Felvezető gondolatok Eger kontextusa kapcsán
Amikor 2014-ben Simon Orsolyával és Fábián Gáborral belekezdtünk az arkt művészeti ellátó projektjében, egy dolog lebegett a szemünk előtt, hogy létrehozzunk egy olyan helyet, ahol mérnökök, művészek a mai világunkban az épített környezetünk minőségéért, és vizuális kultúránk emelésért folyó/zajló küzdelemben szerzett sebeiket tudják kiheverni, megbeszélni, átértékelni, majd újult erővel folytatni Dávid - Góliát harcát. Láttuk, éreztük van teendő ezen a téren (is) bőven, rajtunk ne múljon, és hozzuk létre ezt a műhelyt, kiállító és kulturhelyet úgy, hogy maga a folyamat is érték legyen, értéket mentsen, ill. értéket teremtsen. Akkor nem sejtettük, hogy a történetünk a velencei biennálé magyar pavilonjában landol. Azt pedig pláne nem is mertük remélni, hogy hivatkozási alapot teremtünk az alulról szerveződő közösségi építéshez országosan.
Tehát nem várt sikereket értünk el a városon kívüli országos, és nemzetközi szinten, de a helyi megítélése kudarc lett, amely elindított egy eróziós folyamatot, és COVID végleg betette a működésünkben az ajtót, így a létrehozott kulturális műhely a Dobó István Vármúzeumhoz került vissza és Gárdonyi közösségi házként, Gárdonyi Géza múzeumpedagógiai foglalkozásokkal élt tovább, de már egy másik univerzumban. Eger, mint város és közösség nem hitt abban, amit az ország világ előtt bemutattunk 2016-ban Velencében: egy üresen álló épületnek az a legjobb, ha használják, és megfelelő odafigyeléssel, jelenléttel, szervezéssel nem feltétlenül kell úniós, vagy állami 10 milliókra várni, hogy vissza kerüljön a települési ingatlanhasználati véráramba. Eltelt 10 év, és a projektünk a feledés homályába kezd veszni.
De egyszer csak Eger kapuin kopogtatott a BME Lakóépülettervezési tanszéke, hogy 1 évre képletesen leköltöztetnék a hallgatókat Eger izgalmas tervezési helyszíneire. Ennél nagyobb áldás nem érhet egy várost értékes fejlesztési gondolatok szüretelése kapcsán. A két félévben több tantárgy, több témában vette górcső alá Eger olyan telkeit, üresen álló épületeit, amelyek jelenleg utca vagy településképi sebként definiálhatóak. A város közel 900 éves építéstörténete valamint a változatos domborzati viszonyoknak köszönhetően nincs két egyforma szituáció, és rengeteg az egymásra rakódott réteg, amelyek visszafejtése is már önmagában kihívás. A ‘lakótanszék’ nagy elánnal, a tanszékvezető -Nagy Márton- által is képviselt és szeretett palimpszeszt analógiájára érzékeny rezdülések irányába igyekezett a hallgatókat terelni.
Az 1 év megkezdését bejárások, városnézés, többszöri terepszemle indította, amely során több célterület került kijelölésre. A hallgatók foglalkoztak az alulhasznált vársétány és patak építészeti tartalomfeltöltésével, amelyek inkább városhasználati vonatkozásban feszegették az építészet határait. A belvárosban a Dobó utca 7., 23. valamint a Hibay Károly utcai üresen álló telkekre készültek izgalmas funkciókat magukba foglaló, jövőbe mutató épületek. Valamint több üresen álló, funkcióját veszett épület revitalizációja is a tervező asztalra, vagy monitorra került.
A tantárgyak folyamataira nincs nagy rálátásom, és nem is vagyok kompetens, hogy értékeljem mind a terveket, mind az oktatók kompetencia körébe tartozó félévi teljesítményeket, de a félévek végén készült kiadványok egyértelműen összegzik, és bemutatják, hogy sok munka, sok értékes gondolat került összegyűjtésre. Már csak azt kellene “Egernek” kitalálnia, hogy ezt hogyan fordítja a hasznára, mert valószínűleg fel sem fogja mekkora kincs hullott a kezébe.
A célterületek voltak: Szala-patak völgyében, főleg a borkombinát területén (Szociális Lakhatás Műhely), a belvárosi foghíjtelkeken (Fenntartható Lakhatás Műhely) és a használaton kívüli házakban (Kraft Műhely).
A lényeg a lényegben
Kultúrát fogyasztó civilként, kultúrát közvetítő építészként, és majd 10 évig Heves vármegye minőségi épített környezetéért küzdő főépítészeként sajnos lesújtó kórkép állt bennem össze. A vidék szakmailag nagyon magára maradt az elmúlt 30 évben. A kis, és szűkülő tervezési piacok sok mérnök értelmiségit távozásra kényszerített egy becsületes megélhetés érdekében. (Bár más szakterületekre nincs egyértelmű rálátásom, de úgy gondolom szinte minden szakmában hasonló játszódott, játszódik le.) Ez az értelmiségi lemorzsolódás egy régió szellemi fejlődését korlátok közé szorítja, amelynek a következménye az innováció, a kreativitás eróziója.
A társadalom gagyi iránti vágyának erősödése, a minőség konfliktusa a mennyiségivel. Amely folyamatok sajnálatos módon szép lassan a szürke hétköznapokban átveszik a hatalmat, az irányítást, a fejlődés megreked, és csak szinte a kommersz kerül napvilágra. Új gondolatokra, új irányokra a közösség egyre kevésbé nyitott, az újító(k) falakba ütköznek és többszörös energiával, és idő ráfordítással tudnak egy-egy újabb csatát megnyerni. Ha érzékeltetni szeretném, akkor ez a milliméterek harca. Szinte láthatatlan, mert a körbeölelő kommersz, és középszerűség szinte minden elnyom vagy megfojt. Ebben a közegben egy üresen álló, leromlott épület költséghatékony beindítása kulturális funkcióval az érdektelenség homályába vész.
A 15 éve megnyitott Kepes Vizuális Intézet, amely egyébként a társadalom és laikusok számára is értelmezhető, és elfogadható módon került felújításra/kialakításra sem működött a városban. A kultúrára egyszerűen nincs igény. Ezt be kell látni, el kell fogadni. Pár éve egy művésztelepen az egyik művésszel folytattam érdekes beszélgetést, aki azt mesélte, hogy Németországban készült egy tanulmány, ami azt vizsgálta, hogy mekkora az a város méret/lélekszám, amely mellett már egy (szub)kulturális intézmény rentábilisan üzemeltethető. Ez a szám a 400.000 fő. Ez a szám igen sokmindent más megvilágításba helyezett nálam, mert így érthetővé vált, hogy Eger 50.000 fő alatti létszáma sosem fogja biztosítani azt a közeget, amelyre én vágynék, vagy amelyet a szeretett városomnak gondolnék. A város léptéke, a vizuális kultúránk képzésének elmaradtsága, amely által a minőségi kultúra fogyasztás nem megvalósítható, ezt nem fogja tudni soha megugorni.
Ebben a közegben a lakótanszék mégis gondolt egyet, és a Dobó utca 28. szám alatt már 10-15 éve üresen álló műemléki védettséget élvező önkormányzati tulajdonban lévő épületre vetett a szemét, hogy aktiválja, és bekapcsolja a városi véráramba. Az épület lokációja első osztályú, a belvárosban, a kis és nagy Dobó tér, valamint a zeneiskola szomszédságában, a vár tövében egyedül álló. Léptéke is megfelelő arra, hogy kisebb kiállításokra, művészeti performanszokra, összejövetelekre alkalmas legyen. A tanszék saját költségvetéséből áldozva, Nedeczky Zsolt projektfelelős vezetésével, az EKKE Média és Design Intézet bevonásával (Szolnoki József intézeti vezető aktív jelenlétével): hallgatókkal, oktatókkal közösen pár nap alatt kitakarították, valamint az önkormányzat, helyi kivitelezők, civilek segítségével, támogatásával a műszakilag szükséges és elégséges beavatkozásokat elvégezve az épületet szubkulturális kiállítóhellyé varázsolta. (Amit nagyon fontos ezen a ponton megjegyezni, hogy mindez az együttműködés nem jöhetett volna létre a jelenleg a kultúráért felelős alpolgármester Gulyás László (mellesleg zeneiskola igazgató) támogatása nélkül.
László jelenléte nyitott ki olyan ajtókat az önkormányzat berkein és folyamatain belül, amely nélkül ez a kezdeményezés vitathatatlanul nem valósulhatott volna meg. Ahogy 2015-ben az arkt ellátó projektjénél az akkor hasonlós minőségben működő alpolgármester Rázsi Botond, most László személye indukálta a folyamatokat egy sikeres megvalósulás irányába.) Viszont egy átlag ember, ha betéved nem lesz lenyűgözve, sőt vagy értetlenül, vagy felháborodva kérdezné, hogy miért nincs a visszavakart, és repedezett falfelület helyett tükör-glett, a felszedett pvc-k helyett a natúr beton helyett greslap, vagy laminált parketta burkolat, a történeti, avítt fa nyílászárók helyett műanyag!? Miért jó ez? - tenné fel a kérdést.
Azért mert ahelyett, hogy üresen megy tönkre, végre inkább használatban van egy épített értékünk, amelyre (sok társához hasonlóan) nem állnak rendelkezésre 10 és 100 millió forintok. A műemlékvédelmet is újra kell gondolni, mert értem, és valamilyen mértékben, bizonyos esetekben el tudom fogadni, hogy sokszoros pénzekért szinte az eredeti állapotot felülmúló módon, ráadásul 100-200 évnyi műszaki elvárást még megugorva revitalizálunk egy-egy épületet, de ha őszinték szeretnénk lenni, ez nem lehet általános, és a fenntarthatóságért (ami nem létezik) folyó harcban: nem lehet elvárás.
Olaszországban látjuk, és szeretjük, hogy nem csinálnak a régi, történeti épületekből mézeskalács házikót. Használják, mert erre épült, és az avulása, mint mindennek a világunkban, a velejárója. A családban a nagymama amikor megöregszik, nem visszük el plasztikai sebészhez, hogy a 80 év ráncait, sebeit, hegeit eltüntessük, és 20 évesek módjára sminkeljük, öltöztessük, hanem nagymama úgy jó, ahogy van. A család, és annak történetének szerves része. Nem lehet cél a hamisítása, de a család aktív szereplőjeként kell rá tekinteni. Ez az analógia az épületeinkre, településeinkre is igaz.
Sajnos a világunk fejlődése olyan irányt vett, amely a logikával, és a magától értetődő folyamatokkal szembe próbál menni. A lakótanszék a Dobó utca 28-ban mutatott kezdeményezése hiánypótló, fontos hivatkozás lehet, nem csak Eger, hanem minden városvezetés számára, hogy ez egy alternatív irány egy élhetőbb jövő felé. A magam részéről ezúton köszönöm a hallgatók, és oktatók áldozatos munkáját a város és a közösség nevében is, és kívánok izgalmas további féléveket, helyszíneket, több el- és befogadással.
Ha tetszett a cikk, és szeretnél előfizetni magazinunkra, itt teheted meg.
