A Vöröskereszt Egylet egykori székházának rekonstrukciója

Archív cikkünk a 198-as, 2025/2-es lapszámunkból közöljük.

• Szöveg: Octogon
• Fotó: Bujnovszky Tamás
• Olvasási idő: …

Hirdetés

Ez a fejlesztési projekt egy nagyobb hullám része, hiszen szinte egy időben készült el az egykori Pénzügyminisztérium megújulásával és a Diplomataház helyén épült hármas-homlokzati-rekonstrukcióval, bár azok nem a Nemzeti Hauszmann Program keretében születtek újjá. Utóbbi egyébként analógia is lehetett volna jelenleg vizsgált témánkhoz: a Vöröskereszt Egylet egykori székházának eredeti, tehát a 19-20. század fordulóján emelt épülete előtt ugyanis három barokk eredetű házacska állt a telken, ám végül nem ezeknek a homlokzatait építették vissza. Feltehetnénk a kérdést, hogy ha a másik téren lehetett ilyet, akkor itt miért nem? Ez a morfondírozás pedig rá is mutat, hogy a visszaépítéseknek, rekonstrukcióknak különböző döntések mentén született variációi, időzónái vannak, azaz egy legitim műfajról van szó, melynek minőségét tekintve is van konkrét tipológiája.

Az Egyletnek a neves építész, Hauszmann Alajos volt a műszaki főtanácsosa, így feltehetően nem lehetett kérdés, ki tervezi új székházukat. Csakhogy pont 1901-03 környékén, Hauszmann irodája óriási projektekben volt éppen benne – többek között ugye a szomszédos Királyi Palotában is –, így csapaton belül tanítványa (nem mellesleg veje), Hültl Dezső vette át a székház-ügy irányítását. Az egylet irodáin kívül a horvát-szlavón-dalmát minisztérium helyiségei költöztek még be, valamint 14 bérlakás – később pedig a csendőrfelügyelet irodái is itt kaptak helyet. A Monarchia felbomlásával, a korábban a király és a nemesség által patronált Egyletnek meg kellett válnia a méretes épülettől, úgyhogy 1919-20-tól a Külügyminisztérium költözhetett a falak közé. Plusz férőhelyek igénye miatt ők Hoepfner Guidóval alakították át egyebek mellett a tetőteret is, ezeket a változtatásokat viszont a még élő Hauszmann Alajossal is jóváhagyatták.

A második világháborús sérülések után bekövetkezett a jól ismert status quo: fotók bizonyítják, hogy egyes épületek helyreállítása megkezdődött, ám végül a Monarchia szellemi hátterével szembeni ideológiai ellenállás – az anyagi gondok mellett – pecsételte meg a legtöbb budavári historizáló rom sorsát. Ehhez kapóra jött az a korábban már meghatározott építési szabályzat, ami legfeljebb kétemeletes beépítést engedélyezett – még akkor is, ha rehabilitációról lett volna szó. Mint ismert, csupán a földszinti falcsonk őrződött meg a székházból, és működött később benne a souvenir bazársor, évtizedeken át elcsúfítva a Dísz tér sarkát. A csonk azért maradhatott meg, mert a lejtés miatt a Hunyadi János úti oldalon a fal a teljes pinceszint homlokzatát is jelentette.

Valahogy a közbeszédben összemosódott a helyreállítás, az 1:1-es rekonstrukció, és a historizáló módban történő kortárs tervezés fogalma. Jelen esetben rendelkezésre álltak eredeti alapfalak, valamint feltárták a régészek magát az alagsort is, ahol (a Halászbástya régi Előd és Álmos szobra mellett) a székház több hajdani fragmentumát, köztük az építtetői emléktábla töredékeit is megtalálták. Elképesztő, és valahol keserédes, de hazánkban ki lehet jelenteni: létezik tehát a 19. századi régészet fogalma is. A feltárt régi töredékeket felhasználták a tervezés során.

Bár erre a telekre is készült modernista épületterv, például 1971-ben – végül soha nem készült jelentős értelemben ide semmi, alias nem kellett egy későbbi kor értékét elbontani a visszaépítésért. A lényeg, hogy értéket ne bontsunk – műemlékvédelmi szempontok mellett ez a fenntarthatósági kritériumok miatt is fontos lenne. Itt erről nem volt szó: semmi nem volt előtte a helyén, és még az eredeti alapok is megvoltak a legitimitáshoz, ahogy a kívánt funkció is egy nagyobb épületet igényelt kis barokk házak helyett. Belül viszont csak a vesztibül esetében tudtak rekonstrukciót alkalmazni: az Építő Ipar egyik 1903-as lapszámában volt ugyanis egy fotó erről a térről, benne a festett üvegablakkal és négy márvány, ión oszloppal. A tagozatok és díszek színezését leszámítva minden részlet hű; ritka mód sikerült az oszlopokat is egyetlen tömbből kifaragni, a díszes ablakban pedig a magyar Szent Korona országainak címere jelenik meg.

Ezen a vesztibülön kívül már leginkább az eredeti kialakítást megidéző megoldásokkal találkozunk továbbhaladva odabenn. Ide sorolandó a díszterem is, amelynél a konkrét színekhez nem állt rendelkezésre színes fotó, ám a falburkolatokat visszaidézték, a textiltapéta esetében pedig mély, szürkéskék színt alkalmaztak. A mennyezeti stukkót a csillárokkal nehezen lehetett kisilabizálni egy darab fennmaradt ábrázolásról, ennek ellenére a régi kazettás megoldás került vissza az eredetivel megegyező csillárokkal – még ha a szív fáj is a szegélyeken végigfutó szellőzőrácsok választott megoldása miatt, bár ezek jól reprezentálják a kortárs és historizáló követelmények fúziós kihívásait.

Szokás az eredeti külsőre mondani, hogy Hauszmann-nak és Hültlnek már egy szecesszióba hajló munkájáról van szó. Tömegformálását tekintve azonban a historizmus példája ez a ház, ahogy javarészt a részletei is: az oroszlánfejek, az erkélyek csipkézett korlátja, a kartusok a pilaszterek felett, a sarokkupola függönyíves, volutás keretezésű ablaka mind-mind erre utalnak. Van azonban valóban egy finom ízlelgetése a századfordulón megjelenő új formáknak – a pilaszterek gyöngysoros, sávozott díszítései, az övpárkány korongsora valóban a bécsi szecessziót vetítik már elénk, de még azért historizáló részletezéssel. Most aprólékosan kirajzolták ezt a régi homlokzatot, látványában némely tagozat talán erőteljesebb is lett, mint a fotókon. A tetőszerkezet pedig – ahogy az az elmúlt években több más műemléki tetőrekonstrukcióknál is tapasztalható – valami egészen páratlan kivitelezési munka nemzetközi kontextusban is. Pedig alkalmazni kellett rajta azt a megoldást, ami annak idején a Szabadság tér 14. szám alatt 2011-ben sokat emlegetett újdonság volt. A tetőfedés lamellázásáról van szó, ami egyszerre enged fényt és teszi ezáltal lehetővé a tetőtéri hasznosítást, ugyanakkor védi a régi összképet is, megbújva a koronázópárkány feletti sávban. Így lehetett az, hogy végül nem kellett ragaszkodni a Hoepfner Guidó-féle, kutyaól-ablakos megoldáshoz, hanem a Hauszmann–Hültl-féle idomokat lehetett visszatervezni.

Az épületet a TIBA Építész Stúdió jegyzi, vezető tervezője Beczner Balázs volt Király Zoltánnal, a történeti részleteket pedig Csáky Gyula rajzolta. A stúdiónak a közelmúltban több olyan műemléki tervezése volt, amelyek kihívással teli műfajhatárokat súroltak, de a történeti épületek visszaépítése, átírása tekintetében most amúgy is járatlan utak kijárása zajlik. A rekonstrukciókról olvasva például – a publikációkban, előadásokban felsorakoztatott analógiákat látva – szembetűnő, hogy a visszaépítés műfajának építészettörténete itthon nem létezik. A cikkek összehasonlításaiban a legtöbb felemlegetett hasonlat általában nem releváns, sem a történeti kontextus, sem a bontás és visszaépítés között eltelt idő, sem az éghajlati tényezők miatt – a különböző országok meglévő épületállomány különbségeiről nem is beszélve. A budavári épített örökséget menteni hivatott hullám gyökere leginkább a németországi rekonstrukciókhoz köthető, ahol a háború pusztításai után már ismerünk az 1960-as évek végén is 1:1-es visszaépítést, de a tulajdonképpeni veszteség-összeírások és -kutatások évtizedekig húzódtak, így végül az ezredforduló előtt-után indultak be igazán a nagyobb projektek, immáron akár modernista épületek bontásával is. Arnold Berndt, Walther Schmidt, Michal Falser– csak pár név azok közül, akik már feldolgozták a háború utáni épület-visszaépítések témáját, tipológiáját.

A Dísz tér 1-2. beépítését – a Program örökségmentési célkitűzése mellett – egy modern irodaház igénye szülte, az irodai komfort és gépészet viszont óriási változásokon esett át 120 év alatt napjainkra, amely komforthoz a ma embere ragaszkodik. Csakhogy mindeközben a külsőt tekintve ugyanezen társadalom a történeti esztétikához is ragaszkodik (nem csak a budai Várnegyed szintű történeti városrészeken). Ez az ellentmondás különleges, hibrid épületeket szül. Erre a telekre a korábban itt állt beépítés nyújtott „jogfolytonosságot”, és a kihasznált funkció gyakorlati szempontból valahol még relevánsabbá is teszi ezt a visszaépítés-típust, mint mondjuk – ha már a német párhuzam került szóba – a berlini Stadtschloss rekonstrukcióját, mely igazából mai napig keresi négyzetméterei értelmének nagyrészét. Felmerül azonban a kérdés, hogy elterjedhet-e mondjuk az ingatlanfejlesztők piacán is a modern irodaházak gyakorlata rekonstrukciók köntösében. Vagy épp pont, hogy a műfajból fakadó műépítészeti rajzok elsajátítása, és a kézműves szakmák visszahozatala a kortárs építészet igényességét formálja majd a jövőben? Egy biztos – új korszak kezdődik, ahol meglátjuk, mik lesznek ezekre a válaszok.

További képek és rajz a cikk végén található galériában!