Kocisz, Puszkasz – Bejártuk a Puskás Múzeumot

Erről szóló cikkünk a 198-as, 2025/2-es lapszámunkból közöljük.

• Szöveg: Szira Péter
• Fotó: Schneider Márton
• Olvasási idő: …

Egy rövid, ám mondandónk szempontjából annál fontosabb idézettel kezdjük ezt a recenziót. Íme: „Puskás Ferenc személye, sorstörténete és sportpályafutása (…) alkalmas arra, hogy már-már tapinthatóvá tegye mindazokat a tulajdonságokat – a szikrázó tehetséggel párosuló kitartást és elkötelezettséget, az eltökéltséget, a hazaszeretet, a csavaros észjárást, az újrakezdés képességét, az önazonossághoz való feltétlen ragaszkodást –, melyekre nemzeti közösségünk legszebb tulajdonságaiként szokás tekinteni. A Puskás Múzeum – az alapítói szándéknak megfelelően – olyan büszkeségponttá válhat, amely képes arra, hogy a felnövekvő nemzedékek számára is identitásteremtő, azt megerősítő attrakcióvá váljon.”

A textus egy 2019-es kormányhatározat melléklete, amelyben a Közép- és Kelet-európai Történelem és Társadalom Kutatásáért Közalapítvány (a továbbiakban KKETTKK) gondjaira bízzák a Puskás Aréna részeként megvalósuló Puskás Kiállítási Központ, egyszerűbben – Puskás Múzeum – kivitelezését. A textus az elvi alapvetéseket szedi pontokba, amelyeknek alapján a tárlat főkurátora és történészi koncepciójának gazdasszonya, Schmidt Mária, valamint a látványért felelős építész-designer, F. Kovács Attila létrehozott egy valóban igen figyelemre méltó kiállítást.

A futball megítélése koronként változik. Ma a futball epitheton ornansa – mármint a magyaré – megosztó lenne, mert a respektus vs. megvetés két szélső értéke között ingázó pozícióját nem csupán a pályán elért eredmények befolyásolják. Érdekes módon itt mindjárt meg is kell állnunk egy pillanatra, hogy kitűzzünk egy olyan viszonyítási pontot, amely a kiállítás értelmezéséhez is komoly segítséget nyújt. Ez pedig a politikai aktorok tudatos befolyásszerzése egy máskülönben elég egyszerű, viszont annál komolyabb érzelmeket megmozdítani képes testgyakorlás ürügyén.

A nyilvánvaló párhuzamot korunk és az ’50-es évek futball-politikájával csak a vak nem veszi észre, s a kurátoroknak mégis úgy kell tenniük, mintha a futballt illető befolyásolásnak és a kézivezérlésnek az a kétségtelenül émelyítő és mindent elnyelő örvénye csak a kommunista vezetést érintette volna meg. Másrészt azt sem szabad elhallgatni, hogy korunk jelentős gondolkodói többnyire tudomást sem vesznek se a futballról, sem a versenysportról, a közönségét meg nem kevesen egyenesen csürhének tartják, aminek, jegyezzük meg, szintén van létjogosultsága – amennyiben hajlamosak vagyunk a kivételt tekinteni főszabálynak.

Érdemesnek látjuk beszúrni egy rövid megjegyzést, miszerint a nyájként viselkedő tömeg megvetése a 19. század végének spekulációiból eredeztethető, amelyek legfontosabb állítása, hogy az individuum mindig feloldódik a tömegben, és az így létrejövő, együtt mozduló és egyet gondoló tömegembert – ahogy ezt az entitást Hans Ulrich Gumbrecht, a Stanford professzora nevezi – ez a pszichés állapot minden esetben követelésekre bátorítja. Ehhez a kb. 150 éve érlelődő elutasításhoz fejlődött fel aztán a nemzetiszocializmus és a kommunizmus beteges eksztatizmusa, ugyanis mindkét eszmekör kitüntetett fontosságot tulajdonított a „tömegek színrevitelének”. (Amúgy, jegyezzük meg, az elitek joggal tartanak a tömegtől, hiszen ereje és mozgása gyakorta kiszámíthatatlan. Ebből következően az a tömeg kívánatos a számukra, amelyben az individuum egy bizonyos, jól körülhatárolható cél érdekében oldódik fel a körülötte összegyűltek eksztatizmusában. A sport azonban lényegénél fogva kiszámíthatatlan, instabil tömege gerjeszt, és ennek cselekvéspotenciálja annyira öntörvényű, hogy fogalmaink sem nagyon vannak még a leírására, úgyhogy a társadalomtudományok is csak a következmények ismeretében igyekeznek az eseményekre utólag adekvát válaszokat találni.)

Nos, hogy kultúrtörténeti szemszögből némiképp pozícióba helyeztük autokrácia és futball viszonyát, amellyel kapcsolatban hely hiányában sajnos nem tudunk kitérni nyilvánvaló egyéb – európai és főként dél-amerikai – példákra, lássuk, hogy mire fűzte fel a főkurátor a múzeumi koncepciót.

A diktatúra és futball viszonyára.

Így aztán a Puskás- és Aranycsapat-tárlat a korábban már számos esetben feltárt és bemutatott történelmi keretbe ágyazza be az utolsó világbajnoki címre esélyes magyar labdarúgó-válogatott történetét. Ez a bevett narratíva a II. világháború pusztításaival indul, a kép sebesen átúszik a koalíciós időket erőszakkal felváltó szovjetizációba, amit – a történelmi szükségszerűség szabályait követve – végül a személyi kultusz tesz még kibírhatatlanabbá, hogy végül eljussunk az ország eddigi utolsó, tradicionálisan bukott forradalmához, 1956-hoz. A kiállítás ebben a nagytotálban néz rá a főszereplőre.

Ez a plán azonban kivégezte a főszereplőt, a múzeum névadóját.

Eddig nem ejtettünk szót egy felettébb megtisztelő részletről. Míg Dantét Vergilius, a recenzenst Döme, azaz Détári Lajos, ma a Nemzeti Sportügynökség nagykövete, a rendszerváltást megelőző időszak utolsó magyar világsztárja kísérte el a poklok poklába, a magyar labdarúgás legnagyobb katasztrófáját is megidéző tárlatra. Nála autentikusabb és hozzáértőbb kormányost nem is kívánhattunk volna. A magyar labdarúgás nagy korszakai jellemzően mindig hatalmas bukásokkal zárultak – az 1986-os irapuatói futballkatasztrófát Détári a pályán élte át –, míg mondjuk az olasz labdarúgás csúfos kudarcai sosem jelentették e páratlan sikerekben gazdag futballkultúra totális összeomlását.

Détári a Puskás-relikviákat és filmfelvételeket összesűrítő, zöld gyepet imitáló teremben erről azt mondja: „Ennek a magyar mentalitás az oka szerintem, mert mi nem nagyon tudjuk feldolgozni se a sikereket, se a vereségeket. Ha belegondolunk, még mindig arról beszélünk, hogy '54-ben kikaptunk. És azt próbáljuk boncolgatni, hogy miért kaptunk ki: a németek doppingoltak, az Adidas olyan cipőket csinált nekik…, mert mindenbe bele akarunk kapaszkodni. És szerintem reálisan nem volt egy olyan kiértékelés, mint ahogy '86-ban se volt.”

Ha mind a négy, meghökkentő vizuális ötletekben és formai elemekben gazdag szintet végigjártuk, elsősorban a zavar lesz úrrá a látogatón. De hol marad Puszkasz? Kik voltak ezek az emberek? Ma, amikor szinte minden apró részletről értesülünk Erling Haaland vagy CR7 szokásait és magánéletét illetően, lépésről lépésre követhetjük a tehetség és az akaraterő kibomlásának folyamatát, semmiféle választ nem kapunk egy kézenfekvő és a szurkolókat leginkább foglalkoztató kérdésre: miért volt olyan sikeres az a futballista-generáció? Ha a válasz a pártdiktatúra intézkedéseiben rejlene, miért tört meg ez a folyamat Magyarországon 1956 után? Hiszen a futballt illetően a személyi direktívák rendszere az '50-es évektől napjainkig gyakorlatilag kontinuus képet mutat. Ha mégsem ez a helyzet – és szerintünk bátran elvethető ez a válasz –, abban az esetben miért lett a kiállítás ilyen fejnehéz?

A fehér és arany, pápista kulisszák között megidézett Aranycsapat nem látszik a túltöltött történelmi tablótól. Rákosit amúgy a szükségesnél jobban nem is érdekelte a futball, letudta a kötelezőt pár látogatással, kézrázással, de a részleteket ráhagyta a mamelukok seregére. Kinek szól ez a terjengős történelmi tabló? A turistáknak? Hisz az ebből nem sokat lát. Mi azt gondoljuk, avégett járnák végig a termeket, hogy a magyar futball zsenijeiről tudjanak meg minél többet. A személyiség varázsa, az öltöző dinamikája, a magánélet panorámája érdekli a szurkolót, a foci szerelmesét, s nem a kommunista diktatúra kötelező felmondása.

A jórészt rég föltárt történelmi összefüggések és ikonográfia helyett több teret kaphattak volna az ún. magyar futballforradalom részvevői – és itt a futballisták mellett meghatározó szerep juthatott volna a korszakos magyar edzőknek, Guttmann Bélának, Kalocsay Gézának, Bukovi Mártonnak vagy Sebes Gusztávnak –, akiknek a tudása nélkül nem beszélhetnénk a magyar labdarúgással kapcsolatban aranykorokról.

Jellemzően angol szerzők – Matt Clough vagy Jonathan Wilson – könyvei számítanak hivatkozási alapnak a témában, mi pedig megmaradtunk a szimulákrumoknál. Szembenézés, elemzés és újratervezés helyett maradt ez a nosztalgikus köldöknézés és csodavárás. A kiállítás így valójában nem tár fel semmit az emberről, akiről – akikről – állítólag mindent tudunk már. De ugyanígy nem tár fel semmit a magyar labdarúgásról sem: nem kutatja és nem elemzi a sikerek és a kudarcok okait. Pedig ezek azok a kérdések, amelyek a sportág megszállottjait igazán érdeklik. Az egyik idol, Puskás Ferenc és az Aranycsapat viszont nem csupán a futballpályán írt történelmet, a berni vereség az illúziók végső megroggyanásához, ezzel 1956-hoz is hozzájárulhatott, és ha másra nem is, de erre a végkifejletre, a diktatúrával szembeni határozott válaszra – az ezüstéremmel együtt –, bizony, bizony, érdemes lenne büszkének lennünk.

Ahogy a mottóban rögzítettük, mindenkinek van legalább egy Puskás-története. A miénk a venezuelai-kolumbiai határon játszódik, ahol a körülmények és a kulisszák nemcsak hogy meglehetősen baljósnak tűntek, de valóban azok voltak is. Ámde hogy Önök most ezt olvassák, bizonyítja, hogy többnyire minden csávából van kiút. Számunkra például egy kultikus, már-már isteni erővel bíró személynév bizonyult annak.

Bravúros és a téma fontosságához méltó installációk, rendkívül gazdag, viszont a lényegtől elidegenítő tartalom. Talán nem lenne haszontalan évről évre átrendezni a kiállítás egy-egy szintjét sportszempontból átgondoltabb koncepció alapján.