Újabb fontos állomáshoz érkezett a fertődi Esterházy-kastély felújítása

Erről szóló cikkünk a 201-es, 2025/5-ös lapszámunkból közöljük.

• Szöveg: Bán Dávid
• Fotó: Bujnovszky Tamás
• Olvasási idő: …

Hirdetés

Egy bő évtizede elkezdődött felújítási program keretében készült el a fertődi Esterházy-kastély újabb üteme Csillag Katalin és Gunther Zsolt (3h építésziroda) tervei alapján. A barokk pompa visszaállítása helyett a terek a hitelességére, a visszafogottságra és a finom részletekre került a hangsúly.

Eszterháza, a maga egységes, pompás megjelenésében a magyar úri kastélyépítészet egyfajta etalonja, amit szeretünk magasztos jelzőkkel illetni. Ha megkapargatjuk a felszínt, akkor azonban nem csak a második világháború utáni ambivalens sorsa, hanem többszörösen összetett története is elkezd kirajzolódni. Ehhez a bepillantáshoz jó lehetőséget nyújtott a 2014-ben kezdődött program, amellyel megindult a kastélyegyüttes lassú, de minőségi megújulása.

Az eredetében a 12. századig visszavezethető nemesi Esterházy család a 17. századra emelkedett fel oly módon, hogy szerepe megkerülhetetlenné vált a magyarok és a régió történetében – aligha kell bemutatni, milyen jelentős befolyással és mecenatúrával bírtak. A család ténykedésének csúcsán, a folyamatos birtokvásárlások révén lett egyre nagyobb területen jelen, és három fő központot alakítottak ki: a mai Ausztria területén álló Fraknó várát, amely hagyományos erődítmény volt; Kismartonban egy kisvárosi kastélyt, ahol a nemesi és polgári hagyományokat próbálták ötvözni, és természetesen nem maradhatott el egy vadászkastély létesítése sem, ez lett a süttöri (ma Fertőd) kastély, ami eredetileg egy reneszánsz rezidencia lehetett.

Ez utóbbit eleinte különböző toldalékokkal, bővítésekkel látták el mindaddig, amíg a 18. század derekán Esterházy Fényes Miklós meg nem örökölte a területet és a korábbi rendszertelen építkezések helyett egy tudatos, komolyan megtervezett kastélyalkotásba kezdett. Elsődleges funkciót tekintve megmaradt vadászkastélynak, amihez szimmetrikusan háromosztatú erdő csatlakozott, de emellett a reprezentáció, a fényűzés, az elegancia és a szórakozás színhelye is lett operaházzal, marionettszínházzal. Ugyanakkor a család egy nagyon komoly kulturális mecenatúrát is magára vállalt. Ennek egyik része a jelentős műgyűjtés volt, így alakult ki a fraknói várban a kincstár és a szintén kiemelkedő színvonalú képgyűjtemény. Emellett fontos szerepet kapott a zene is, Joseph Haydn közel három évtizedig muzsikált a család felkérésére.

Az európai viszonylatban is jelentős kulturális és építészei hagyatékot maga után hagyó család gyűjtőszenvedélye azonban a megengedhetőnél nagyobb pénzügyi forrásokat emésztett fel. Ez a fajta életmód és nagyvonalúság Fényes Miklós 1790-ben bekövetkezett halála után már nem volt fenntartható. Ennek esett áldozatul a képtár és a kincstár is (az előbbi a Szépművészeti, utóbbi pedig az Iparművészeti Múzeum gyűjteménynek egyik alappillére lett), emellett pedig kihatott a kastély állagára is, amelyet elhagytak és bő száz évig elhanyagoltak.

A 19-20. század fordulóján élő (szintén) Miklós herceg a tehetős családból származó Cziráki Margit grófnővel házasodott össze, így a hozományból elindulhatott az elhanyagolt állagú kastély felújítása. Ekkor az eredetileg reneszánsz kiskastélyból induló, majd a későbarokkban egységesen kiteljesedő épületegyüttes egy újabb, neorokokó réteget kapott. A középső rész szolgált hercegi lakhelyként, és itt látható az igazi fényűzés. A keleti szárnyban alakították ki az üvegházat, az orangerie-t, valamint itt üzemelt a konyha, és a cukrászüzem. A háromszintes szárnyba kerültek ki a vendéglakhelyek, a hozzá csatlakozó patkó alakú részben pedig eleinte lóistállók voltak, később a személyzet szálláshelye és a képtár került elhelyezésre.

A kastély eredeti kialakítására, a helyiségek akkori elrendezésére és funkciójára jó rálátást biztosított egy Beschreibung című, 1787‑es keltezésű, Pozsonyban kiadott munka, amely a hercegi palota részletes tervrajzát és a termekben zajló tevékenységek leírását tartalmazza. Ez egyfajta mankót adhatott a későbbi, így az 1950-es években, Rados Jenő által vezetett, valamint a mai felújításokhoz. A kastély egy részét az 1960-as évektől kezdve egyfajta vitrinként kezdték el renoválni, a másik része ugyanakkor szakiskolaként és kollégiumként üzemelt tovább, ami rányomta bélyegét az épületszárny állagára – a falakról lényegében legyalulták a falfestményeket és a stukkókat.

A mostani felújítás kezdetekor már kirajzolódott egy komplex koncepció, amelynek középpontjában egy többfajta érdeklődést kiszolgáló, akár több napra is kulturális élményt nyújtó sokoldalú kastély áll. A jól rekonstruálható középső szárnyba a korabeli életmódot bemutató tárlat kerülne eredeti bútorokkal, tárgyakkal, a nyugati szárnyba időszaki kiállítási helyszínt képzeltek el. E nyugati szárny 3h építésziroda által felújított, háromszintes épületrészének földszintjén szintén kiállítótér helyezhető el. Az emeletre bekerülhetne a kincstár, a legfelső, valamelyest alacsonyabb belmagasságú szintre pedig kiszolgáló terek: restaurátor raktárak, kutatóhelyek.

A középrizalittal szemben a nyugati szárny már eredendően kevésbé volt díszes, s ami ezekből fennmaradt, az hol rejtve, hol teljesen elhasználódott formában vagy töredékesen került elő. A falak átvizesedett, rossz állapotban voltak, amit korábban kátrányszerű anyag felvitelével próbáltak megoldani, ezt ma injektálással kezelték. Az első emelet feletti gerendázatot az 1960-as években, az acélhiány idején a Budai Várból kiemelt acélgerendákra cserélték ki, amiket az ideszállítás után a helyszínen hegesztettek és daraboltak méretre, ezekre most ragasztott karbonerősítések kerültek. A felújítás során a hangsúlyt a hitelességre helyezték, épp ezért döntöttek amellett, hogy ami elveszett, azt nem rekonstruálják.

A földszinti részen például a falfestmények nagy része nem volt detektálható, ezek csak fragmentumokban maradtak meg és kerültek kiegészítés nélkül restaurálásra. A felső szinten viszont már lényegesen több falfestményt lehetett visszafejteni és vissza is állítani. Emellett a megmaradt térszerkezetek és tagozatok is az eredeti állapotot tükrözték. A visszafogott restaurálással ezek most mind érthetővé váltak, valamelyest betekintést nyújtanak az eredeti miliőbe, egy hiteles patinába.

Nem a barokk tökéletes pompáját kívánták visszahozni, hanem a meglévő elemek hű használatával – például a megmaradt nyílászárók restaurálásával vagy korhű újragyártásával – egyfajta érzetet kelteni, jelzéseket elhelyezni. Hiszen sejthető, de konkrétan nem ismert, hogy mi és hol volt aranyozva, milyen volt az eredeti falfestés. Ehelyett most egységesen minden egy távolságtartóbb fehér színt kapott. Mindezt tovább erősíti a padlóburkolat és a lábazat tökéletessége és a falak tökéletlensége közötti kontraszt is.

A visszafogottság a műszaki tartalomban is jól tetten érhető, mert az alapkoncepció értelmében csak olyan és annyi technológia kerül a főleg múzeumi használatra szánt terekbe, amit el lehetett rejteni, ami mindenképpen szükséges. A fűtés és a hűtés rendszerei a padlózatba és a mennyezetbe kerültek, a kémények légbefúvóként működnek, de minden, a térben fellelhető eredeti elemet, például a kályhanyílásokat is sikerült célszerűen hasznosítani. A teljes felújítás bravúrjai épp ott bújnak meg, amit a látogató szeme már nem lát.

A most elkészült szárny olyan őszinte terek együttese lett, amelyben a mai építész a háttérbe húzódik és felvállalja a terek tökéletlenségét – például a belső ajtósorok időnként kilépnek a középtengelyből. Nem kívántak nagyszabásút alkotni, hanem az apró részleteket pontosan kitalálva, egy alázatos és hiteles műemléki konzerválást végezni.

További képek és rajzok a cikk végén található galériában!