Hirdetés

Az idő színei

A Rudapithecus Látványtár épületei.

Kegyetlen dolog az idő. Nem csak a Rudapithecussal bánt el kíméletlenül – végül is tízmillió év nem csekélység –, de ugyanígy eltünteti feneketlen gyomrában azokat a kortárs épületeket, amikért néhány éve még rajongtunk. Ami nincs szem előtt, azt elveszítjük a rohanásban. Ezért vettük elő a NARMER Építészeti Stúdió és a BME Építőművészeti Doktori Iskola 2016-ban átadott munkáját, a rudabányai bányató mentén kialakított Rudapithecus Látványtár épületeit a betonra fókuszáló tematikus hónapunk nyitányaként. Megéri felidézni, ahogy az kiderül Martinkó József cikkéből is, amely az OCTOGON magazin 2017/3-as, 135. nyomtatott számában jelent meg.
 

 

Most aztán valóban rendkívül nehéz szavakká formálni az építészettel való találkozás élményét. Régi, lapos, lepedékes dilemma ez, amin búsongani rosszul áll egy építészeti magazin szerkesztőjének. Rudabánya-Felsőtelkesen látottaknak, tapasztaltaknak az intenzitása szinte agyonnyomja, megfullasztja a kritikust. Nem segít a rutin, nincsenek kapaszkodók. Olyan nyelvi regiszterre volna most szükség, amivel ritkán van dolga a szerzőnek. Itt áll a mű és nem találunk szavakat.

Különös, álomszerű utazás vette kezdetét, amikor a polgármester helyettesének szíves kalauzolása mellett, magunk mögött hagytuk Rudabányát, egy tört aszfaltú ösvényen. Noha tavaly a nagyérdeműnek volt szerencséje megismerni a Rudapithecus Látványtár Védőépület-együttes fogadóépületét és tanösvényét a Média Építészeti Díja rendezvényén, valójában az első paradoxon abban áll, hogy ezt a házat képtelenség felfogni személyes jelenlét nélkül. Egész egyszerűen nem érzékelhető az a lépték, tömeg, anyagiság, ami ennek az alkotásnak a közelében élhető csak át. Ehhez természetesen hozzájárul az ipari táj, az 1985-ben felhagyott rudabányai külszíni vasércbánya zöld tükrű vízzel telt gödrének látványa. Tájseb, mondhatni, aminek közvetlen környezetében a vegetáció, fák, bokrok, cserjék küzdenek a porózus, vörösesbarnás morzsalékos talajon, hogy eltüntessék a bányaipar évszázados jelenlétének nyomait. Első megközelítésben így tárul fel az idő és időtlenség, a pillanatnyi, a múlandó, a csak földtörténeti léptékben mérhető idősíkok egymásra vetülése.

 


Ha elfogadjuk, hogy az építészet minden megnyilvánulása az időben áll, pontosabban sajátos viszonyt alakít ki a múlt- és jövőidővel, akkor azonnal kézenfekvőnek tűnik a kérdés, hogy ennek a tavaly átadott háznak a története valójában honnan is kezdődik. 1965-ben, amikor a bánya főgeológusa megtalál egy csontdarabot a Rudapithecus hungaricus alsó állkapcsából, ami később világszenzációnak bizonyul? Vagy megjelölhetnénk egy 10 millió évvel ezelőtti kezdőpontot, amikor az egykor itt hullámzó Pannon-tenger egyik félszigetének mocsaras, buja partján csimpánz-ember elődök és egyéb állatok éltek. Roppant időtávlat ez. Mégis ebből a pontból érthető sok minden, ami kiemeli az épületegyüttest a hazai építészeti hagyományból.

Egyre erősödik a felismerés, hogy tévúton járunk, ha minden allúzió ellenére e roppant betontömeget pusztán az ipari architektúra egyéni hangütésű, provokatív formajátékának képzeljük el. Egyik pillanatról a másikra azon kapjuk magunkat, hogy értelmezési koncepciók tucatjai rontanak ránk. Csapongunk. Egyik pillanatban az erős, példanélküli karakterben holmi absztrakt szobrászi gesztust vélünk felfedezni. Bizonyos részleteit Carlos Scarpához próbáljuk kötni, majd azonnal elbizonytalanodunk, hogy visszaerősödjék az indusztriális karakter a trapézlemez hullámzású zsaluzatok, vagy a bányavágathoz hasonlatos, törtvonalú közlekedő rámpák látványától, a tengerikonténer-forma fogadóépület karakterétől. Aztán ebből az értelmezési keretből szinte egyik pillanatról a másikra zuhanunk át, hogy Tarkovszkij Stalkerjében érezzük magunkat, vagy éppen Majkák vagyunk egy csehszlovák sci-fi tévéfilmben (Spadla z oblakov).
 


Sikerül elhessegetni mindezt, hogy bevillanjon Valerio Olgiati svájci építész, ugyancsak helyben öntött betonból épült, vörös Atelier Bardill épülete Scharans-ból. Ott a rurális jegyek transzformációjára látunk példát, míg itt az ipari karakter színeváltozása történik meg. Vannak az épületnek olyan részletei is, gondolhatunk itt a tó felé néző teraszra beérkező zárt-nyitott oldalfolyosókra, betongerendákra, illetve a látogatóközpont alaplemez nélküli belső terét záró nyolc darab, egyenként másfél tonnás, középtengelyen elforduló, rozsdamentes acélkeretes ajtóra, ami olyan hatással van a látogatóra, mintha egy egykoron létező ősi kultúra kultikus, szakrális helyén járnánk.

Olyan atmoszférát teremt az időjárásnak is kitett nyers felszínű látszóbeton, a helyben öntött vasbeton szerkezetek tömörsége, léptéke, hogy képtelenség ezt az érzéki élményt a kortárs építészet egyetlen hazai épületével is párhuzamba állítani.


Minden szenzorra, az érzékelés teljes spektrumára szüksége van az odalátogató, építészetről gondolkodó, érzékeny befogadónak, hogy ezzel a monolit, zárt, hatalmas tömegű alakzattal képes legyen érdemi „párbeszédre”. Engedtessék meg, hogy ebben az írásban kevesebb szó essék az épület, illetve a feltárási terület „műleírás” stílusú bemutatására. Ugyanakkor nem a tervezői szándék értelmében olyan szerkezeti, formai jegyekkel is találkozunk, amelyek az ipari építészet sajátjai, ebben a léptékben és formálásban mindezek azonban átlényegülnek.

A főépület áttört oldalhomlokzata mögött nyitott-zárt közlekedőfolyosó fut végig. szabad elfelejtkeznünk arról, hogy különféle beton alakzatokkal, kilátótornyokkal, táblákkal, padokkal a két központi épület és a közöttük futó rámpa végeredményben egy nagyobb tájépítészeti kompozícióvá áll össze. Szó volt a központi épület monolit tömörségéről. Arról, ahogyan a sziklás, szakadékos bányagödör anyagszerű, materiális vad karaktere kapcsolatba kerül az épületek hatalmas szerkezeti elemeivel. Ez a szótlan, zárt, tömör időtlen monolit, aminek minden alkotóeleme, szerelvénye tekintélyt parancsoló méretű, kifordul a könnyű olvashatóság, értelmezhetőség kereteiből. Képekkel, mégoly kitűnő építészeti fotókkal is szinte lehetetlen illusztrálni ennek a zártságnak a fenségességét. Azt, ahogyan az épületek kívül állnak a hétköznapok tárgyi, építészeti világán. Olyan energiák érvényesülnek itt, amilyen energiák ezt a tájat évmilliók alatt formálták ilyenné. Gondolom küzdelmes alkotói folyamat lehetett a tervezés, meggyőzés, kivitelezés, ugyanakkor azt is gondolhatjuk, hogy minden építész irigye lehet ennek a látszólag korlátok nélküli alkotói folyamatnak.

 


Mert tulajdonképpen pusztán egy védőtetőről és kilátóteraszokról beszélünk immár oldalakon át, ami előtt ott a helyszínen megrendülten, megérintetten álltunk hosszú, hosszú időn át. Itt a kritika végén a legtöbb olvasóban már biztosan felmerült Vasárosék leírhatatlanul szép, erős, fenséges épületei kapcsán egy kézenfekvő kérdés. Ez a kérdés pedig valószínűleg az épületek látványát, külső karakterét is alapvetően meghatározó színre vonatkozik. Ottjártunkkor az ásványokkal, kavicsokkal borított gödörfalat látva már egyáltalán nem érződik a rózsaszínes, pirosas árnyalat annyira idegennek, mint ahogyan első pillanatra tűnik. A szín tulajdonképpen természetes úton „jött létre”: vas-oxidot kevertek a betonba, ami ezt az árnyalatot eredményezte.

 

 

Építésztervezők:
NARMER ÉPÍTÉSZETI STÚDIÓ – VASÁROS ZSOLT DLA, MEGYESI ZSOLT, NAGY GÁBOR, SASVÁRI ÁRON, SOMLAI ANIKÓ
BORSOD2050 PROJEKTBME ÉPÍTŐMŰVÉSZETI DOKTORI ISKOLA – ANTAL GABRIELLA, BORZSÁK VERONIKA, VARGA PIROSKA

Építész munkatársak: BANDUR-JUHÁSZ EMŐKE, EISZRICH ÁGNES, KŐNIG ANNA, TÖRÖK BENCE


 

További fotók a galériában!




Ha tetszett a cikk, és szeretnél előfizetni magazinunkra, itt teheted meg.

Kapcsolódó cikkek

Monolit Kultúr

Monolit Kultúr

A francia Moréac város környéki zöldellő táj ad otthont a Tracks Architectes multifunkcionális kultúrközpontjának.

Makettvilág

Makettvilág

Olajos Ilka fotográfus Panel című kiállítása.

Ahol a beton magáért beszél

Ahol a beton magáért beszél

Kemenes Vulkánpark Celldömölkön.

Nincs találat!

Hirdetés