Interjú Molnár-Sztana Boglárkával, a Hello Wood Diplomadíj OCTOGON-különdíjasával!
Ritkán fordul elő, hogy egy diplomázó építész hallgató olyan mély, komoly és társadalmilag kardinális témában írjon mestermunkát, mint Molnár-Sztana Boglárka. A „HÉJ! - Hajléktalanság kérdéseire adható lehetséges Építészeti Javaslatok” című projekt bár személyes emlékeken alapul, jól kidolgozott, pontos és komplex kutatás támasztja alá. Célja a felelősségvállalás, és hogy az építészet eszközeivel felhívja a figyelmet egy olyan súlyos társadalmi problémára, mint a hajléktalanság.
Martinkó József, az OCTOGON főszerkesztője október 18-án, a Hello Wood főhadiszállásán, a Zichy-kastélyban adta át a győri Széchenyi István Egyetemen diplomázott Boglárkának a magazin különdíját, amelyhez egy online megjelenés is társult. Olvassátok el a díjazottunkkal készült interjút!
Frissen végzett építészként miként találtál rá erre a témára? Miért fontos számodra ez a terület?
A témaválasztásom személyes indíttatású. Gyermekkoromban szombatonként piacra jártunk Édesanyámmal, ahol az odavezető úton volt egy hajléktalan úr. Rendszeresen vettünk és vittünk neki zsemlét, párizsit. A diplomamunkámban így emlékezem meg erről:
2004 - ősz
Borongós idő van. Szombat.
Pihenő nap. Nem kell tanulni.
Hallom Anyukámat. Már készülődik. Megyünk a piacra.
Ez a MI programunk. Szeretek piacra járni.
Szeretem nézni az embereket. Szeretem nézegetni, amit árulnak.
Egy dolgot jobban várok.
Ma viszünk ételt a bácsinak. Ő a lépcső alatt lakik, a piacra vezető úton.
Van egy matraca. Kedves.
Először, amikor anya zsemlét és párizsit adott neki nem értettem.
Féltem tőle. Koszos, foltos, szakadt ruhája van.
Ő is gyakran piszkos.
Neki nem vesz az anyukája ruhát?
Neki hol van az anyukája?
Ma már nem félek. Anya azt mondta nem kell.
Lehet ma már én adhatok neki zsemlét és párizsit?
Anya vajon megengedi?
Gyerekkorom óta teljesen természetes és alapvető, hogy segítünk a rászorulóknak, hajléktalanoknak. Akár gyűjtéssel, akár pár száz forinttal az aluljáróban, vagy egy kakaós csigával. Ezekből az emlékekből és érzésekből indult minden. A lelkem azt súgta, hogy ezzel a projekttel most „adakozni” tudok. Elcsépelt ezt mondani, de ha már egy ember elgondolkodik rajta, felkeltem az érdeklődését, vagy csak innentől másképpen viszonyul a témához, úgy gondolom, már megérte.
A tanszéken hogyan fogadták a választásod?
Először döbbenettel fogadták a téma súlyossága miatt, ugyanakkor minden lehetséges támogatást megkaptam hozzá. Külön ki szeretném emelni a konzulenseimet Bach Pétert és Dobos Bencét, akiktől nagyon sokat tanultam. Segítettek felfejteni a téma rétegeit és átlendíteni a nehezebb pillanatokon, egyensúlyozni az érzelmek és a racionalitás között.
Hogyan zajlott a kutatási időszak?
A hajléktalanság egy nagyon sokrétegű, komplex téma, így a kutatómunkába rengeteg időt fektettem. Talán úgy helyes, ha azt mondom, az egész diplomamunkám egy kutatás volt. Még az utolsó hetekben is készítettem interjúkat, felvettem a kapcsolatot szociális munkásokkal. Folyamatosan kaptam az impulzusokat, és szerintem részben ez is vitte mindig előre a projektet.
A legelső lépés az volt, hogy kimentem az utcára és beszélgettem hajléktalanokkal. Megkérdeztem, ők mit látnak, működik-e a rendszer, miként lehetne jobb. Felvázoltam az akkori koncepciómat, és elmondták róla a véleményüket. Ezen kívül beszéltem különböző szervezetekkel – Budapest Bikemaffia, Magyar Vöröskereszt –, akiknek szintén elmeséltem az ötleteimet, ők pedig megosztották velem a tapasztalataikat.
Számodra mit jelent, hogyan írható le a hajléktalan lét? Milyen ma Budapesten hajléktalannak lenni?
Nehezen írható le, mert ahogy a diplomamunkában is feszegettem a kérdést: Ki a hajléktalan? Ki számít hajléktalannak? kérdésekre nehéz egzakt válaszokat adni. A témában való elmélyülés és az idő elteltével egyre jobban kikristályosodott, hogy a hajléktalanságot – mint fogalmat – amennyire a társadalom szűken értelmezi, az annyira tág és összetett. Elkezdtem tehát a téma rétegeit még inkább felfejteni, és pontos definíciók után keresni.
Fontosnak tartottam, hogy saját magam számára is a lehető legpontosabban definiáljam, hogy kik számítanak hajléktalanoknak. Ugyanis a jogszabályok többféle definíciót is tartalmaznak: „Hajléktalan a bejelentett lakóhellyel nem rendelkező személy, kivéve azt, akinek bejelentett lakóhelye a hajléktalan szállás.” vagy „Hajléktalan az, aki éjszakáit közterületen vagy nem lakás céljára szolgáló helyiségben tölti.” És akkor itt jött képbe még egy szál: vajon hajléktalannak nevezhető-e az a vándor, aki egy hátizsákkal indul el világot látni, alkalmi szállásokon, pályaudvarokon éjszakázik, utcai zenéléssel, kéregetéssel szerez pénzt magának?
A hajléktalanság sokrétűségének feltárásában Berecki Linda a Magyar Vöröskereszt szociális szakmai igazgató-helyettese volt segítségemre. Linda segített lépésről-lépésre megismertetni velem a ma Budapesten élő hajléktalanokat, akiket alapvetően három csoportba sorolhatunk, de mindegyik között vannak átfedések, éles vonalat nem húzhatunk közöttük. Ez a három fő csoport a következő: szállón lakók, utcások, pszihciátriai betegek. Az utcások csoportja tovább rétegződik az ősutcások és a kapualjasok alcsoportjaiba. Ősutcásoknak nevezzük azokat, akik már a rendszerváltás óta hajléktalanok, erdő széli kalyibákban laknak és nem céljuk a szállóra való bekerülés. A kapualjasokkal már gyakrabban találkozhatunk, őket rendszerint hídak alatt, metróaluljárók bejáratainál figyelhetjük meg – ők lehetnek szállóról kiszorultak, vagy éppen a vándorló fiatalok. A vándorló hajléktalanok azok, akik szállásról szállásra járnak és céljuk a munkaszerzés, valamint a napi betevő megszerzése. A rehabilitációs hajléktalanok azok, akiket egyáltalán nem láthatunk utcákon. Nekik már fix munkájuk van, segélylakásuk, viszont az ellátórendszer még nem engedi el a kezüket a teljes visszaintegrálódás eléréséig.
És mit tehet az építész, tehet-e valamit egyáltalán? Hogyan lehet „jól otthont” teremteni az otthontalanoknak?
Úgy gondolom, az építészetnek része a társadalmi felelősségvállalás, hiszen rengeteg eszköz van a kezünkben, amivel segíthetünk vagy felhívhatjuk a figyelmet egy-egy fontos társadalmi problémára.
A hajléktalanság esetében fel kell térképezni az említett csoportokat, és olyan lehetőségeket teremteni, amivel nem csak a hajléktalanoknak segítünk, hanem egyúttal a társadalomnak is „emészthetőbbé” tesszük a problémát. Például a kéregető hajléktalanok minimalizálását lehetne segíteni több kisebb adománypont elhelyezésével, ahol az emberek ott tudnak hagyni nem használt könyvet, ruhát vagy éppen a megmaradt kakaós csigát. Nekik is emberibb, ha nem a kukából kell kivadászni ezeket. Berecki Linda szerint nem szabadna csodálkoznunk a hajléktalanok viselkedésén, hiszen ezzel, a jelenlegi helyzetben mi neveljük beléjük a már-már „állati”-nak nevezhető szokásokat.
Azt gondolom, a szükségletek pontos felmérésével és az erre reflektáló, gondosan megtervezett projektekkel lehetne idővel elérni, hogy ezek az emberek vissza tudjanak integrálódni a társadalomba, hogy végre újra „otthont” találjanak.
Mesélj kicsit kérlek a HÉJ!-ról és az abban megjelenő különböző léptékekről? Hogy látod, jelenleg melyik lehetne leginkább kivitelezhető? Vagy ez csak egy adott rendszerben működtethető?
A projektem legnagyobb léptékű programja az R66 megtervezése volt, ami szálláslehetőséget biztosít ideiglenesen újrahasznosított elhagyatott épületekben a hajléktalanok számára, illetve itt tud működni az a szervezet is, ami ezt fenntartja. Átmeneti hasznosítását meg lehetne oldani konténerekkel, amiket aztán ugyanolyan egyszerűséggel el is lehet távolítani. Megoldható lenne menedékhely, alvópont kialakítása, sőt egy közösségi tér is számukra.
  |
R66, azaz Rákoczi út 66. szám alatt található – több 10 éve üresen álló – hétemeletes szerkezetkész vasbeton épület nagyságából kiindulva több száz hajléktalannak tudna ideiglenesen otthont teremteni, amíg végül hotel lesz belőle. Egy olyan rendszer kitalálása volt a célom, amely könnyen adaptálható más helyszínekre is. Ezért először összegyűjtöttem azokat a funkciókat, amelyekre szükség van egy szálló működtetéséhez. Ezek után ezeket a funkciókat osztályoztam, rangsoroltam. Ezzel párhuzamosan pedig megbecsültem, hogy körülbelül mekkora befogadóképességű legyen a szálló. Szociológiai szempontok alapján a harminc fő egy jól kezelhető közösségi létszám. Ezért a hajléktalanok számát egyenlőre harminc főben határoztam meg, nemtől és kapcsolati státusztól függetlenül.
Ez a program öleli fel a két kisebb léptékű tervet – az általam tervezett két objektumot a R66-ban lakók készítik, és feladataik közé tartozik ezeknek a karbantartása is. Ez azért is lényeges, mert ezáltal is munkára ösztönözzük őket.
A kis- és középléptékű megoldások a PAD projekt és a Raksz?Adsz! gyűjtőpontok kialakítása lett. A PAD egy hordozható, padra szerelhető sátor, ami védelmet ad a köztéren éjszakázóknak a külső hatásokkal szemben. A R?A! gyűjtőpontok alapelve, hogy attól még, hogy valami valakinek feleslegessé válik, másnak kincset érhet.
A PAD tervezésekor a legelső lépés az volt, hogy többségében milyen formájú és méretű padok találhatóak Magyarországon. A padok hossza átlagosan 1,6-2 méter közé tehető. Működését tekintve törekedtem a legegyszerűbb összeszerelési, tárolási és hordozhatósági megoldásra. A PAD működési elve és részei: Két üvegszálas sátorrúd közé feszített ponyvából áll. Az üvegszálas sátorrúd könnyen hajlítható és összecsukható. A sátorrudakat a ponyvára varrt bújtatókba kell behelyezni. Több bújtató is található a ponyván, hogy a pad megfelelő méretéhez tudjuk igazítani. A két sátorrudat a pad két végén kör formára hajlítjuk, majd egymáshoz rögzítjük. A rudakat tépőzáras rögzítőelemekkel a pad különböző részeihez rögzítjük. Ezt követően a ponyva részét a sátorrúdon egyszerűen körbehúzzuk. A ponyva részre terveztem különböző zsebeket, melyek tárolási lehetőségeket biztosítanak. Illetve egy szellőző nyílás is betervezésre került.
A ponyva anyagát egy upcycling ötlet megismerésével alakítottam ki. Lényege, hogy nylon zacskókat összegyűjtünk, ezeket feldaraboljuk, majd pedig vasaló segítségével összevasaljuk. Hő hatására a nylon olvadásnak indul, az egymásra helyezett nylon darabok összeolvadnak. Ezzel a technikával bármilyen méretű ponyva kialakítható. Szabható, varrható anyagot kapunk, mely teljesen mértékben vízhatlan. Opció lehet a belsejébe egy izolációs fólia varrása, melyet elsősorban elsősegélynél használnak.
  |
A Raksz?Adsz! pontok kialakítása során műanyagrekeszeket hasznosítok újra, utcabútorokat készítek belőlük. Elsősorban egy polcrendszer kerül minden ponton kialakításra, ahol az adományokat lehet hagyni. Mindemellett lehet belőlük ülőfelületet készíteni, ahol megpihenni lehet, vagy egy asztalfelületet ahol megebédelni. A rekeszek a standard 60 x 40 x 30 cm méretűek, egymáshoz rögzítésüket műanyag kötegelővel oldom meg. A színeknek is szerepe van. Egyrészről a rekeszek festésével is munkát adok a hajléktalanoknak, másrészről pedig lényeges, hogy a társadalom szemében is ízléses jókedvű „utcabútorok” jelenjenek meg az utcákon, amiket menő használni. A gyűjtőpontok térkijelölését színes ragasztószalagokkal oldottam meg, melyek könnyen eltávolíthatóak és egyben figyelemfelkeltőek.
Úgy gondolom, a diplomamunkám mindegyik része, stációja önállóan is megállja a helyét. Nyilván a mikroléptékűeket sokkal egyszerűbb megszervezni és létrehozni, ugyanakkor fontos, hogy mindegyik mögé kell egy szervezet, ami működteti.
Kik tartanák fenn a HÉJ!-at?
Lényeges szempont volt a tervezésnél, hogy ne csak magukat az objektumokat és az épületet tervezzem meg, hanem a szervezeti hátterét is. Úgy gondolom, a HÉJ! működéséhez egy alapítvány szükséges, akár a Máltai Szeretet Szolgálat, a Menhely Alapítvány, vagy a Budapest BikeMaffia bevonásával. Az alapítványi támogatás tenné lehetővé a HÉJ!-on belüli projektek létrejöttét, működését és fenntartását.
Budapesten belül hol látod a legégetőbbnek a helyzetet, ahová az általad tervezett installációk, objektek kerülhetnének?
Ennek vizsgálatához Bene Bence OTDK dolgozatát vettem alapul, aki a hajléktalanok egy napjának térbeli és időbeni mozgását vizsgálta. Különböző ábrákat készítettem, hol járnak sűrűbben a hajléktalanok, melyek azok az utak, amiket frekventáltan használnak és mik azok a városrészek, amiket többnyire elkerülnek. Kirajzolódik, hogy a pesti oldalon jellemzően többet járnak, mint a budai oldalon. Ezen belül is frekventált részek a Kerepesi út, Üllői út és József körút környéke. A három különböző léptékű megoldásomat pedig ezekre a mintákra fűztem fel. Jellemző bázisuk például az aluljáró, két okból is: egyrészt sok ember megfordul, nagyobb eséllyel jut alamizsnához, másrészt védi őket az időjárás viszontagságaitól.
Volt esetleg konkrét külföldi projekt, ami inspirált? Egyéb jó gyakorlatok, amikből ihletet merítettél?
Persze, szerintem fontos tájékozódni és megvizsgálni azt, mások hogyan állnak egy adott témához. Főként külföldi példákat találtam. Érdekes volt látni, egy adott ország miképpen áll a témához. Leginkább a mikroterek kialakításáról találtam hasznos projekteket. Ilyen például New Yorkban a Framlab által tervezett alvókapszulák, vagy a billboard housing. De rengeteg mást példát is említhetnék.
Milyen más szakterületről érkező szakembert gondolnál szükségesnek bevonni az esetleg megvalósuló HÉJ!-hoz?
Minél több vélemény, ötlet születik a projektet illetően, annál több rétegét tudjuk felfejteni ennek a komplex témának. Véleményem szerint szükség van a hajléktalanok véleményére, urbanistákra, szociális munkásokra, de akár civil emberekre is, hiszen fontos, hogy a társadalom is magáénak érezze és ezáltal befogadóbbá is váljon.
A diplomázás után tervezel tovább foglalkozni a HÉJ!-jel? Egyéb tervek?
Persze. Szeretném tovább fejleszteni és találni támogatókat, akikkel el lehetne kezdeni közösen ötletelni és a konkrét megvalósításon gondolkodni. Viszont nem sürgetek semmit. Hagyom, hogy a saját kis medrében folyjanak a dolgok, mindennek eljön a megfelelő ideje.
Molnár-Sztana Boglárka | Instagram
Ha tetszett a cikk, és szeretnél előfizetni magazinunkra, itt teheted meg.
