A veszprémi konferenciabeszámolónk második részét a 203-as, 2025/7-es lapszámunkból közöljük.
A konferencia második napja: régészet-művészettörténet, valamint a restaurátori munkák
(Az első nap összefoglalója ezen a linken olvasható.)
Középkori eredetű várhegynek ilyen régészeti és műemléki kutatása, valamint kortárs értékeket egybeszövő felújítása nemigen volt még hazánkban. Az 1945 utáni, budavári helyreállítások juthatnak talán eszünkbe, ám az egy egészen más körülményekkel operáló feladat volt, ráadásul egy szomorú szükség, a háborús pusztítás indukálta. Ma egészen más műemléki, szervezeti, kulturális és közösségi igényekkel lehet szembenézni, ráadásul a hatalmas területen többféle funkció számára kellett megfelelni a 21. század komplikáltabb elvárásainak.
Ehhez a léptékhez tehát nincsenek kikövezett utak
Az első napot követően, október másodikán e kihíváson belül a műemléki szálakra és annak menedzsmentjére fókuszált az esemény. Vörös Tamás DLA a projekt vezető építészeként volt döntéshozó ezen a területen is, azonban mellette Vavra Áron műemléki projektvezetőként fogta kézbe és szervezte meg ezt az aspektust. Ami elsőként eszünkbe juthat a feladatról, már az is óriási halmaz: hidat kell képezni a 18 műemlék összes területének régészével, művészettörténészével, műemléki kérdésekkel kapcsolatos építészeti tervezésével, ráadásul a hatósági kapcsolattartást is vezetni kell a restaurátori és műemléki engedély-folyamatokkal. Hamar kiderül azonban, hogy ez csak a jéghegy csúcsa. Hiszen a projekt alatt már a fenntartásra, a kivitelezhető és minél költséghatékonyabb üzemeltetésre is gondolni kell.
Mind Vavra Áron, mind Vörös Tamás kitértek a panelbeszélgetéseken arra, hogy minden kutatóval külön-külön dolgozták ki az adott érték környezetének kívánt paramétereit – pára- vagy hőmérséklet-igényét, amit aztán a kivitelezőkkel is egyeztettek oly módon, hogy fél szemük a mérleg másik nyelvét befolyásoló költségeken is ott volt. Ezek a konkrét igények ráadásul nem csak épületenként, de azokon belül is váltakoztak. Van falfestmény, amelynek fala alatt a teljes vízszigetelés rontott volna a festések állapotán, ezért csak részleges szigetelés készült a kritikus helyeken, míg pár fallal arrébb már teljes, utólagos vízszigetelést írnak elő.
A projekt keretében a kutatás és tervezés részben időbeni átfedésben történt, és olykor a kivitelezés közben is mindkettő szükséges volt, ami megint csak a menedzsmentnek adta fel a leckét. A szervezeti háttér és a távolságok kezelése szempontjából ennek volt pozitív oldala is, mivel a kivitelező, valamint a hivatalos műemléki projektvezető és a szakértők lényegében egy helyen voltak mindig. „Gyorsabb és sokkal hatékonyabb lépéseket eredményezett mindez. Nem mindegy ugyanis, hogy hol születik egy döntés: távol az emléktől és a vele dolgozó szakemberektől egy asztalnál, vagy pedig ott a helyszínen” – mondja Vavra Áron. Ha már a kutatás-kivitelezés párhuzamossága szóba jött, talán a régészek azok, akik elsőre eszünkbe jutnak ebben a problematikában, az alábbi kérdéssel:
Hogyan zajlik az ásatás a föld alatt, ha felette már építkeznének?
Hegyi Dórának, a Nemzeti Múzeum – Nemzeti Régészeti Intézet munkatársának, valamint csapatának óriási feladat lehetett a teherautók és munkagépek sűrűjében, a szükségszerűen ásatási területté nyilvánított szigeteken elvégezni ezeket a feltárásokat. Előadásával viszont megint nyilvánvalóvá vált, hogy nézőként a felszínt kapargatjuk. Az ő munkájuk ugyanis korántsem a föld alá korlátozódik. Miközben a kivitelezés zajlik, az épületburkolatok alól új felfedezések tárulnak fel: a falakból előbukkanhat egy korábbi palotaperiódus párkánya vagy ablaka, ahogy középkori leletek kerülnek elő mondjuk egy épület emeleti födémjének feltöltéséből is.
A föld alatt történt kutatásoknak hála, a régészek gyönyörűen ki tudják rajzolni a várhegy középkori erődítésének kontúrját napjainkra. De a föld alól nem csupán az épített emlékek üzennek nekünk: számos sírt is feltártak ugyanis a munkálatok során, közülük érdekesség a székesegyház altemplomában megtalált egyik női nyughely. Benne bizonyos kémiai folyamatok okán a csontok ugyan teljesen elporladtak, de a hölgy hajfonata és hegyes orrú cipője fantasztikus állapotban őrződött meg. Ezeket jelenleg a szakemberek konzerválják, és a közeljövőben be is lesznek mutatva egy kiállítás keretében.
A jövő újabb kapacitást igénylő feladata lesz minden felfedezés dokumentálása, feldolgozása és publikálása a világ felé. Külön kérdés, hogy mely évszázadot jelenthetik ki a legkorábbi érának a vár területén? Ahogy Hegyi Dóra kiemelte, az egyik legértékesebb lelet egy Lancea Regis dénár megtalálása volt, amelyhez hasonló nagyon kevés van csupán számontartva. Ahogy Vavra Áron is hangsúlyozta, a magyar államiság első vert pénzének egy darabját ráadásul eredeti rétegében találták meg.
Árpád-kori réteg eleve kevés helyen maradt fenn a várhegyen a többszöri átépítések és az ezekből adódó tereprendezések miatt, így még nagyobb felfedezés, hogy saját korának közegéből került elő ilyen ritka és értékes darab a Szent György Kápolnától mindössze 10 méterre. Csakhogy úgy tűnik, az István és Gizella előtti időkben is virágzó élet lehetett már itt. Találtak például olyan sírokat, amelyben S-végű fülbevalóval rendelkezett az elhunyt, mely ékszer a 10. század jellegzetes viselete.
A föld feletti kövek is üzennek
Feltárult előttünk az Érseki Palota művészettörténeti kutatása is Gömöry Judit által. Izgalmas volt átlátni a „palota a palotában” felfedezést, ahogy azt is, hogy nyilvánvalóan nem szó szerint, de bizonyos helyiségek rendeltetései, funkciói kortárs átiratban ma is hasonlóak lesznek, mint eredetileg voltak. Simon Anna művészettörténész pedig mindenkinél jobban ismeri a Szent Mihály Főszékesegyházat, annak különböző korszakokban történt átépítését vagy felújítását. Például a jelenlegit és az Aigner-féle átépítést is, mely során a középkori falszövetig bontották vissza a barokk köpenyezéseket, ráépítéseket, és Ádám Iván kanonok korabeli fotóinak hála, e középkori részek legalább dokumentáltak valamelyest. Falkutatással azonban Simon Anna is tett új felfedezéseket, és ami még fontosabb, konkrét maradványokat is talált az épület korai történetéhez. A középkorban eleve több átépítési periódus volt, így számára is fontos kérdés a legelső állapot(ok) tisztázása. Ebben a szomszédos Szent György Kápolna, valamint a 11. századi székesegyház konkrét fizikális kapcsolata jelent érdekfeszítő kérdőjelet.
„1957-ben, mikor feltárták a kápolna romjait, örültek, hogy végre találtak valami bemutathatót a Szent György Kápolnából. A legfőbb kérdés így az volt, miként lehetne a közönségnek ezeket a romokat prezentálni? A mai szemléletünk viszont megfordult: most már azon van a fókusz, hogy mi az, ami nincs meg belőle.” Sarkadi Márton építész, műemléki szakértő kijelentésével folytatom e fenti, a Szent György Kápolnához kapcsolható kérdést, aki a székesegyház és a Nagyszeminárium közötti romok konzerválása és kutatása tárgyában tartott előadást.
A kápolna egy csoda a magyar régészet és építészet történetében, azonban egy roppant bonyolult kőhalmaz is, amit még az építészeknek és nem feltétlen a korszakkal foglalkozó szakembereknek is nehéz első látásra értelmezni A kutatók, akik több éve foglalkoznak e kor hasonló típusú fragmentumaival, egy szubkultúra részesei. Ők már behunyt szemmel is látják az egyes kövek, sarok-illeszkedések, pillérköteg-alapok analógiáit, de még számukra sem állt össze teljesen ennek az épületnek az eredeti tömegfelépítése vagy éppen kérdéses kapcsolata a székesegyház 11. századi keresztházával.
Ha lehetek e cikkben szubjektív, nekem ez volt az egyik legérdekesebb kérdés az egész nap folyamán, amelyre sem Hegyi Dóra régész, sem Simon Anna művészettörténész, sem Sarkadi Márton nem tudott egyértelmű választ adni. Izgalmas volt látni a különféle elméleteket és azt, hogy egy konkrét régészeti falszakasz és annak beazonosítatlan ideje mennyi szálon vet fel kérdéseket múltunk ezen kőből épített szeletében. Jelen cikk keretei a teljes kutatás jelenlegi állását nem tudja részletezni, de mindenképpen ajánlom, hogy az ő publikációikat e témában forgassák majd!
A romok bemutatása is érdekes ellentmondásokat tükröz, hiszen az M Építész Iroda által nemes és kortárs formákkal befoglalt régészeti helyszín visszanyeri szakrális rendeltetését is. Ez egy rendkívül érdekes feladat. Egyrészt azért, mert a rom egy része a Nagyszeminárium barokk épülete alatt nyugszik, ami eleve sokak által nehezen értelmezhető látványt kínál. Másrészt valamilyen muzeális interpretációt is nyújtani kell ahhoz, hogy az érdeklődő fejben felépítse a maradványok kontextusát, mellyel vissza is tértünk a Sarkadi által kifejtett dilemmához: egy szinte 90 százalékban hiányzó részt miként lehet kifele elbeszélni az embereknek? Szó esett jövőbeli, 3D elméleti rekonstrukcióról, valamint arról, hogy a vezetett sétákon kívül ki kell alakítani egy magyarázó felületet itt oly módon, hogy közben múzeumot se teremtsenek a használatban lévő szakrális térből.
Egyszerre kémikusok és művészek
A második szekció főszereplői a restaurátorok voltak. Az ő különleges világukban az elméleti és gyakorlati módok összeolvadnak. A szekció folyamán belemerültünk abba, hogy itt bizony nincs napi rutin, minden egyes feladat más és más megoldást igényel. Az Érseki Palota dísztermében sikerült feltárni és megvizsgálni a teljes barokk kifestést, melyre később Steiner Rudolf festett rá a 19. század második felében. Dalos Viktória a csapatával végül az ennél korábbi, barokk festés-rendszer visszaállítását végezte el.
Eredeti barokk részei amúgy ott vannak Steiner munkája alatt, de annak tetején most egy harmadik réteg képződött napjaink rekonstrukciójával. Ehhez ki kellett dolgozni a fedőfestés kémiai összetételét, ami minden esetben egyedi, hiszen a történeti képek unikális struktúrájához kell új arányt kikeverni. A lényeg, hogy a kortárs festés szerkezete gyengébb legyen a réginél, valamint szükséges egy köztes réteg, hogy elválassza a két periódust. Dalosnak ehhez több kísérletezés, különféle keverékek öteltelése kellett, ám sikerült a későbbiekben eltávolítható, látványban kifogástalan művet elérni.
Mindemellett külön kuriózum volt számukra, hogy a freskó technikával készült falakkal ellentétben Johann Ignaz Cimbal barokk mennyezeti képe egészen kivételes módon, kvázi az olajfestmények technikájával készült hajdan. Előadásából még hadd emeljem ki azon időkapszulák bemutatását is, amelyeket a korábbi évszázadok festői és restaurátorai hagytak a falakon vagy épp a párkányok eldugott tetején. Volt ott eredeti pigment vagy éppen annak csomagolóanyagaként használt, 1950-es évekbeli lottószelvény, de megtalálták Steiner Rudolf aláírását is. Ugyan a festőrestaurátorok nem, de hasonló üzeneteket a most dolgozó farestaurátorok is elrejtettek.
Szalay György és Pák András az összes míves faburkolat faszobrászi és helyreállítási munkájáért feleltek. Elég csak az Érseki Palota folyosóin végigmenni, hogy lássuk, mindez milyen léptékű munkát jelentett itt Veszprémben. A palota hatalmas, faragott szárnyas ajtói, az érseki kápolna aranyozott farészletei vagy az ún. Metszetszalon káprázatos atmoszférát teremtenek. Utóbbiban az egész terem van fapanelekkel burkolva, melyekben a metszetek mezőit hagyták csupán ki.
Az ekkora méretű táblák vetemedése, pótlása nehézkes, főleg, hogy az új fával való kiegészítés a nedvesség- és víztartalombéli különbségek miatt is kihívás. Ennek okán a szükséges, kis mértékű pótlások esetében a helyben újrahasznosítható anyagokra kellett összpontosítani. A két szakember kifejtette, hogy igyekeztek korabeli technikákkal kezelni a faanyagokat a modern, de talán nem olyan hosszú távú megoldások és vegyszerek helyett. Az eredmény magáért beszél – az Érseki Palotában a hatalmas szárnyasajtóknak, fakereteknek impulzív erejük van.
Viszont nem csak azoknak, hiszen az elkészült részeken végigvonulni igazán a szakemberek előadásai után volt élvezetes. Minden falra, ablaktokra, kilincsre vagy akár a műemléki falakat direkt kikerülő kapcsolókra tekintve eszünkbe juthatott az ő energiájuk, elhivatottságuk, valamint az általuk elmondott érdekességek a múltról.
Ha tetszett a cikk, és szeretnél előfizetni magazinunkra, itt teheted meg.
