Ybl szellemében – Az Operaház felújításáról

Cikkünk a 175-ös, 2022/3-as lapszámunkból közöljük.

• Szöveg: Zöldi Anna
• Fotó: Hlinka Zsolt
• Olvasási idő: …

Hirdetés

Az Operaház szimbolikus épület egy városban. Nem csak a Magyar Állami, hanem úgy általában, a 19. századi operajátszás összes helyszíne. Mára az opera műfaja társadalmi jelentőségét elvesztette, az épületek mégis egyfajta jó értelemben vett elitkultúra otthonai, ahová megtiszteltetés belépni, és részesülni az éteri élményből, amellyel a ház megajándékoz. Ezt az ajándékot kapta vissza Budapest hosszú évek alapos, a legapróbb részletekig igényes munkájával. A Magyar Állami Operaház felújított épülete tökéletes tükre a 19. századi operajátszás atmoszférájának.

Valószínűleg nem túlzás a felújítást karmesterként levezénylő Zoboki Gábor büszke kijelentése: ha valaki ma a világban autentikus 19. századi operaházat akar látni, Budapestre kell jönnie. Mintha egy igazán kvalitásos kosztümös film díszletébe csöppennénk, szinte fáj, hogy nem uszályos ruhában érkeztünk. A díszletszerűség ezúttal nem valamiféle hamisságot jelez, mint oly gyakran a sokat szidott visszaálmodott múlt esetében. Minden az igényes részleteken múlik, ahol ugyebár az ördög lakik – akit Erwin Schrott olyan meggyőzően alakított a megnyitás utáni napokban, Boito drasztikusan kortárs felfogásban színre vitt művében.

Kovalik Balázs látványos utópiája cseppet sem idegen a 19. századi tértől, amely befogadta, és ez az opera műfajának speciális mivoltában rejlik. A futurisztikus falanszterdíszlet, Hamvas Béla függönyre vetített sorai, a rendkívüli, már-már túlzott zenei gazdagság tökéletes összhangot alkot a töméntelen arannyal, vörös brokáttal, a mennyezeten tobzódó, a zenét ünneplő barokkos sereglettel, a szemüveges koreai Fausttal és az argentin – de neve alapján minden bizonnyal Európából kivándorolt – Mefisztóval. Minden egy művé áll össze, „a” MŰ-vé, ahogy a műfaj neve, OPERA=Mű is üzeni.

Az a gazdagság és teatralitás, amely ebben a 19. században virágkorát élő műfajban jelen van, a praktikum, célszerűség és gyorsaság korában már látszólag idegen, nem véletlenül törekszik a kortárs operajátszás a heroikus sztereotípiáktól mentes, puritán előadások létrehozására. Véleményem szerint ez teljes tévút, az opera nem fosztható meg a túlzásoktól, amik a lényegét adják, még ha a túlzás adott esetben a radikális eszköztelenséget jelenti is – ezért is állja meg a helyét Kovalik messzemenőkig teátrális rendezése, amellyel én a felújított Operaházat felavattam.

És minden bizonnyal ezen az állásponton van a köztudottan zenerajongó Zoboki is, aki az épületet e teatralitás jegyében, Ybl Miklós szellemében és vállaltan az ő fejével gondolkodva újította meg. A felújított Operaház 19. századibb a 19. századnál, ez egyébként paradox módon akkor a legnyilvánvalóbb a szemlélő számára, amikor üres, vagyis nincs benne közönség. Ekkor élvezhető teljes pompájában az az összművészeti bravúr, amit Ybl, és a nyomában járó Zoboki létrehozott.

Az opera főúri, és így természetesen reprezentációs műfajként jött létre a 18. század elején. Az eredetileg itáliai műfaj viharos gyorsasággal terjedt el az európai udvarokban, és születésétől fogva nemzetközi volt. Az átlagember az Amadeus című filmből alkothat fogalmat magának arról, mit jelentett Mozart korában az opera, nem csak a hangjegyeket olykor sokalló II. József, de a nép számára is – felejthetetlen jelenet és mélyen kifejezi a műfaj lényegét, amikor a már halálos beteg Mozart egy külvárosi kocsmában zongorán kíséri a Varázsfuvola rettentő frivol előadását.

Igen, az opera eredendően ilyen is – nem magasztos, és nem úri, hanem harsány és sok. A 18–19. század fordulójára főúri reprezentációból a polgárság önreprezentációjának kifejezőjévé vált, kis, barokk színházépületek helyett többezres nézőtereken gyűlik össze az operák hallgatósága, akik a zene mellett persze a szociális élvezeteknek is e házakban hódoltak. A minden művészetet – drámát, költészetet, festészetet, zenét – egyesítő összművészeti alkotás, a magas művészet csúcsa meglepő módon tömegműfajjá lett.

Sorra épültek Európa-szerte az operaházak, amelyekben a kor díszítőművészeti és építészeti tudása csúcsosodik ki. A drezdai, bécsi, milánói dalszínházak között 1884-ben megnyílt Magyar Állami Operaház különleges ékkő, már születése idején kitűnt kiváló arányaival, harmonikus tereivel és díszítésével. Közismert anekdota, hogy Ferenc József parancsba adta, hogy Budapest Operaháza nem lehet nagyobb, mint Bécsé. A megnyitón mégis sértetten jegyezte meg: azt elfelejtettem mondani, hogy szebb se lehet!

Az Operaház építési programját báró Podmaniczky Frigyes, a tervpályázat bíráló bizottságának elnöke, a Fővárosi Közmunkák Tanácsának alelnöke adta meg. Podmaniczky ragaszkodott ahhoz, hogy az Operaház építésénél magyar iparosok és művészek dolgozzanak. A ház rangját jelzi, hogy megnyitása óriási társadalmi esemény volt, nem csak főúri körökben. 1912-re a közönség már ki is nőtte, az akkor pályakezdő Medgyaszay István tervei alapján alakították át.

Az átalakítás érintette a nézőteret, a zenekari árkot, a színpad előterét, a férőhelyek növelése azonban a hangzás romlásával járt, mivel a zenekar takart helyzetbe került. A huszadik század során még egy további felújítás történt a nyolcvanas években, ekkor javarészt a technika újult meg az akkori kor színvonalán. A szocializmus idején jó sok vörös bársony került az Operába, ami tovább rontotta az akusztikát. A jelenlegi felújítás első és legfontosabb kérdése tehát az volt: mit tekintsünk helyreállítandó, autentikus állapotnak?

Azt hinné az ember, ilyen színvonalú műemlék esetében nem kérdés, hogy az eredeti állapotokat kell helyreállítani, itt azonban máris akadályba ütközünk, ugyanis Ybl rajzai elvesztek. Maradt viszont egy vázlat, ami sosem épült meg, mert magának Yblnek még a kivitelezés előtt módosítania kellett, hogy megfeleljen a szigorodó tűzrendészeti szabályoknak. Nem egészen három évvel a budapesti Operaház megnyitása előtt égett le ugyanis a bécsi Ringtheater, ahol közel 500 ember meghalt, így a nézőtér nem épülhetett meg a vázlaton ábrázoltmódon.

A Zoboki-féle felújítási mátrixban Ybl eredeti elképzelései, a korabeli példák tanulságai – melyekből Ybl igazolhatóan merített –, a korszerű lehetőségek, a 21. századi operajátszás követelményei, a műemléki szempontok és felmérések, a lehető legjobb akusztikai és esztétikai élmény megteremtése együtt szerepeltek, és adták ki végül a döntéseket, amelyek nyomán a ház újjászületett. Klasszikus értelemben tehát nem használhatjuk minden részlet esetében az „eredeti” jelzőt, inkább korhű, méghozzá a kor szelleméhez hű felújításról beszélhetünk.

Ami változott, az elsősorban a jobb hangminőséget és akusztikát szolgálja. Ezért állt vissza az Ybl-féle állapotra a színpad, nézőtér és zenekari árok viszonya, vállalva ezzel mintegy kétszáz szék elvesztését. A zsöllye alatti úgynevezett zengőtérnek a nézőtérhez kapcsolása nem csak a szellőztetést szolgálja, hanem a jobb zenekari hangzást is, ahogy a zenekari árok mellvédjének áttörése is. A nézőtér elrendezése az említett, soha meg nem valósult Ybl-vázlat alapján változott, két oldalról megközelíthető, egy tömbbe foglalt zsöllyével. Az így kiszabadult, kemény anyagú oldalfalak is a hangzást javítják, ahogy a páholyok közti tömör falak helyetti nádszövet is a hangterjedést segíti. Szintén a hangvisszaverődés érdekében kaptak a páholyok kemény alapra kasírozott textil oldalfalakat, és tűnt el a felesleges puha bársony a nyílások körül. A színpadnyílást keretező festett fafüggönynek is akusztikai szerepe van.

Az Operaház bájos sajátossága volt, hogy eredendően voltak helyek, ahonnan látni nem, csak hallani lehetett. Ide fillérekért lehetett jegyet kapni, és igazán intim élményt nyújtott bekuckózva átadni magunkat a puszta zenének. Azonban a lehetőségekhez mérten ez is változott, a harmadik emeletről, az oldalkarzatról kikerült három széksor, újabb hangvisszaverő felületekkel gazdagítva a lehetőségeket. Paradox módon nem a bebársonyozott királyi páholyban kapja a néző a legteljesebb hangélményt, hanem fent a harmadikon, ami igazán demokratikussá teszi a műfajt. Legfelül pedig, az európai nagy operaházakhoz hasonlóan, a kivett székek helyén megemelt állóhelyeket alakítottak ki a kispénzű operarajongók számára. A harmadik emelet közönségének már nem kell az estélyis szemek elől takartan, az oldallépcsőn felóvakodnia, ezt a lépcsőházat is bekapcsolták a forgalomba, szintjeit a ház fő szintjeihez igazították, annál is inkább, mert itt működik az akadálymentesítést szolgáló lift is.

A nézőtér elrendezésének változásai további esztétikai, anyagválasztási döntéseket vontak maguk után, ahol már csak a jó ízlés lehetett támpont, hisz nem eredetileg is meglévő részletekről van szó. Itt volt szükség arra, amit Zoboki úgy nevez: Ybl fejével gondolkodni. Európa legkiválóbb műhelyeiből kerültek ki azok az egyedi tervezésű textilek, berendezések, amelyek az i-re a pontot felteszik a mezei néző szemében, aki aligha tudja és akarja megítélni a műemléki hűséget. Ebben a hallatlanul igényes tervezés nem ismert kompromisszumot, nehéz perceket szerezve sokszor az intézmény gazdáinak, akik érthető módon már a nyitást várták türelmetlenül.

A díszítések színének vonatkozásában volt a dolog a legegyszerűbb, a festés színe többnyire megtalálható a rétegek lefejtése során. A színhasználatra is volt Yblnek koncepciója: az előcsarnoktól, a külvilág felől a nézőtér – a zene szentélye – felé haladva nő az arany mennyisége – ezt most aranyfesték helyett valódi 24 karátos aranyfüsttel kivitelezték. Függőlegesen pedig, a mennyezeti Lotz-freskó irányában az éteri színek, a kék és a zöld intenzitása nő. Számolatlanul lehetne sorolni a részletekre vonatkozó építészeti és esztétikai döntéseket, de egyetlen példa jól illusztrálja az igényességet, amellyel az aprólékos munka zajlott. Az említett kékek és zöldek felelősek a kárpitok domináns vörös színének kompenzálásáért. A komplementer kontraszt felerősíti az ellentétes pólust, miközben jelenléte harmóniát teremt. Ezt tudván a páholyok oldalára kerülő, egyedi tervek alapján szőtt, ananászmintás vörös brokátba leheletfinom türkizkék szálat is szőttek, ami a szem számára színként nem, csak hatásában érzékelhető.

Természetesen nem maradhattak el a 21. század igényeinek megfelelő újítások sem, de ez is a 19. századi atmoszféra csorbítatlanságának megfelelően történt. A színpadi világítás olyan helyre került, hogy az esztétikus összképet ne zavarja, ami a korszerű színházban igazi bravúr. A nézőtéri zsöllye székei valóságos remekművek, a gyártó kifejezetten ide tervezte őket, kényelmesek, láthatóan kortársak, mégis stílusban tökéletesen passzolnak. A színekkel és az összhatással kapcsolatban alapvető szerepe van a világításnak, ami eredetileg gyertya-, majd gázvilágítás volt.

Amikor megjelent az elektromosság, a lámpatesteket lefelé, a nézőtér felé fordították, így volt ésszerű. Ez azonban nem adja vissza az eredeti hangulatot, most mindez újra visszájára fordult, és speciális, az Unióban már nem forgalmazott wolframszálas izzók adnak a gyertyafényhez hasonló fényviszonyokat. Megújult a hátsó, a művészeket kiszolgáló traktus, az Eiffel műhelyházba költözött funkciók sok teret szabadítottak fel. A próbatermeket, öltözőket, művészbüfét a műemlékhez méltó nívóval a Demeter Design Stúdió tervezte. A hosszan elhúzódó felújítás még nem ért véget, az itt kialakított próbatermek átadása még várat magára.

Személyes próbatesztem az első sorból zajlott, és bizonyíthatom, a nézőtér geometriai változásai innen is tökéletesen élvezhetővé tették a hang- és vizuális élményt, ami legalább is meglepő. Sokat kellett várni az újranyitására, és ebben a tervező mániákus alaposságának nyilvánvalóan szerepe van, ahogy az eredményben is annak, hogy személyiségétől nem áll távol az a teátrális és összetett világ, amit az opera műfaja megtestesít. Személyes küldetésnek élte meg a feladatot, és személyesen harcolt meg minden egyes aranybojtért. Az intézmény részéről nagy türelemre volt szükség, tagadhatatlanul nem volt a folyamat konfliktusmentes. A végeredménnyel azonban hosszú távon mindenki nyert, de elsősorban Budapest lakói, akik a kontinens legszebb műemlék operaházát tudhatják magukénak.