Hirdetés

A  Lánchíd

A 150 éves Budapest előtt tisztelgünk sorozatunkban, amelyben Szerb Antal Budapesti kalauz marslakók számára című írásának eredünk nyomába. Vállaltan szubjektív bemutatónk számára felbecsülhetetlen sorvezetőt jelentenek az Író sorai, bár a stílus és a látásmód természetesn nem érhet fel a művelt pesti írástudóéhoz. Mi változott, és mi maradt változatlan? Lássuk elsőként a Lánchidat.

 

Fotó: Fortepan / Jakucs János 1935

A Lánchidat valószínűleg mind a négy évszakban építették, de azért mégis főképp téli híd. Téli és esti, fekete a jellegzetes színe, meg az a csokoládé-barna, ami a nagyvárosi aszfalt, ha vizes. És azért is téli híd, mert az elődje nem volt téli híd. Azelőtt hajóhíd kötötte össze Pestet Budával, azon sétált Virág Benedek, a szent öreg, lelkes társaival. Télen a hajóhidat szétszedték. De akkoriban a Duna még gyakran befagyott és az emberek átkorcsolyáztak Budára. Ha nem fagyott be, csak zajlott, egészen Bécsig kellett felkerülni annak, aki, mondjuk, a Krisztina-téren akart vacsorázni. Valószínűleg.
A Lánchíd, amint látja, Uram, empire-stílusban épült, mint az egyik oldalon az Alagút bejárata és a másik oldalon a Főkapitányság. Általában Pestnek két történelmi rétege van: a barok, amely az alapvető katholikus és német polgárság lelke, és az empire, amely egy nagy magyar lendület emlékét őrzi, egy lendületét, amely azóta a semmibe enyészett. Itt, az Alagút és a Főkapitányság között, még megvan valami belőle. Ha a nádor lenézett palotájából, száz évvel ezelőtt, ezt a képet látta. És sóhajtva Széchenyire gondolt, akit ő csak Stefi gróf néven becézett. Azután visszatért íróasztalához, konok munkakedvvel, mint Habsburg ősei.
A Lánchíd éktelenül hosszú. Próbálja meg egyszer, Uram, és nem bánja meg. Sétáljon át egy hölggyel Budára és azután jöjjön vissza, lehetőleg ugyanazzal a hölggyel. Meglátja, szerelmet fog vallani, mert a híd olyan hosszú. Budapest az igaz és mélységes szerelmek városa. Higgye el, Uram, aki ismeri ezt a várost, csak könnyezve tud beszélni róla.
Ne nézzen jobbra és ne nézzen balra. Ön csak a Főkapitányságra nézzen, az szép és arányos és hallgatag. Ne nézze az Akadémiát, hogy olyan dühösen és makacsul méltóságteljes, mint tudományos életünk. Szólítsa kegyelmes úrnak, bár lehet, hogy csak méltóságos, de jobb, ha az ember óvatos. És ne nézze a Gresham-palotát. Szegény valamikor merész volt és fiatal. Így élünk mi is, pesti lelkek, mint a Főkapitányság, egyfelől a hivatalos, másfelől a kommerciális fesz és pöf cifrái közt. Azért nem nézünk se jobbra, se balra.

/ Szerb Antal, 1935 /

Fotó: Fortepan / Ladinek Viktor, 1935

Nos, a Lánchíd. Kezdjük hát vele, ahogy Szerb Antal is tette. 

Tisztelt Író Úr, Ön nem tudhatja, hogy a Lánchidat a többi, nem kevésbé becses budapesti híddal együtt nagyon barátságtalan módon a Dunába robbantották a visszavonuló, vesztésre álló német csapatok. Nem tudhatja, hiszen akkortájt épp Balfon időzött, na persze nem a szanatóriumban. Ami azt illeti, kilenc nappal később már fentről, a mennyországból szemlélhette szeretett Budapestjét, rommá lőve.

A magam részéről sosem tudtam elképzelni az akkori képek láttán, hogyan tudták abból a romhalmazból újjáépíteni ezt a várost, méghozzá az állapotához képest elképzelhetetlenül rövid idő alatt. De a tény ettől még tény marad: a hidak és házak újjászülettek, ha nem is mind a régi pompájukban, de használhatóan. A Lánchíd például majdnem teljesen ugyanúgy, ahogy Széchenyi megálmodta, és 1949. november 20-án, az eredeti híd avatásának századik évfordulóján át is adták a forgalomnak. A „majdnem”-ről majd később szólok, most örüljünk a megújult szerkezetnek, amelynek sok darabját csodával határos módon sikerült épen kihalászni a Dunából.

 

Fotó: Fortepan / Vörös Hadsereg

A Lánchíd ma is a főváros legöregebb hídja, és ez a dolgok természete folytán valószínűleg így is marad – ragaszkodunk hozzá, mint Budapest egyik szimbólumához. Sok víz és sok egyéb dolog is lefolyt azóta a Dunán, mióta ön elhagyta a fővárost. Sőt, el se hinné, de nem csak víz, hanem egészen oda nem illő dolgok is áthaladtak az öreg híd alatt, például repülőgép. Igen, jól hallja, államalapításunk ünnepén éveken át rendszeresen áthúzott alatta egy sportrepülő, ami igazi pilóta-bravúr, már az új idők szimbóluma. 

Új korszak ide vagy oda, magán a hídon továbbra is keréken és lábon közlekedtek a város lakói. Nem mindegy azonban, hogy hány keréken; a kettő és négy kereket preferálók között makacs érdekellentét dúl, és szedi áldozatait. A huszadik század első feléből nézve biztosan felfoghatatlan az a forgalmi káosz, ami a fővárost a háború utáni évtizedekben elborította. A városi ember folyton menni akar, haladni, lehetőleg minél sebesebben. Hol van már a békés őgyelgés, akár a Lánchídon, vagy másutt, pláne oda-vissza. Lánykérés már csak azért is nehézkes, mert a hídon manapság főképp Turisták haladnak. A Turistát valószínűleg be kell mutatnom önnek. Nem Utazóról van szó, aki fél, akár egy évet is arra szán, hogy bámészkodva megismerje a világot, mint például az Ön barátja, a Marslakó. A Turista legfőbb jellemzője, hogy a lehető legrövidebb idő alatt a lehető legtöbb dolgot szeretné látni és rögzíteni, lehetőleg önmagával az előtérben. Erre a célra korszerű technikai eszközök sokasága áll rendelkezésére, amelyek abban mind megegyeznek, hogy akadályozzák a békés őgyelgést. A Turista továbbá arról ismerszik meg, hogy sokan van. A Lánchíd – lévén valóban különlegesen jól eltalált darab – roskadozik a Turistáktól.

És ha ők nem lennének elegen, ott vannak – vagyis már csak voltak – az autók! Nem békésen döcögő, klasszikus vonalvezetésű, bőrüléses járgányokra kell gondolni, hanem agresszívan nyomuló, feltartóztathatatlan fém-kasznikra, amelyek mérgező gázokat eregetnek magukból szüntelenül. Már a háború utáni újjáépítés során is az ő, illetve a buszok kedvéért szélesítették ki a pilonok közötti átjárót, aminek szomorú következményeit a két keréken közlekedők számtalanszor tapasztalhatták, köztük én magam is, amikor nem túl rutinos biciklistaként próbáltam a járdán a pilonokat kerülgetni. Rémálom volt a Lánchídon átkelni biciklivel, egy tréfás kedvű kommentelő – hogy ő kicsoda, azt most nem magyarázom meg Önnek, de gugli barátja mindenre válaszol – a Lánchidra utalva azt írta, hogy Budapest kuriózuma, hogy a legprofibb biciklis akadálypályával rendelkezik.  

 


Mindez azonban már a múlt. A Lánchíd most nem részletezett, csúnya politikai csatározások után ismét megújult, méghozzá tisztes matrónához illően: ha nem is gyaloghíd lett belőle, ahogyan azt sokan áhították, de andalogni ismét bátran lehet rajta. Az autók kitiltása persze jócskán felborzolta a városi kedélyeket, de ez az áthaladó buszokat és bicikliket cseppet sem zavarja, sőt. És mivel szabad az út ismét a kellemes séta számára, szemügyre vehetjük megint nyugodt tempóban a híd környékét, amely viszont jócskán megváltozott 1935 óta.

Az Akadémia továbbra is pöffeszkedik, a Gresham továbbra is cifrálkodik, ám kerültek melléjük modern házak is. Eleinte bátran nyúltak a tervezők a ceruzához: nagy – mai szemmel talán már túl nagy – szállodák épültek köröskörül. Az Ön szemének minden bizonnyal förtelmesnek tűnnének ezek a dísztelen, csupa-üveg és fém dobozok, ma viszont jeles építészek a megmaradásukért küzdenek – sikertelenül. Nem, mintha sokban különböznének az új csupa-üveg és fém dobozoktól, amik adott esetben a helyükre kerülnek. A városi ember sem szerette meg őket, de ahogy azt nyilván Ön nálunk jobban tudja, Budapest konzervatív város. 

Pedig volt idő, amikor a budai oldalon elbontott századelős sarokház helyére még felhőkarcolót képzeltek progresszív álmodozók, aztán szerényebben már csak periszkópot álmodtak minden szobába, amin keresztül a világutazók a világörökségi panorámát bámulhatják. Igaz, a kukucska-csöveket rejtő épületet tetőtől talpig aranyba burkolták volna. Mindenki érezte, hogy a város különleges pontjára különleges épület dukál. Ezek a tervek azonban hamvukba holtak az építészeti bátorsággal együtt ma már félünk letenni a saját kézjegyünket, félünk, hogy nem növünk fel a múlt nagyságához. A Clark hotel végül a biztonsági játék jeles példájává szelidült, és ezen nem segít az oroszlánt imitáló kapuzat sem, amit jobb is elfelejteni.  

Van aztán egy másik műfaj, amelyről Ön még szintén nem is álmodhatott: az irodaház. Olyan dobozokról van szó, ahová sok-sok ember nap mint nap bejár, és ott kisebb dobozokban úgynevezett hasznos munkát végez. Egy ilyen is helyet kapott a híd pesti oldalán, a nem épp hízelgő „spenótház” nevet nyerve a városi szlengben – szokatlan színét nehezen vette be a polgári gyomor. A spenót tudvalevőleg az undorító táplálék szinonimája – egyébként igazságtalanul, mert finom – az épület fogadtatása tükrözi, hogy viszonyul a pesti polgár a kortárs építészethez. A spenótház azóta egyébként átvedlett, városi szürkévé.

 


Ami viszont minden mércével mérve tévedés, az a Lánchídnak az a zavarba ejtő hiányossága, hogy az egyik semmiből a másikba vezet. Nem kéne pedig így lennie, hiszen két turisztikai látványosságot köt össze: a Belvárost és a Budai Várat, melyekről Ön is és az Ön nyomán majd mi is megemlékezünk. Jelenleg a budai oldalon egy okafogyott körforgalom vágja el hű párjától, az Alagúttól, amelynek tetejéről pedig a legpompásbab kilátás nyílik e szép városra és a hídon alkalmanként zajló tüntetésekre. A nulla kilométerkő és a várba vezető sikló a sétánnyal egyetemben – vagyis a valódi attrakciók – a partvonalra szorulnak. Ugyanez a helyzet a pesti oldalon is, ahol egy még kiterjedtebb semmit találunk: látszólag parkot, közepén szoborral, ahová azonban csak életünk kockáztatásával juthatunk el, mert köröskörül megállíthatatlanul özönlik az autóforgalom. És ki kockáztatna? Habár az úgynevezett média – ami alatt nem a kávéházi asztalok mellett születő szellemes publicisztikát kell érteni, amelyhez Ön szokott, hanem egy megfoghatatlan entitást, gyengébb idegzetűek szerint a háttérhatalmak mesterkedését – szóval ez a média azt hirdeti, hogy a határtalan lehetőségek korát éljük, ennek be ne dőljön: a valódi kockázatvállalásnak, az új dolgokhoz szükséges bátorságnak ma nincs keletje. A Lánchíd környékén sem, épp ezért bátor tett legalább az autóktól megszabadítani. 

Az öreg híd mindezt bölcs beletörődéssel szemléli, látott már sok mindent és látni fogja még annak az ellenkezőjét is. Ha repülhetnek repülők alatta, pukkanhat tűzijáték felette, akkor a fantázia is szárnyalhat még az egekben.

Egyvalamiben biztosan egyetért mindenki, akárhány keréken görgeti az életét: a Lánchíd hozzánk tartozik, úgyhogy szeretjük.

 

Ha valaki kedvet kapott hozzá, hogy saját szemével  győződjön meg a Lánchíd mai állapotáról, erre remek alkalom nyílik a Lánchíd-fesztiválon 2023. szeptember 16-án, ahol az idén 150 éves Budapest egész nap ingyenes programokkal köszönti a felújított hidat. Az előadók között olyan népszerű művészekkel találkozhatunk, mint Nagy Ervin, Péterfy Bori, Dés László, az Irie Maffia, Vecsei H. Miklós, Beck Zoli, Lábas Viki és Pásztor Anna, a Pesti Alsó Rakparton pedig 10:00-18:00 óráig a gyerekprogramok és Lánchíd történeti kiállítás vár mindenkit a Valyo állandó programjai mellett. A program estet tíz órakor ér véget, részleteket a Facebook-eseményben találhattok. 

 




Ha tetszett a cikk, és szeretnél előfizetni magazinunkra, itt teheted meg.

Kapcsolódó cikkek

Helyhéjak: a város téri és közösségi formái mint a művészet valósága | Urbanum meets OCTOGON

Helyhéjak: a város téri és közösségi formái mint a művészet valósága | Urbanum meets OCTOGON

Kulcsár Géza írása a Formák az építészetben aktuális tematikánk kapcsán – egy csoportos kiállítás elé.

Budapest és időutazás a Luminaparkban

Budapest és időutazás a Luminaparkban

A főváros több ikonikus jelképe is felbukkan majd októberben.

Hirdetés