Interjú az estudio Herreros partnerével, Jens Richterrel

Hogyan lehet olyan (el)váratlan építészeti lehetőségeket teremteni, amelyek addig felismeretlen problémákat oldanak meg? Van-e értelme egyáltalán 2023-ban még új épületeket tervezni? Ilyen és ehhez hasonló kérdésekről beszélgettünk Jens Richterrel, aki a Kasseli Egyetemen végzett építészként és várostervezőként, azóta pedig a világ legkülönbözőbb pontjain fordult meg. 2014-ben aztán a spanyol estudio Herreros munkatársa, majd társtulajdonosa lett. Partneri belépése egybeesett a cég nemzetközi konszolidációjával, aminek kapcsán 2018-ban elkészült az Ágora-Bogotá rendezvényközpont, 2021-ben megnyílt az új oslói Munch Múzeum, és szociálisan érzékeny lakókomplexumok fejlesztése valósult meg Barcelonában, Casablancában és Marseilleben. Interjú az OCTOGON magazin 184-es (2023/4-es) lapszámából.
 

Jens Richter a MOME Építészeti Intézet nyilvános, Neville Zoltán vezetésével indult „Architectural Matters” című előadássorozat keretében látogatott Budapestre. A sorozatot interdiszciplináris viták és eszmecserék platformjaként tervezték, diákok, neves magyar és nemzetközi szakemberek, valamint a nagyközönség között. Jens „Designing (unexpected) opportunities” című előadását a Global Voices at MOME és a MOME Alapítvány kezdeményezése támogatta. 

 

Fotó: Jan Khur

 

Az estudio Herreros épületeit tanulmányozva és a MOME-n tartott előadásából is az körvonalazódik, hogy az egyik legfőbb építészeti szuperképessége a különböző kulturális környezetek értelmezése és a helyiek látens igényeinek feltérképezése. Hogyan alakította ki ezt a megközelítést a személyes karrierjében? 

Minden az utazással kezdődik, a kíváncsisággal más népek, helyek és életmódok iránt. Ez nálam még bőven az építészet előttre nyúlik vissza. Az egyetemet Németországban végeztem, de már a tanulmányaim elején Hollandiában dolgoztam, aztán éveket töltöttem Kínában, majd Spanyolországba költöztem. Minden helyről, ahová ellátogatsz, hozol magaddal valamit, de adhatsz is valamit cserébe. Ez egy fantasztikus lehetőség a szakmánkban, ami nem sok embernek adatik meg: lehetőségünk van arra, hogy mélységeiben merüljünk el olyan helyek kulturális kontextusaiban, ahova különben talán soha nem látogattunk volna el.

A kíváncsiság a gondolkodásom alapvető jellemzője, és hiszem, hogy egyben az építészet mozgatórugója is.

Építészként mindennek, amit teszünk, nem magunkért, hanem valaki másért kell történnie. Ehhez pedig nyitottnak kell lenned a másikra, és sok esetben proaktívan felfedezni olyan problémákat, amiket egyébként nem kértek, hogy megoldj. Sokszor kívülről könnyebb meglátni és orvosolni egy városi anomáliát. Erre egy egyszerű példa a vasútállomás, amit Santiago de Compostelába terveztünk. Senki nem kért rá minket, de mi egy olyan hidat alakítottunk ki az épületből, ami összeköti az óváros és az újvárost, javítva a helyiek életminőségét, nem kevés időt spórolva meg nekik. 


A különböző országok közül, ahol járt, mi fogta meg Spanyolországban, és az estudio Herreros-ban, hogy végül náluk horgonyzott le?

Mielőtt Spanyolországba költöztünk, Kínában éltünk a feleségemmel, de néhány év után vissza akartunk térni Európába. Azért választottuk Spanyolországot, mert meglepő módon úgy gondoltuk, hogy a spanyolországi életmód hasonlít a kínaihoz. Mindkét országban nagyon fontos a közterület-használat, az utcák mindig tele vannak emberekkel, sosem sétálsz egyedül. Ez az attitűd mi irodánknál is nagyon erősen jelen van. Szeretjük azt hinni, hogy az épületeink hozzájárulnak a városok életminőségéhez.

Olyan tereket akarunk létrehozni, ahol az emberek találkozhatnak és megvitathatják a mai társadalmat érintő témákat.

Az Oslóban tervezett Munch Múzeum tökéletes példa erre, hogy hogyan gondolkodunk mi az építészet és a köztér kapcsolatáról. Bár az épület elsősorban egy múzeum nagyszerű művek számára, mi ezenfelül egy városi találkozóhelyet szerettünk volna létrehozni. Ehhez egyrészt megnyitottuk a tetőteraszt, de mivel Norvégia nem olyan napos, mint Spanyolország, ezért egy multifunkcionális előcsarnokot is kialakítottunk. Egy fedett nyilvános teret, amit egész évben lehet élvezni. Itt különböző programokat, bulikat, koncerteket szoktak rendezni, de beülhetsz dolgozni egy laptoppal is. 
 

Az oslói Munch Múzeum épületével az estudio Herreros célja az volt, hogy külső szemlélőként a legnorvégabb épületet hozzák létre. Fotó: Einar Aslaksen

A Munch Múzeum hatalmas médiaszenzáció lett. Az épület körül forgó vitákban a helyiek is erőteljesen bekapcsolódtak, egy ponton fáklyákkal tüntettek a múzeum megépítése mellett. Az építészeti diskurzus így kikerült a szűk szakmai körökből és hirtelen mindenki a magáénak érezte. Hogyan befolyásolta ez a tapasztalat azt, ahogyan az irodában az építészeti kommunikációról gondolkodnak?

Ez egy nagyon különleges projekt volt, egy hosszú folyamat, ahol sokat kellett tanulnunk magunkról, a munkamódszerünkről, a kommunikációnkról. Az építész szakma sok éven keresztül kissé elszakadt a társadalmi diskurzustól. Azzal foglalkoztunk, hogy szép épületeket és látványos térfogatokat rajzoljunk. Az elmúlt tíz évben minden megváltozott, ma teljesen más szempontok lettek fontosak.

Nekünk, építészeknek, már okosabbnak kell lennünk, és nyitottabbnak a különböző véleményekre.

Napjainkban a nyilvánosság sokkal nagyobb érdeklődéssel vesz részt ezekben a folyamatokban, és sokkal jobban érdekli az is, hogy milyen középületek épülnek a közpénzből. Erre a pandémia is nagyban hatott, amikor hirtelen mindenki a lakóházakról kezdett beszélni, és arról, hogy hogyan élünk bennünk. Ez persze nem könnyű tervezői oldalról, mert lehetetlen mindenki véleményének eleget tenni. Nem is arról van szó, hogy valakinek a piros, valakinek meg a zöld tetszik jobban. Inkább arról, hogy építészként hagyd el az irodádat, a komfortzónádat, ahol a szép terveidet rajzolgatod, és mutasd meg magad és a projekted az embereknek. Ha a projekt alapvetően jó, akkor sikerül majd megértetned velük. Erre helyezünk azóta mi is nagyobb hangsúlyt a munkánk során.

Remélhetőleg az építész szakmában egyre inkább kezdjük elhagyni a látványos formák hajszolását és fokozatosan egy nyitottabb és kevésbé felszínes út felé haladunk. 

A barcelonai Caracol épületben szociális és piaci lakások találhatók egymás mellett. Az egyszerűség és a hatékonyság filozófiája mellett a katalán hagyományokra való utalás is megjelenik az épületen. Fotó: JosÇ Hevia

Hogyan viszonyul ennek fényében az esztétikához? Milyen alapon döntenek az épületek megjelenéséről? Lehet-e, kell-e függetlenedni a szépség keresésétől az építészetben?

A szépség relatív. Mi nem vagyunk sem racionalisták, sem funkcionalisták, nem utasítjuk el teljesen a szépség eszményét, de az esztétikai döntéseinket egy tágabb döntési mezőbe illesztjük. Vannak bizonyos témák, amelyek foglalkoztatnak minket, és amelyek mindannyiunkat érintenek: környezeti, gazdasági, műszaki kérdések. A szakma művészete tulajdonképpen abban áll, hogy mindezeket a tényezőket egyensúlyba hozzuk. Ha azonban egy fenntartható épületet nem sikerül szerethetővé is tenni, akkor az emberek nem fogják megérteni. 


Ha már a fenntarthatóságnál tartunk, beszéljünk kicsit a bogotai rendezvényközpontról, amit teljes egészében természetes szellőztetéssel terveztek. Hogyan látja ennek kapcsán a fenntarthatóság, az innováció és az építészet jövőjét? Mik a legnagyobb kihívások?

Először is mi úgy gondoljuk, hogy a fenntarthatóság nem kifejezetten az innovációval és a technológiával kapcsolatos kérdés. Mi nem úgy dolgozunk, hogy tervezünk egy épületet, majd felkérünk fenntarthatósági szakembereket, hogy tegyék fenntarthatóvá. Mi az első pillanattól együtt gondolkodunk a különböző szakterületekkel, és egyszerű megoldásokat keresünk, amiknek nincsen feltétlenül közük a technológiai innovációhoz. Az építészetben sok vita folyik a csúcstechnológiás építészetről és az önmagukat szabályozó épületekről, ahol nem lehet már ablakot nyitni, mert mindent számítógépek szabályoznak. Nem hiszem, hogy ez lenne a jó irány. Inkább meg kéne kérdőjeleznünk a kényelemről alkotott elképzeléseinket is. Tényleg szükségünk van olyan épületekre, amelyekben a hőmérséklet 100%-ban stabil? Bogotában az embereknek nincs fűtésrendszerük, és ezt el is fogadják, alkalmazkodnak hozzá. Az, hogy például itt, Európában, a bevásárlóközpontokban az a cél, hogy az emberek télen, nyáron pólóban tudjanak járkálni, véleményem szerint téves koncepció a kényelemről. A bogotai épület természetes szellőztetési rendszere a helyi klímára, a kereszthuzatra és a kopoltyú mechanizmusára támaszkodik. Ezek nagyon egyszerű dolgok, amelyek valójában az évszázadokkal ezelőtti építészeti elvekre vezethetők vissza.

Mi ebben hiszünk, a józan, holisztikus gondolkodás jövőjében.

Az Ágora-Bogota egy multifunkcionális rendezvényközpont Kolumbiában, amelyet teljes egészében természetes szellőzőrendszerekkel terveztek. Fotó: Javier Callejas

Az előadásában említette az időfaktort az építészettel kapcsolatban, azt, hogy milyen gyorsan változik az életmódunk, amihez az építészetnek alkalmazkodnia kell. 

Igen, az építészet legnagyobb problémája az idő. Minden, amit csinálunk, rengeteg időt vesz igénybe, a folyamatok nagyon lassúak. Előfordul, hogy tervezünk valamit, és amikor megépül, már nem felel meg az akkori követelményeknek. A COVID-ot se látta senki előre, ami nem csak az otthonainkat, hanem a munkához való viszonyunkat is befolyásolta. Nézzük csak meg a belvárosokat, ahol rengeteg irodaház ma már kihasználatlanul áll a home office miatt.


Hogyan lehet egy ilyen gyorsan változó világban jövőbiztos épületeket tervezni? Hogyan lehet kalkulálni a rohamos tempóban változó körülményekkel egy tervezési folyamat során?

Úgy gondolom, hogy a jövőben sokkal inkább a meglévő épületeink újrahasznosításával fogunk foglalkozni, mint újak építésével. Egyre kevesebb az erőforrás, és az európai nagyvárosoknak már nincs nagy szükségük új épületekre. Ha pedig mégis új épületeket is építünk, akkor muszáj szem előtt tartanunk annak lehetőségét, hogy hamarosan át kell alakítani őket. Ezt persze nem olyan könnyű elfogadni, mert építészként szeretnénk azt hinni, hogy elkészítettük a zseniális tervet, amely örökre ott marad, mint egy emlékmű. Hozzá kell szoknunk ahhoz a gondolathoz, hogy az általunk épített épületek idővel változni fognak a változó igények miatt. Nekünk ezt előre kell látnunk, és úgy kell terveznünk, hogy adott esetben könnyebben átépíthető legyen az épület. 
 

A marseille-i Mistral-lakótornyok karakterét a loggiák és homlokzati panelek játéka adja, amelyek egyszerre hivatottak interakciókat generálni a lakók között, és alkalmazkodni a város viharos szeléhez, a misztrálhoz. Fotó: Philippe Ruault

Dolgoznak valamilyen „reuse” projekten?

Most éppen hatalmas kulturális központot alakítunk ki Madrid központjában egy régi nyomdaipari üzemből. Jövő év elején fog elkészülni, és egy új korszak kezdetét jelöli majd az irodánknál, egyfajta manifesztum-projekt lesz. Az irodánk előző korszakát a Munch Múzeum testesíti meg, a következőt ez fogja.

Célunk, hogy a régi és az új együttélését hangsúlyozzuk.

Egy másik ipari projekten is dolgozunk Kasselben, ahol egy lakóparkot alakítunk ki. Ezekben az elhagyatott ipari negyedekben hatalmas potenciál van, a szövetük tele van történelemmel és élettel, amire lehet építeni, és amihez az emberek sokszor könnyebben tudnak kapcsolódni, mint az újépítésű lakóparkokhoz. Ezt az értéket lassan az ingatlanfejlesztők és a piac is kezdi megérteni. 


Maximálisan egyetértek abban, hogy az építészeti örökségünk újragondolása a kortárs építészet egyik legizgalmasabb aspektusa. Itt, Magyarországon is sok az elhagyatott gyárépület, amelyekhez azonban sokak fejében rossz emlékek kapcsolódnak az erőszakos szocialista iparosítás miatt. Emiatt szívesebben bontják, bontanák le őket. Mit gondol az ilyen jellegű építészeti eltörlésről? 

Véleményem szerint a berlini fal lebontása például az építészettörténet egyik legnagyobb hibája. Értem persze, hogy ezek érzékeny témák, érzékeny építmények, amikről az emberek tragédiákra és sötét időkre asszociálnak. Ezek azonban a DNS-ünk, a történelmünk részei. Ha lebontjuk őket, akkor is megmaradnak a fejünkben, akkor is a társadalom és a történelem részei maradnak, csak nem nézünk már velük szembe. Amikor eltörlünk valamit, akkor nem azt mondjuk, hogy ez nem ismétlődhet meg többet, hanem azt, hogy ez meg sem történt. Szerintem sokkal jobb megközelítés, ha megtartjuk, átalakítjuk és csinálunk velük valami újat.

Azt remélem, hogy az építészeti örökségünk lebontása a jövőben nem lesz megengedett, mert rengeteg energia, érték és történelem rejlik ezekben az épületekben. Szerintem a jövőben egyre kevesebbet fogunk bontani, és egyre többet újrahasznosítani. 

 

estudio Herreros | Web | Instagram

 









Az OCTOGON magazin 184-es (2023/4-es) új lapszámában sok egyéb mellett a BIS Építész Iroda tervezte Verno House-ról, a veszprémi Szent Mihály Főszékesegyház műemléki megújításáról, a 18. Velencei Építészeti Biennáléról és a FOKA-öbölben épülő Danubio lakóparkról (T2.a Építésziroda) is olvashattok.


Magazinunkra itt lehet online előfizetni.








 



Ha tetszett a cikk, és szeretnél előfizetni magazinunkra, itt teheted meg.

Kapcsolódó cikkek

Az építészet mozgatórugója

Az építészet mozgatórugója

Interjú az estudio Herreros partnerével, Jens Richterrel

Jens Richter a MOME-n

Jens Richter a MOME-n

Az Architectural Matters sorozatának záró előadása május 11-én

„Az ingatlanpiac olyan, mint egy nagy turkáló”

„Az ingatlanpiac olyan, mint egy nagy turkáló”

Nagy Csaba, az Archikon építésziroda vezető tervezője a Beszélő építészet podcast vendége.

Hirdetés