Hirdetés

Cikkünk az OCTOGON 161-es (2020/5-ös) lapszámából.

Hirdetés

A BORD Építész Stúdió által tervezett debreceni Aquaticum Standfürdőt az OCTOGON 161-es (2020/5-ös) lapszámában mutattuk be részletesen. Következzen Martinkó József írása a fürdőről!

Fotó: Palkó György

A víz közege az elvágyódás, a belső utazás tere. Évekkel ezelőtt a CEU könyvesboltjában kezembe került egy építészeti album, ami a két háború közötti hollywoodi medence, strand és filmdíszlet- fürdők kultúrtörténetével foglakozott. Lenyűgözött, hogy az álmok, az érzékiség és az egészséges emberi test reprezentációjának „világszínpada” nem pusztán a római vagy az oszmán török fürdőkultúrán keresztül bír hatalmas szellemi sugárzással a történeti tudatban, hanem a modern tömegkultúrán keresztül a kortárs kultúrában is.

Szokták mondani, hogy a barokk kertművészet előtt senkinek nem jutott volna eszébe levágni a gyepet, hacsak nem az állatainak gyűjtött be takarmányt. Ekkor és a főúri udvarokban kezdődött egy új korszak a flóra és a fauna, valamint a természetben immár nem feloldódni akaró, azt nem csupán megismerni vágyó, hanem birtokolni, egyben átformálni is akaró ember között. A természet és a természettől elidegenedő ember viszonyát a kertek érzékenyen illusztrálják. Ha a vizet, a vizes közeget is természeti lényként definiáljuk, akkor a kertekhez hasonló folyamatot látunk. Másfelől viszont – legyen szó a tengerről, folyókról, tavakról, más természetes vizekről, illetve a mesterséges vizes terek világáról – az emberi kultúra és a víz viszonya mindig hordozott magában valamiféle szakrális, rituális tartalmat is. A tisztaság igényének szakrális vonatkozásai, illetve a rituális megmerítkezés, vagy a természetes és mesterséges vizekhez kapcsolódó egyéb viszony a kulturális antropológia kimeríthetetlen kutatási területe. Gondoljunk a higiénia kultúrtörténetére, a vízparti urbanizáció történetére, a mezőgazdaság történetére, az ipar kultúrtörténetére, a hajózásra vagy a turizmusra – a víz főszerepe elvitathatatlan.

Fotók: Illés Anna

Nem meglepő módon Makovecz fürdői (is), uszodái (is) mindig templomok. De akik jártak már Peter Zumthor fürdőépületében Valsban, Graubunden kantonban, a svájci hegyek között, azok mind a szakrális megtisztulás élményről számolnak be. Kritikánk számára Zumthor épülete már csak azért is megkerülhetetlen hivatkozási pont – noha egy termálfürdőről van szó, nem strandfürdőről –, mert a kortárs építészet, sőt a minimalizmus építészeti nyelvét használja, ugyanakkor a szürke kőépület mesterséges barlangtereibe az Alpok hegyeinek rideg alapanyagát építi be, és ebből a szempontból a természeti környezet része képes maradni.

Kertművészet, természeti környezet és fürdőkultúra sajátos fúzióját illusztrálja a most átadott, Debrecen-Nagyerdei Aquaticum. Ez a megállapítás végeredményben a tervező, Bordás Péter intenciójával cseng össze, miszerint a strand épületegyüttesének fő eleme – bizonyos tekintetben a strand egésze – egy park átirata, aminek leglátványosabb eleme mintha egy parksáv kilencven fokkal történő elforgatása lenne. Némiképpen vitatkozva Zubreczki Dávid blogján megjelenő kritikájával, véleményem szerint az Aquaticum építészetének fókuszában nem a technológia, víztechnika, végső soron az indusztriális építészet logikája bír meghatározó jelentőséggel, nem is ragadnék meg a parkátirat-hasonlatnál, a tematikus kert-olvasatnál, hanem kissé tágítva a képet, a vizet, a Nagyerdőt és Debrecen városát, az alföldi régiót tenném meg kritikám főszereplőivé. A vizet nem pusztán természeti lényként leírva, hanem a víz és a modernitás (posztmodern, metamodern [Luke Turner], kozmodern [Christian Moraru], liquid modernity, cseppfolyós modernitás [Zygmunt Bauman] stb.) emberének viszonyát feltárva az épület kapcsán.

Fotó: Palkó György

Először is válasszunk nézőpontot! Debrecen városa, ez az „alföldi metropolisz” Debrecenből nem látszik. Dombok, hegyek, Tisza- part híján ebben a városban a horizontális látószög a meghatározó. Még mindig lenyűgöző tapasztalat, hogy a Hortobágyon minden gémeskút gémje, minden istálló, juhakol, magasles, apró facsoport jel, vizuális és szemiotikai forradalom, égbetörő, égbe mutató kiáltvány. Hiába a Nagytemplom ikertornya vagy az azt ellenpontozó, a cívis hagyományt a szocializmus kifinomultságával dekonstruálni vágyó 22 emeletes toronyház a Piac utca (aka Vöröshadsereg útja) másik végpontján, a Nagyállomásnál, ezt a –város kollektív tudatába beépült horizontalitást – megtörni nem lehet. Sőt, hiába hívták meg a város elöljárói a 2010-es EKF-pályázat kapcsán Yoshio Taniguchi japán építészt, hogy kétszáz méter magas Üveghegyet építsen a városban, valószínűleg ezen a helyzeten az sem változtatott volna.

Bordás Péterék jól érzékelik, hogy noha a város lakóinak kollektív tudatalattijában talán élő vágykép a vertikális elszakadás, a horizontális nézőpont felülírása, a város morfológiai értelemben erre nem alkalmas, bele kell ebbe törődni.

Írom ezt azért, mert a BORD Építész Stúdió finom érzékkel rátalált arra, hogy a síkvidéki város síkjának megemelése nem pontszerű építményekkel képzelhető el, hanem annak a belátásával, hogy a városban található hatalmas kiterjedésű Nagyerdő zárt lombkoronaszintje egy elemelt síkká, egy magaslati layerré áll össze. Régi igazság: fák alatt sétálva mindig az égre, a magasba fordul a tekintet. Az általuk tervezett Nagyerdei Stadion körül kanyargó, a fák koronaszintjébe emelkedő rámparendszer, a lombkoronák felett párafoltként, felhőként lebegő stadionsziluett ennek a felismerésnek volt az első eleme. De a város északi, tulajdonképpen a Nagyerdő északi határán található, Pallagon felépült és konkrétan az erdő fáinak zárt legszélső sorára komponált Nemzetközi Iskola épületénél is ez a felemelt, természetes sík, ez a szintezés vált orientálóvá. Fantasztikus építészeti meglátás, aminek tudatosítása az egyébként a biomorf jegyekkel gazdagított, de alapvetően strukturalista szemléletű Bordás Pétert tehetségét dicséri.

Fotók: Illés Anna

Ezt a logikát folytatva a nagyerdei strand építészetében is a medencék földszintje és a lombkoronaszinthez igazodó kiemelés, felemelés kettőssége válik meghatározóvá, minek következtében az alsó szintre rálátás nyílik, így egyfajta képpé szerveződik a strand medencéinek rendszere, a vízfelületek foltszerű hálózata. Jól látszik az ortogonális tervezői nézőpont dominanciája a strandfürdőről készült drónfotókon is. Így a víz nem pusztán a belemerülő test érzéki, érzékszervi megtapasztalásában kap szerepet, hanem látványként is. Nem szeretném, ha félreértenék az olvasók, de a 196 méter hosszú, 26 méter széles, 12 méteres magasságban körbefutó napozóteraszról nyíló látványból, a képekbe szerveződő építészetből újabb következtetés vezethető le. Vizualizált, az önreprezentációnak hatalmas teret biztosító közösségi médiavilágban az vagy, aminek láttatni tudod magad. Miközben a strand építészeti rendszere nagyszerűen kezeli a gépészet, a kiszolgáló épületek elrejtésének problémáját, és kitűnő választ ad a mindent olcsó vurstlivá silányító vízicsúszda-hurkák látványának elrejtésére is, azzal együtt

olyan vizuális környezetet, olyan morfológiát teremt az építészet eszközeivel, mintha a tervezők fejében mindig ott járna az Insta- és szelfikultúra nyomán kialakuló elvárásra adandó válasz lehetősége is. Barlangjaiban, a medencék öbleiben, a repkénnyel futtatott, természetesnek ható (szikla)ormai, szurdokai, a falakon csorgó vizek, vízesések között a fürdőző vendég egy meseszép helyszínre szervezett ázsiai dzsungeltúrán érezheti magát.

Tényleg ne értsenek félre, mert ez ettől még nem Disneyland, nem üres díszlet, hanem annak felismerése, hogy a strandok hűsítő vagy éppen gyógyító vizeinek érzéki érintése már nem elég egy „fapados utazásokon” világot látott nyaralónak. Magasabb annál korunk emberének ingerküszöbe, hogy a látvány ne „dolgozzon rá”, ne utaljon arra a képi világra is, amiben a Facebookon, az Instagramon naponta „képzeletben” utazik. Mesterséges eszközökkel ugyan, de a parknál, kertnél több, egyfajta megidézett táji környezetté áll össze a strand, amelyre a teraszról kitűnő és kitűnően fényképezhető rálátás nyílik. Így már nem indusztriális elemnek hat a terasz tartószerkezete sem, hiszen a vízhez kapcsolódó mérnöki tárgyak között a hajó és a híd a legjellegzetesebb.

Fotó: Palkó György

Ebben a narratívában tematizálódik tehát a debreceni strand, mint ahogyan Zumthor és még sokan tematizálnak-tematizáltak hasonló épületek tervezésekor. Kockázatos és kifinomult program, ami pontos arányérzéket követel a tervezőktől, de úgy érzem, a víz különféle hőfokai, megjelenési formái, színei, sebességei, pezsgései, bugyogásai, hullámzása, csorgása, permetezése és a modern tömegkultúra hatásai alatt élő ember vágyai, igényei találhatnak megfelelő épített környezetben egymásra itt.

Aquaticum Strandfürdő, Debrecen
Tervezés éve: 2017-2018
Átadás éve: 2020
Összes nettó vízfelület: 5624 m2
Generál tervezés: BORD ÉPÍTÉSZ STÚDIÓ Vezető tervező: BORDÁS PÉTER
Koordináló építész: KISS DALMA
Építész tervezők: BARÁTH DÁNIEL, BELÁNYI ZSOLT, GULYÁS RÓBERT, GYÁRFÁS NOÉMI, HINDY DOROTTYA, ILLÉS ANNA, LENTE ARTÚR, LENTE-PAPP LINDA, MEZEY TAMÁS, MÓSER BALÁZS, PÜSPÖKI GYÖRGYI, TÓTH VIOLA, ULMANN ISTVÁN, ZSÓLYOMI RÉKA, ZIH KATA
Kert- és tájtervezés: DOMA-TARCSÁNYI JUDIT, WALDMANN ANDREA, BŐCS BEATRIX
Épületvillamossági tervező: ARTREA CONSULTING
Gépészeti tervezés: HOLLÓKÖVI ZOLTÁN (BORD ÉPÜLETGÉPÉSZ STÚDIÓ)
Tartószerkezeti tervezés: DEZSŐ ZSIGMOND
Látványtervek: ÖLBEY ZOLTÁN
Az üveg felületek mintájának tervezője: SZŐNYEGI ZSÓFIA textil tervező képzőművész
Megbízó: DEBRECENI GYÓGYFÜRDŐ KFT.




Ha tetszett a cikk, és szeretnél előfizetni magazinunkra, itt teheted meg.

Kapcsolódó cikkek

Lenyűgöző lett Debrecen új fürdője

Lenyűgöző lett Debrecen új fürdője

Az „egyedi atmoszféra” nem üres kifejezés a BORD épületével kapcsolatban.

Elérte a legmagasabb pontját a debreceni DEUFOL üzem építése

Elérte a legmagasabb pontját a debreceni DEUFOL üzem építése

Az üzemben modern csomagolóanyagokat fognak gyártani.

Hirdetés