mivel megcsináltunk jó pár ilyen enteriőrt. Ezek a tapasztalatok lendületet adnak a tervezési folyamatnak. Ha például egy nagyobb irodaház építészetén-belsőépítészetén dolgozunk, gyakran elővesszük a MOL-torony megvalósításának működési sablonjait, mert annak a munkának rendkívül sok pontja adaptálható ma is működés-szinten.

Gelányi Henriett: Van egy fázis, amikor mindenki prezentálhatja a saját a koncepcióját, azokat közösen átbeszéljük, hogy tisztázódjon, melyik ötlet lenne legjobb. A kivitelezés fázisában persze egy csomó minden változtathat ezen, de deklaráltan mindenkinek egyformán fontos a hangja.

Bessenyey Sarolta: Profi a kommunikáció. Munka vagy magánélet, szenior vagy gyakornok, mindegy is, bármilyen kérdéssel be lehet kopogtatni a főnökséghez. Viszont amellett, hogy létezik egy szinte baráti a nyelvezet, ugyanakkor létezik egy jobbára láthatatlan határvonal is köztünk.

Mennich Alexandra: Az egyetemen belsőépítész alapképzést és mesterképzést végeztem, ezért amikor bekerültem az irodába, kicsit meglepett, hogy itt igazából mindenki mindenféle léptékű és jellegű feladaton dolgozik. Az első projekt, amibe bekapcsolódtam, inkább építészeti munka volt, és főként a műszakibb feladatokkal foglalkoztam. Akkor ez számomra újdonság volt, de utólag visszanézve örülök, hogy ilyen jellegű munkákba is beleláttam, mert így sokkal szélesebb rálátásom lett a tervezési folyamatokra. Az irodában egyébként általában mindenki olyan feladatokat végez, amelyek közel állnak hozzá, és amelyeket szívesen csinál. Persze vannak olyan munkák is, amelyeket senki sem választana elsőként, de ezeknél is mindig könnyen meg tudunk egyezni arról, ki vállalja el őket. Belsőépítészeti feladatokon is dolgoztam, azokban természetesen otthonosabban mozogtam a tanulmányaim miatt, ugyanakkor kifejezetten hasznos volt kilépni ebből a megszokott közegből, és olyan területekbe is betekintést nyerni, amelyekkel az egyetemen kevésbé találkoztam.

Bessenyey Sarolta: Az új belépők hamar felveszik a fonalat. Jó szűrő az iroda híre. Nem emlékszem, hogy jelentkezett volna olyan ember, akire rossz szájízzel emlékeznénk vissza. A kilépőket is inkább az élethelyzet-változás állított fel innen.

Gelányi Henriett: A jelentkezők próbafeladatot kapnak, és a prezentációt mindenki meghallgathatja.

Bessenyey Sarolta: Mi is feltehetjük a kérdéseinket, majd a döntés előtt a főnökség kikéri a véleményünket.

KIÉGÉS

Bessenyey Sarolta: Az iroda alapvető működéséhez hozzátartozik a figyelem és a rugalmas alkalmazkodás a munkatársak pillanatnyi pszichés vagy fizikai állapotához. Ha belefáradtál valamibe, vagy a fásultság jeleit veszed észre magadon, cserélgetjük egymás között a feladat-típusokat, ahogy az átjárás is nyitott opció a projektek között. Ilyen szinten nincs köztünk semmiféle hierarchia.

ELMÉLET VS. GYAKORLAT

Gelányi Henriett: Anyagilag is támogatja a vezetés az egyéni ambíciókat, amíg az nem akadályozza az iroda működésének gördülékenységét. Én most éppen kezdő anyukat vagyok, úgyhogy karrier szinten egyelőre nincsenek új céljaim.

Bessenyey Sarolta: Abszolút kompromisszumkészek. Mérlegelik, mire van keret akár financiálisan, akár időben. Aztán nézik azt is, ha valaki olyan javaslattal áll elő, ami az irodának hosszú távon is előnyt jelenthet. Nekem régebben volt egy felvetésem, hogy jó lenne a Photoshopban fejlődni, és akkor sokan részt vettünk egy tanfolyamon, amiért nem kellett külön fizetnünk.

Misley Laura: „Általános vélemény, hogy az egyetemek úgy engedik ki a végzősöket, hogy azok nem tudnak kiviteli terveket csinálni.” Sajnos ezt én is igaznak érzem. Azt gondolom, hogy ez az egyetemi képzés egyik nagy hiányossága. Természetesen a koncepcióalkotás a tervezés alapvető és nélkülözhetetlen része, ugyanakkor az egyetemen szinte kizárólag ezt a folyamatot van lehetőségünk mélyrehatóan gyakorolni. Ennek eredményeként valóban mindenki erőssé válik benne. A valóság azonban egészen más helyzetekkel szembesít. Amikor bekerülünk egy irodába, rögtön nyilvánvalóvá válik, hogy az a tervezési szakasz, amelyet az egyetemen egy teljes szemeszteren át csiszolgatunk és finomítunk, a gyakorlatban gyakran néhány hét alatt lezajlik. Ehhez az átálláshoz nem könnyű alkalmazkodni. A kezdeti koncepcionális döntések sokkal gyorsabban megszületnek, így a munka jelentős része arra a területre helyeződik át, amellyel az egyetemisták többsége alig vagy egyáltalán nem találkozik: a kiviteli tervezésre. Emiatt a pályakezdők gyakran rögtön a mélyvízben találják magukat. Ugyanakkor talán éppen ez a helyzet teszi lehetővé a legintenzívebb fejlődést és tanulást.

ÉPÍTÉSZEGO

Bessenyey Sarolta: Mérlegelni kell, hogy kinek mi a célja. A nagyon nívós egyéni díjakra rá kell áldozni az életünk nagyját, akár a magánélet rovására is. Bennem ez nem merült fel. Szerintem az önérvényesítésnél jobb egy biztos, kiegyensúlyozottabb, változatos közegben alkotni.

Gelányi Henriett: Egyénfüggő, persze. Ha ilyen céljaid vannak, akkor ne olyan irodát válassz, ahol három olyan főnököd van, akik a csapatmunkában hisznek.

MINUSPLUS-STÍLUS

Bessenyey Sarolta: Nekem néha nehézséget jelent, hogy a munkáink során deklaráltan mindig újat akarunk mutatni. Mert mi van akkor, ha nem jön az a nagyon extra ötlet? Erről nehéz persze úgy beszélni, hogy ne menjen félre a mondandóm üzenete. Alapvetően én is azt szeretném, ha mindig újat és nagyon extrát, színeset-szagosat raknánk le az asztalra, de néha azt érzem, hogy túlontúl is rá kell erre az elvárásra feszülni, miközben néha a simább, egyszerűbb tereknek is meg lehet adni a szépségét. A tervezésben ezt látom a legnehezebbnek, amihez rengeteg tapasztalat meg nyilvánvaló tehetség szükségeltetik.

Gelányi Henriett: Ma már egyre több építész követi a kevesebb néha több elvét. A kérdés, hogy melyik stílus vált ki a megrendelőből lelkesült reakciót.

Bessenyey Sarolta: Ebben azért van elég tapasztalatunk. Hogyan lehet úgy vezetni, terelgetni a folyamatban a megrendelőt, hogy végül mindenki komfortosan érezze magát.

Misley Laura: Korábban én is hajlamos voltam túlbonyolítani, „túlcifrázni” a dolgokat. Zsolt nagy hatással volt rám már az egyetemi éveim alatt, és sokat segített abban, hogy letisztultabban gondolkodjak a tervezésről. Mire diplomáztam, úgy érzem, sikerült megértenem és részben elsajátítanom ezt a szemléletet, bár időnként még ma is tudatosítanom kell magamban. Ma már sokszor két lépéssel korábban megállok, és emlékeztetem magam, hogy a kevesebb néha több.

KRÍZISEK

Bessenyey Sarolta: Azt érzem, hogy egy védőburok vesz körbe minket. Voltak persze rossz időszakok, de szerencsére ezeket a nyomasztó terheket a főnökök átveszik. Amúgy is akad egy rakás dolog, amin agyalnom kell, és az nagy megkönnyebbülés, hogy ezt a terhet ők leveszik a vállamról.

Gelányi Henriett: Engem sem nyomaszt, hogy esetleg ne lenne munkám, és úgy látom, hogy lesz is még. Úgyhogy, ha feltétlenül szükséges, próbálom egyebekkel nyomasztani magamat.

Bessenyey Sarolta: A humor, ami az iroda sajátja, sokszor segített már ki minket. A főnökség érti az iróniát, veszik a lapot, és ők is ugyanúgy visszadobják a labdát. Ezek azért megszínesítik a hétköznapokat.

Kutatás: Tarr Ivett, Turai Balázs

ELMÉLET VS. GYAKORLAT

Turai Balázs: A Prezi egy fontos mérföldkő. Abban az időben, amikor elkezdtünk nekik tervezni, ismerkedtünk meg egy nagy amerikai irodatervező céggel, ahol szintén nagyon erős a kutatási ág. Ők társadalomtudósokkal készíttetnek statisztikákat, felméréseket, piacelemzést – amelyeket publikálnak is –, hogy a megrendelő felé kommunikálni tudják, hogy az irodatervezés milyen fontos, és hogyan segítheti a megbízó cégének működését. Volt egy olyan nyár, amikor három építészgyakornokkal workshopszerűen hetente megbeszéltük, hogy ki milyen területet dolgoz fel, minek olvas utána, miért jár el könyvtárazni adott információkért.

Tarr Ivett: Ezekben a témákban ásunk mélyebbre, és gyűjtjük az adatokat azóta is, munkáról munkára. A módszertan ennek a hozadéka, amely hatékonyan támogatja a tervezés szinte valamennyi ágát a családi háztól kezdve a vendéglátóhelyen át az irodán keresztül egészen a nagy középületekig bezárólag. Gyakorta használunk egy, a korábbi kutatások alapján összeállított egyedi projektindító kérdőívet is, melynek segítségével a megrendelővel közösen igyekszünk előre kiszűrni az esetleges buktatókat.

MŰKÖDÉS

Tarr Ivett: Kutatás alatt tervezési módszertant értünk: az információbegyűjtés, -elemzés és -csoportosítás egy alaposabb módját. Ha szabadna személyes oldalról megközelíteni, akkor azt mondanám, hogy elég sok építészben van egy bizonyosfajta félelem a tervezés megkezdésekor. Ezt mindenki máshogy győzi le. Mi úgy, hogy megpróbáljuk a lehető legtöbb fellelhető információt begyűjteni, azokat megvizsgálni, csoportosítani, elemezni – és tanulságokat leszűrni belőlük. Ez vonatkozik mindenre, ami egy ilyen tervezési feladattal kapcsolatos: megrendelőre, helyszínre, szereplőkre, feladatra, funkcióra, időtávlatokra, múltra, jövőre, mindenfélére – még ránk magunkra is. Mi tulajdonképpen a problémafelvetés előtti szakasz szereplői vagyunk.

Turai Balázs: Feladatunk röviden: projekteken átívelő általános érvényű igazságok kutatása. El kell mozdulni az egy-egy konkrét feladathoz kapcsolódó információgyűjtéstől az általános felé, amelyek így automatikusan gyarapítani fogják majd az iroda által felhalmozott tapasztalatokat. Gyűjteni, elemezni, csoportosítani, ahogy Ivi mondta. Ennek a munkának értelemszerűen vannak leágazásai, amelyek például egy könyvben, tanulmányban vagy akár egy doktori értekezésben is megjelenhetnek. Főképp az oktatási, a szolgáltatási és az irodai funkciójú terekkel kapcsolatban bír az iroda óriási tapasztalatokkal, és ezeknek az egybegyűjtött információknak a tanulságait újra és újra beépítjük a tervezésbe. Ez a Pécsi Egyetem megrendelésére elvégzett oktatáskutatás programalkotó munkarészében csúcsosodott ki jelentősen, ahol a tervezés szociológiai meg pszichológiai háttere is különösen fontos hangsúlyt kapott.

FELADATKÖRÖK, MOBILITÁS

Turai Balázs: Abszolút képlékenység jellemzi az irodát. Ez nyilván attól is függ, hogy milyen projektek indulnak, és ott milyen tudásra van szükség. Előfordult, hogy 4 éven keresztül a MOL belsőépítészetét projektmenedzseltem. Abban semmilyen analitikus vagy elméleti feladatom nem volt, hiszen a tervezési munkát a Kinzo építészei végezték. Most éppen egy kiviteli tervhez rajzolom a részletrajzokat. Inkább az a jellemző, ha akad egy kicsit analitikusabb, elemzőbb kívánalom egy projekt előkészítésénél a programalkotásban, akkor az a feladat jobban idetalál hozzánk. Az iroda működésében nincs törés. Áramlanak a feladatok területtől és tervezőtől függetlenül. Egy projekt kezdetén a kutatási szakaszban is ugyanúgy részt vesznek a munkatársak, ahogy később mi is részt veszünk a koncepcióalkotásban és a tervezésben is.

Tarr Ivett: Persze vannak olyan munkák, amik kifejezetten csak egy projekt előkészítésére vonatkoznak, amelyek meg is állnak a kutatási fázisban.

Turai Balázs: Az előkészítő vagy megvalósíthatósági tanulmányokból is azért születhetett több, mert a körülmények néha igen gyorsan változnak.

KRÍZISEK

Turai Balázs: Kétszer is sikerült kilépnem és visszalépnem a MINUSPLUS-ba a 2008-as gazdasági válság időszakában. Amikor a krízis miatt itt megálltak a dolgok, és kifutottak a munkák, kicsit tanácstalanul álltunk. A régi kollégáim akkoriban nyertek egy pályázatot, és hívtak az engedélyezési és a kiviteli tervekhez, úgyhogy ezt a nehéz időszakot ezzel a munkaerő-kölcsönzéssel sikerült átvészelnem.

Tarr Ivett: Én egy nagyon érdekes pillanatban érkeztem. Épp akkor hirdették ki a nyertes kormányzati negyed pályázatot, arra a nagy munkára pedig a résztvevők csináltak egy projektcéget. Az volt a kérdés, mi legyen a kisebb, félbemaradt munkákkal, és végül az alapítók úgy döntöttek, hogy azokat sem adják fel. Az volt a feladatom, hogy ezeket a kicsiket vigyem tovább. Aztán történt, ami történt, a kormányzati negyed lekerült a napirendről, és nekik annak lezárásával maradt még rengeteg dolguk.

HIERARCHIA

Turai Balázs: Ötletszinten, a tervezés egészét tekintve nincs. A hierarchia maximum tapasztalatok szintjén jöhet szóba. Olyasmire gondolok, hogy ki tud végigvinni önállóan egy projektet. De ebben is nyitva áll mindenki számára az előrelépés lehetősége. Kezdő építészként végigkísérsz 2-3 munkát egy projektvezető mellett, majd ha indul egy új munka, akkor nagyon könnyen találhatod magad abban a helyzetben, hogy neked kell a projektvezető feladatait végigvinni.

PREZENTÁCIÓ

Turai Balázs: A megrendelői egyeztetésre a srácok közül másodmagával megy valaki a projektvezetővel.

Tarr Ivett: Nyilván a srácok szereztek ebben először nagy rutint, de egy idő után azért mindenki megtanulja ezt kezelni. Inkább az szokott lenni, ha valaki még nem áll készen a prezentációra, valaki közülük ugrik be a helyére.

Turai Balázs: Ez ugyanaz az evolúció, mint a projektvezetővé fejlődés. Ha végigültél néhány ilyen eseményt, egy idő után magad is megérted, melyek a kulcspontok, hogyan lehet egy megrendelőt irányítani vagy a visszajelzéseket kezelni. Egy esetben lehet kivétel, ha nagyon nyilvánvaló már kezdettől fogva, hogy egy projekt milyen irányba fog menni, és az irodán belül természetesen mindenki ismeri az erősségeit és gyengeségeit egyaránt. Ez esetben inkább efféle, mondjuk úgy, természetes módon terelődik a feladat a legrátermettebb tervező irányába.

ÉPÍTÉSZEGO

Turai Balázs: Az egyszemélyi építész kultusza inkább már csak mítosz, ami manapság nem nagyon működik. Sokkal komplexebb az egész építészeti tervezés. Csapatmunka, ami rengeteg ember együttműködésén alapul. Mostanában sokan vitatkoznak is erről, hogy tisztességes-e csak egyvalakinek Ybl-díjat adni. Amikor a 2000-es évek elején friss diplomásként kijöttünk az egyetemről, kezdett nyilvánvalóvá válni, hogy vége a nagy nevek időszakának.

Tarr Ivett: Mi abba fejlődési szakaszba nőttünk bele, ahol a szakmaiság, a piac, a feladatok és a munkamódszerek átalakulásával az egyszemélyi vezető szerepe is mindinkább elhalványult. Mivel a MINUSPLUS alapítói nem ebben a régóta konzerválódott struktúrákban kezdtek működni, ezért mi, a munkatársak sem ebben szocializálódtunk.

Turai Balázs: Egyébként az egyetem se készíti fel erre a hallgatókat, holott talán a szakmában – meg az életben – szerintem a leghasznosabb tudások egyike, hogy csapatban lehet igazán jól, egymást támogatva dolgozni. Unikális is volt, ahogy a srácok már az egyetemen elindultak ezen az úton, valahogy ráérezve arra, hogy ebbe az irányba megy majd az építész szakma.

Labor + Termékfejlesztés: Galambos Andrea, Kis Balázs, Lázár Dorka, Szarvas Richárd Zoltán

ELMÉLET VS. GYAKORLAT

Lázár Dorka: Az elmúlt években egyre több olyan megbízásunk volt, ahol a megrendelő kifejezett igénye volt, hogy az épület arculati elemeit is mi tervezzük meg. Számunkra ez ideális helyzet, hiszen így a projekt teljes egésze egy kézben maradhat, jobban átlátjuk az egyes rétegek összefüggéseit, és tervezőként is sokkal izgalmasabb, komplexebb feladatokon dolgozhatunk. Ennek hatására az irodán belül az építészet és a belsőépítészet mellett egyre nagyobb hangsúlyt kaptak a kapcsolódó területek, mint a környezetgrafika, a szignalizáció, valamint az installáció-, kiállítás- és kiadványtervezés. Ezekhez a munkákhoz gyakran a saját műhelyünkben készítjük el a prototípusokat vagy a végleges elemeket is, így a tervezéstől a megvalósításig végig aktívan részt veszünk a folyamatban. Ezt a sokrétű, kísérletező és gyakorlati munkát összefoglaló néven labornak neveztük el.

Szarvas Richárd: 6-7 éve kezdtünk el gépeket beszerezni, főként makettek készítéséhez. Nagyon megkönnyíti a munkát, hogy az elméleteket gyorsan kézzelfogható formába tudjuk önteni. Emellé társult be a 2D dekoráció, ami mostanában egyre meghatározóbb szerepet tölt be a műhelyben.

Kis Balázs: Kimegyünk a helyszínre, és fölszereljük azokat a grafikai elemeket, például a szignalizációt, amit megterveztünk és elkészítettünk.

ÁTJÁRÁS A TERÜLETEK KÖZÖTT

Lázár Dorka: Az irodán belül nincsenek élesen elkülönülő szakterületek, nem dolgozunk klasszikus értelemben vett osztott szerepkörökben. Alapvetően mindannyian építészek vagyunk, és a projektek különböző területeiben egyaránt részt veszünk…

Kis Balázs: ...de én most például épp belsőépítészettel foglalkozom. A tervek konkrét megvalósítása egy külön lába lett az irodának, és akik erre fogékonyabbak, akiket jobban érdekelnek a gépek, azok alkotják most ezt a csapatot. Rajzolsz, tervezel, megcsinálod. És akit érdekel a konkrét megvalósítás, az is beszállhat.

A MUNKAHELYVÁLASZTÁS SZEMPONTJAI

Szarvas Richárd: A laborral és a megvalósítással új ajtók nyíltak ki. Lehet, hogy szimplán építészettel nem húztam volna ki idáig. Ha megakadok egy tervezési feladattal, általában van rá mód, hogy beiktassak egy kis műhelyes munkát, és ez az átkapcsolás jellemzően segít meglökni a többi projektet is. Tökéletesen felszabadít. Abszolút megtartó erő.

Lázár Dorka: Szerintem mindig izgalmasabb egy problémát több rétegen keresztül vizsgálni. Ha különböző nézőpontokból vagy szerepkörökből közelítünk ugyanahhoz a kérdéshez, sokkal gazdagabb értelmezési lehetőségek nyílnak meg. Szeretem, hogy nálunk erre lehetőség van, és nem kell egyetlen területre vagy szerepkörre szűkíteni a gondolkodást.

Kis Balázs: Kikapcsolódás.

FELADATKIOSZTÁS

Szarvas Richárd: Mindenki mindent csinálhat. És csinál is. Nincs megszabva, ki dolgozik a koncepción, vagy rajzol kiviteli tervet. Nincsenek főnökökhöz tartozó fix csoportok sem. Az száll be vagy segít be a projektbe, aki leginkább képben van az adott témával vagy aki éppen szabad.

Kis Balázs: De ha valaki nagyon sokat rajzolt kiviteli tervet, és azt mondja, hogy legközelebb nem ezt szeretné csinálni, akkor ez a kérés meghallgatásra talál, és a következő projektben esetleg koncepciót állít össze vagy történetesen makettezik. Szóval nincs monotonitás, és ez a MINUSPLUS egyik legnagyobb értéke. De mondok mást: a gyakornok sem feltétlenül legalul kezd, hanem akár már a koncepciónál kap egy feladatot, hogy meglássuk, hogy veszi az akadályokat.

PREZENTÁCIÓ

Szarvas Richárd: Ismerek olyan irodát, ahol a főnök vagy a projektvezető viszi végig a prezit. Nem tudom, hogy náluk valóban ők ismerik-e legjobban a projektet, vagy csak ez a szokás. Mindenesetre nálunk nem így van, és nekem ez szimpatikus.

Lázár Dorka: Ha egy projektet a kezdetektől végigkísérhettem, akkor a prezentálás is magától értetődően jön. Nem teherként vagy feladatként tekintek rá, hanem egy olyan lehetőségként, ahol továbbadhatom azt a gondolkodást, ami a terv mögött áll.

Szarvas Richárd: Egy szigorú, öltönyös megbeszélésen nem tudok olyan jól beszélni és nem is annyira szeretem, habár már volt rá precedens, hogy kellett, és nem volt gond.

Kis Balázs: Saját tervről szívesen. Amikor viszont előkerülnek az ügyviteli dolgok, a szerződés részletei, az már az ő terepük. Projektvezetőként azt tapasztaltam, hogy a projekten belül a saját feladatrészéről mindenki tud beszélni, és így sokkal meggyőzőbb a prezentáció, mintha egyvalaki összefoglalja az egészet.

Szarvas Richárd: Akárki is beszél, a főnökség azt szokta kérni, ha valamit kifelejtett a prezentációból, akkor egészítsük ki az elhangzottakat, mert úgy lesz kerek a történet.

LOJALITÁS, HULLÁMVÖLGYEK, KRÍZISEK

Kis Balázs: Ez egy jó nehéz kérdés. Van egyfajta rugalmasság az irodán belül, akár munkáról, akár mentális állapotról legyen szó.

Szarvas Richárd: A projektek sokfélesége segít, hogy lélegzethez lehessen jutni. Amikor építészeti-belsőépítészeti csömöröm van, engem a labor teendőim segítenek át rendszeresen a hullámvölgyeken. És persze a kollégáim. Lehet, hogy nélkülük már nem ezt, nem ilyen formában csinálnám.

Lázár Dorka: A változatosság valóban segít, de erre a kérdésre még én is keresem a választ.

Galambos Andrea, irodavezető: Szerintem az egyik legjobb dolog itt, hogy könnyű kapcsolódni, pontosabban könnyű kölcsönösen kapcsolódni egymáshoz. A humor a mindennapjaink része és sok helyzeten átsegít bennünket: a hétköznapi kihívásokon, az egyhangúbb időszakokon, de akár a személyes nehézségeken is.

SZEMÉLYES AMBÍCIÓK AZ ÉPÍTÉSZETBEN

Szarvas Richárd: Lehet, hogy eleve nem is voltak ilyen ambícióim. Például elég távol áll tőlem, hogy saját irodám legyen. Be kellett kerülni alkalmazottként egy csapatba, hogy rájöjjek, miért érdemes és hogyan lehet ezt csinálni. Arra persze büszke vagyok, amikor a MINUSPLUS díjat kap egy projektért, amiben benne voltam. De nem a díjaktól működik a motor.

Lázár Dorka: Engem a klasszikus értelemben vett építészkarrier ma már kevésbé foglalkoztat. Pályakezdőként még fontosabbnak tűntek a díjak, az elismerések és a külső visszajelzések, de idővel sokkal nagyobb hangsúlyt kapott számomra az, hogy örömömet leljem a munkában, és folyamatosan új dolgokat tanuljak. Ebben a labor is sokat ad, mert olyan területek felé nyit, amelyekkel korábban nem foglalkoztam. A külső mércék egyre kevésbé motiválnak; inkább az érdekel, hogy kíváncsi maradjak, és közben folyamatosan alakítsam a saját utamat.

Kis Balázs: Engem sem érdekel annyira ez a klasszikus modell, lehet, hogy ezért is nem egyedül próbálkozom, hanem egy csapatban. Így jobban megtalálom a munkának vagy az építészet egészének azt az oldalát, ami hozzám közelebb áll, és lehet, hogy ez a nagybetűs építészet.

Szarvas Richárd: Vannak irodák, ahová zakóban, aktatáskával járnak a tervezők, erős az alá-fölérendeltség, rettegni kell a főnököt. Nekem inkább a mi modellünk kényelmes, ez a szabadság tetszik. Ez vagyok én.

Kis Balázs: Egy ehhez hasonló méretű irodában dolgoztam először. Még a felépítése is hasonló volt. Nem tudnám elképzelni magam egy igazán nagy, hierarchikus felépítésű irodában. Ugyanakkor sejtem, hogy egy ilyen modell jobban elősegíti az építész-volumen a fejlődését, vagyis ha egy nagyobb irodában dolgozol, akkor hamarabb fogsz operaházat tervezni, mint egy ilyen középméretű, szabadabb irodában. Ez a valamit valamiért.

Építészet: Bernard Bea, Molnár Tímea, Tislér András

KLASSZIKUS ÉPÍTÉSZÉLETPÁLYA-MODELL VS MINUSPLUS

Bernard Bea: Évfolyamtársaim voltak a fiúk. Már az egyetemen, illetve a szakkollégiumban is dolgoztunk együtt. Mielőtt idejöttem, végigjártam a klasszikus mester–tanítvány-utat például Karácsony Tamással. A baráti viszony szolgált alapjául, hogy organikus módon csatlakozzam egy olyan irodához, amelynek munkamódszerével rögtön azonosulni tudtam.

Molnár Tímea: 19 éve vagyok a MINUSPLUS-nál. Párhuzamosan tanultam itt, gyakornokként – egy ismerősöm ajánlotta az irodát – és az egyetemen, hallgatóként. Nagyon tetszett a gondolkodásuk meg a működés egyedisége. Megszületett az összhang, úgyhogy miért is mentem volna máshova?

Tislér András: A diploma után beadtam egy rakás helyre a jelentkezésemet. Ők visszahívtak. Az elbeszélgetés ebben a tárgyalóban volt, ahol rögtön kiderült számomra, hogy mit gondolnak az építészetről, a belsőépítészetről, ami rögtön az elején egy erős kapocsként működött. Szerintem azóta is ezt sikerült átvenni meg tanulni belőle. Ennek most lesz 8 éve.

LOJALITÁS

Molnár Tímea: A műhely-jelleg lehet a dolog kulcsa, hogy ez nem egy átlagos építésziroda, ahol a mestert körüldongják a dolgozók.

Bernard Bea: Olyan ez, mint egy élő organizmus, aminek a működéséhez minden rész hozzájárulása nélkülözhetetlen. Nem dedikált feladatokat végzünk, hanem egy élő organizmusként veszünk részt a csapat működésében, reagálunk a többiek munkájára.

PREZENTÁCIÓ

Molnár Tímea: Prezentálni, beszámolni a munkád végeredményéről: jó. Még akkor is, ha nem olyan reakciókat kapsz, mint amire számítasz. De ilyenkor képesek vagyunk egy újabb ötletet, tervet előhúzni, amivel aztán sikerül összhangba kerülni a megrendelővel. Amúgy ha úgy érzed, épp nem vagy a legjobb formában, akkor fiúk nem erőltetik, nem kötelező, nem muszáj. A lehetőség van meg: ha te szeretnéd, akkor elmondhatod.

Bernard Bea: Nekem mai napig nem megy a prezentáció. Szívesebben dolgozom koncepción vagy magán a vizuális anyagon, mert szavak helyett inkább azzal tudom kifejezni magam. Nagyszerű, hogy a csapatból vannak olyanok, akik ezt helyettem megcsinálják.

FELADATKIOSZTÁS, HIERARCHIA

Molnár Tímea: Mindenki csinál mindent. Én nagyon sok belsőépítészetet is tervezek, de ugyanúgy kutatok vagy a labort is használom, ha szükség van rá.

Tislér András: Nincsenek szigorú határok, a területek gyakorlatilag összefolynak. Ez a csapatbeosztás a 2026 május-júniusi állapotot tükrözi.

Bernard Bea: Úgy vagyunk most mi az építész csapat, ahogy a többiek is szabadon hajózhatnak a különböző területek/szobák között. Roppant rugalmas a rendszer.

Molnár Tímea: Mindenki elmondhatja, hogy mit szeretne. Ha már teljesen kisült az agyad a koncepcionálástól, jelezheted, hogy örömmel belevetnéd magad a részletrajzokba. És amennyire lehet, úgy csoportosítjuk a munkákat, hogy idomuljon hozzád az iroda. Kiégés ellen tökéletes módszer, ha felismerjük és kimondjuk, mire lenne inkább szükségünk.

Bernard Bea: Péntekenként tartunk hétindítót, ami arról is szól, hogy felmérjük, ki hol tart magával és a feladatával, és ha kell, közösen tömögetjük be a hiátusokat.

Molnár Tímea: Valójában nem beszélhetünk klasszikus értelemben vett hierarchiáról. Ha tervekről egyeztetünk, az én koncepcióm sem ér többet csak azért, mert régebb óta vagyok az iroda tagja. Ötleteink vannak, amivel a problémákat akarjuk megoldani.

Bernard Bea: A főnökség is abszolút nyitott, és simán el tudnak engedni bizonyos irányokat, hogyha úgy érzik, hogy a másik javaslat a jobb.

ÉPÍTÉSZEGO

Bernard Bea: A publikációban a három alapító ábécésorrendben kerül az első helyre, de ez természetes. Övék a felelősség. Utánuk a projektvezetők, majd az építész munkatársak következnek, ugyancsak ábécésorrendben. Az egyéni teljesítmény feloldódik a tervezési folyamatban, mert a végeredmény a fontos, és ez szerintem látszik is a munkáinkon.

Molnár Tímea: Hogy dolgozott-e bennem valaha is az építészego? Nem emlékszem... Persze, fontos a nevem, de most már abszolút nincsenek efféle nagyratörő vágyaim, hogy a teljes szakma az én nevemet zengje. Van a MINUSPLUS, tök jó, együtt dolgozunk érte. Szerintem egy kicsit már át is alakult az építészet, de lehet, hogy csak én gondolom így. Talán most már nem arról szól, hogy vannak a nagy nevek és az építészirodáik, hanem csoportok meg alkotóközösségek , amelye közösen hoznak létre valamit.

Bernard Bea: Én legutoljára a diplomamunkámon dolgoztam egyedül, de még ez sem teljesen igaz, mert mögöttem volt a rengeteg barát, aki segített abban, hogy megvalósuljonn A bírálóbizottságban több öreg róka ült, akik azt firtatták, miért nem egy rám jellemző karakteres mozdulattal oldom meg a tervezési feladatot, ha már ilyen összetett munkával jelentkeztem. Nem is értettem a felvetést, mikor a helyszín több mikro-felvetés megoldásáért kiáltott. Azért szeretek itt lenni, mert valami nagyon hasonlóban gondolkodunk, hogy a végeredmény, a megrendelő a fontos, hogy a tervünk neki működjön. És hogy mi ez? valamiféle alázat? Lehet...

Tislér András: Azért egy-egy nagy projekt bedőlése iroda-szinten is eléggé nagy gyomros tud lenni, de ha mi tudjuk, hogy egy jó terv született, egy jó építészet, belsőépítészet, akkor már büszkék lehetünk rá.

Molnár Tímea: Szoktunk azon viccelődni, hogy az a legjobb projekt, ami nem épül meg, mert nem derülhetnek ki a kivitelezési problémák. Hogy az a tökéletes, ami abból a fejükben és a papíron marad meg.

Bernard Bea: Nagyon szeretem magát az utat, abból sokkal többet tanulok, az a nyereség, amit a végén elteszek. Örülök, amikor megépül egy ház, de ugyanúgy szeretem azokat a projekteket is, amelyek nem készülnek el. Így is tudom, hogy mi lehetett volna belőlük. Plusz van annak egy külön bája, hogy a feltételes móddal itt marad a misztérium.

KRÍZISEK

Molnár Tímea: Amióta itt dolgozom, nagyon sok időszaka volt a MINUSPLUS-nak. Voltunk húsznál is többen, és előfordult, hogy csak én voltam meg a három alapító. És akadtak olyan időszakok is, amikor kb. semmi nem valósult meg abból, amit terveztünk. Főleg a válság alatt. Amikor már majdnem egy éven át ez ment, a helyzet kezdett némiképp kétségbeejtővé válni. Mostanában ez kiegyensúlyozottabb, ritkábbak ezek a megvalósulatlan szakaszok.

Tislér András: Úgy kezdtem, hogy az első három projekt nem épült meg... Az első projektemre 4 évet kellett várni. Részt vettem addig 3 nagy munkában, de mindegyiket félbeszakították. Azóta szerencsére megfordult a trend.

Bernard Bea: A válságra ez a szakma nagyon érzékeny. Olyankor financiálisan elég ijesztő a helyzet. Mi lesz, ha nincs munka? A fiúk próbálnak a krízisekben egy védőhálót kifeszíteni, hogy mi ezt ne érezzük meg annyira.

REPREZENTÁCIÓ

Tislér András: Irigyeink talán nincsenek, de amikor megtudják, hogy a MINUSPLUS-nál vagyok, elégedetten hümmögnek: na, ott tényleg nagyon jó dolgokat csinálnak. Szerintem pozitív az iroda megítélése, és elég magas kategóriába sorolják. Tavaly Cegléden voltunk csapatépítésen, és úgy mutattak be minket, hogy felső polcos építészek, amit azért egy kicsit túlzásnak éreztünk, de azért a kis szívünknek jól esett.

Bernard Bea: Én azért szeretek itt dolgozni, mert itt érzem jól magam, rang-dicsőség ide vagy oda. De nyilván jól esik, amikor az a visszajelzés jön, hogy ismernek és tudják, hogy kik vagyunk.

Molnár Tímea: Engem sem foglalkoztat annyira, hogy most hol tartják számon a MINUSPLUS-t a szakmában, talán mert én se nagyon forgok építész-körökben. Szerintem ezt elég annyival elintézni, hogy ide szeretnek bejárni az emberek. Örömmel jövök be dolgozni, izgalmas feladatok várnak, lehet beszélgetni jó fej kollégákkal az építészetről vagy épp bármi másról.