Hirdetés

"Valójában a térélmény az, ami az egyetemiséget adja."

Hirdetés

A Finta és Társai Építész Stúdió egy közbeszerzési pályázat útján került a Ludovika-projektbe, amelyben a tervezést dr. Finta József mellett Szabó Tamás János irányította. A két tervező az épület sokrétű illeszkedéséről, az alakzatban vonulásról, és a keserédes avatóról is beszélt.
 

Egy oktatási épületet, és egy hatszáz fős kollégiumot tervezett a Finta Stúdió a Ludovika campusára, az utóbbiért Építőipari Nívódíjat kaptak. A Nívódíj-tábla avatásán Szabó Tamás János úgy fogalmazott: olyan építészeti világban élünk, ahol nehéz fogódzót találni, ugyanis „mindent lehet kérni, és mindent meg is tudnak csinálni a kivitelezők.” Mit értett pontosan ez alatt? Szabad kezet kaptak?

Finta József: Szerintem azt akarta mondani, hogy eléggé zavaros korban élünk, amiben az építészet is zavart állapotú, mert a saját céljait, feladatait, erkölcsét sem nagyon ismeri. Az emberek nem tudják, hogyan viselkedjenek, hogyan éljenek, milyen formában dolgozzanak, fiúk-e, lányok-e. Ez egy megbuggyant kor, ami az építészetet is ilyenné formálja, és ebben nem olyan könnyű dolgozni. A programok jószerivel a funkcionális és a méretbeli részét adják meg egy háznak, de azt, hogy az a ház igazából hogyan fog működni, milyen lelke van, milyen mozgásokat fogad be, milyen módon szól azokhoz, akik benne dolgoznak, tanulnak, az a mi dolgunk marad, hála Istennek.

Szabó Tamás János: Szabad kézről nem volt szó, nagyon kemény négyzetméter-kötöttségekkel számoltak. Egy bizonyos ráfordított összegből számoltak vissza, tehát nem „azt játszottuk”, hogy mi minden jut az eszünkbe, amit még nem csináltak meg a világon, hanem azt, hogyan lehet ebből a kemény keretből kihozni olyat, ami jól használható, és túlmutat a programon. Nagyon tisztességes program volt, egyetlen dolog maradt ki belőle, hogy egy egyetem lelke valójában nem a tantermek sora, hanem az a tér, ahová a diákok kimennek, és interakcióba lépnek egymással.

FJ: Valójában a térélmény, ami az egyetemiséget adja, és nem az, hogy 35 vagy 40 m² egy tanterem.

Hogyan állt össze a tervezői csapat és hogyan osztották fel a munkát?

FJ: A tervezést ketten irányítottuk, én inkább csak az épületek képletével foglalkoztam. Ha szétnéz a stúdióban, egyetlen asztalt lát, amin nincs számítógép: az enyémet. Otthon van egy laptopom, amit sosem kapcsolok be, nem azért, mert gépellenes vagyok, egyszerűen nem értek hozzá, és inkább csinálom, amihez értek, vagyis a ház „mondanivalójával” foglalkozom. Tamással azért szeretek dolgozni, mert körülbelül ugyanaz a véleménye a világról, mint nekem, nagyobb viták nélkül tudunk együtt haladni. A belsőépítészetet mindkét házban Kulcsár Zoltán vitte, szintén a stúdiónkból.

Mennyiben volt más egy hasonló funkciójú épületet tervezni, mint húsz évvel korábban a BME-ELTE Informatikai épületét?

FJ: Ez olyan szempontból érdekesebb, hogy ez egy egyetem új központi épülete, míg a BME-nél az Informatikai Kart terveztem, egyeztetnem is az oktatókkal, az informatikusokkal kellett. Amikor a Ludovikánál megkaptuk a megbízást, a feleségemmel elrohantunk az Orczy-kertbe, mert én tősgyökeres budai vagyok – egyébként kolozsvári, de tősgyökeres budai –, és nagyon meglepődtünk, mennyire gyönyörű ez a kert, ősfákkal, tóval, dombocskával, világháborús emlékművel. Öröm volt itt dolgozni, és csinálni egy olyan házat, aminek valamilyen módon pariban kell lennie ezzel a környezettel.

Hogyan illeszkedik a környezetébe az új épület? Egyrészt értelmezhető a Ludovika területén belül is, például az eredeti klasszicista épülethez viszonyítva, de a szomszédos SOTE-épület, és a város egészének kontextusában is.

FJ: Ez egy érdekes szituáció. Valójában a város nem nagyon szokta felfedezni azt, hogy milyen városi tengelyek vannak benne. Ez egy izmos egyetemi tengely: ha a Műegyetemtől indulunk el, átlendülünk a Közgázhoz, utána a SOTE-hoz, majd a Nemzeti Közszolgálati Egyetemhez. Valamikor sok évvel ezelőtt terveztem egy új gyaloghidat a Műegyetem új campusa és a Haller utca között, egy Ponte Vecchio-szerű híd lett volna, nagyon funkcionális karakterű: egyetemi klubokkal, kávéházakkal, éttermekkel, intenzív mozgással a Duna fölött, rálátva a Gellért-hegyre, a várra. Aztán jöttek az újabb szempontok, és valahogy ez elmaradt, holott ez kötötte volna igazán össze ezt az ottani egyetemi tengelyt. De legalább a Nemzeti Közszolgálati Egyetemet megkaptuk, és ebben ki tudtuk élni magunkat.

SzTJ: Sokat matattunk azon, hogy amikor egy új ház odakerül, mi mindenhez kell igazodnia. Bár a mi két épületünk közel áll egymáshoz, mégis alapvetően más illeszkedési hálóba kerültek bele. Az oktatási épületre nagyon erősen hat az Üllői út, és éppen erről szól az alapképlet: felveszi a régi, Pollack-féle épület geometriáját, arra rávetítjük az Üllői útét, ebből alakul ki egy olyan, két udvar köré szervezett fordított Z-alakú tömeg, amely próbál szellemi kapcsolatot, rokonságot találni mindkét iránnyal. A kollégium egy kicsit más. Kaptunk olyan kritikát, kérdést, hogy miért nem igazodik a Pollack-féle házhoz. Azért, mert onnan nem látszik a Pollack-féle ház, ott egy park van. Ha valamilyen koordinátarendszerbe bele kell helyezni a kollégiumot, akkor azt a park, illetve a Haller utcai csomópont jelöli ki. Ebből nagyon sok olyan kompozíciós elvet lehetett kifejteni, amiből végül összeálltak a térsorok. Ebben a „mindent lehet” világban már ott tartunk, hogy megunjuk a házakat, mielőtt megépülnek, mert közben újabb gondolatok jönnek. Kapaszkodókat kell találnunk, amelyek túlélik a tervezési folyamatot, és az egyik ilyen a belső élet.

FJ: Az oktatási épület képletét adó fordított Z-formára hamar rátaláltunk. Ez a forma kiad két háromszöget, amelyből az egyik az Üllői út felé fordul, és a méltóságos megérkezés terét adja, szívóhatása van az Üllői út felé, a másik – ami talán fontosabb – az Orczy-kert felé néz, ahol azt a funkciót látja el, ami ott az első emeleten van: amelyik hallgató ott tartózkodik, az bent van az egyetem területén, ugyanakkor kint is van az Orczy-kertben. Ez a legszebb campus Budapesten, együtt él a tó, a domb és a mező is a házakkal, ilyen értelemben egy egység.

Ludovica Campus - fotó: Bujnovszky Tamás

Az Építőipari Nívódíj olyan részleteket emelt ki, mint a napozódomb, vagy a közösségi terek.

SzTJ: Megértették, amiben hiszünk, hogy ezeket a közösségi tereket kell megragadni egy épületben, ez az elsődleges, ami életet generál. Ha ezt úgy meg tudtuk csinálni, hogy megfelelően semleges sokféle élet befogadására, de elég intuitív ahhoz, hogy jó érzéssel menjenek be, akkor sikerült. Lehet túltervezni egy teret, annak az a végeredménye, hogy egyfunkciós lesz, és lehet annyira semleges teret létrehozni, hogy végül nem érzi jól benne magát a használó.

FJ: A mai etalonokat, Zaha Hadidot, Daniel Libeskindet nézve azt látjuk, hogy az ő házaikat itt nem nagyon lehetne megcsinálni. Nem azért, mert ne tudnák kifizetni, de nem biztos, hogy ki tudnák szolgálni azt a fajta közép-európai életet, amiben most élünk. Ha az ember megpróbál olyan épületet tervezni, ami értéket képvisel, akkor igyekszik nemcsak kiszolgálni, de inspirálni is a házban lévő életet. Azért szeretjük ezt az oktatási épületet, mert úgy érezzük, hogy valamiféle életminőséget, életformát indukál. Csak olyan épületet érdemes csinálni, ami ezt valamilyen szinten tudja.

A gyakorlatban ez hogyan jelenik meg?

SzTJ: A programkiírás nagyon tisztességes volt, de nagyon kötött, mindkét épület esetében alultervezett közösségi négyzetméterekkel. Amivel játszani lehetett, hogy egyben fogalmaztunk meg területcsoportokat, amelyek eredetileg szétdobva jelentek meg. Vegyük a kollégiumot, ami egy nagyon racionális, középfolyosós „szálloda”. Amivel ez többet tud az átlagnál, hogy nem négy kicsi teakonyhát csináltunk, hanem azt mondtuk, hogy ebben a furcsa, kromoszóma-alakú kialakításban a két racionális szárny között jöjjön létre egy összevont teakonyha, amiben nem csak ebédet lehet melegíteni. Ez a tervező felelőssége: amikor összerakták ezt a programot, ez csak egy számsor volt, a beruházó sem tudta pontosan, hogyan fogja használni, amikor megépült a mi verziónk, azonnal használni kezdték.

Ugyanez érvényesül az oktatási épületnél is?

SzTJ: Ott megint csomósodásokat kerestünk. Például azt mondtuk, jó, van egy díszlépcső, de az önmagában nem túl sok, ha csak föl-le megyünk rajta. Azt mondtuk, a díszlépcső legyen az előcsarnok része, lehessen rajta ülni – így lehetett tágítani a határokat. Ott is végtelenül egyszerű, középfolyosós rendszert alkalmaztunk, de a folyosó végein kinyílik a tér, vannak helyek, ahol össze lehet jönni, együtt lehet lenni.

FJ: Van két fontos dolog. Az egyik, hogy az Egyetem ezt megértette, Patyi András rektor úr, illetve akikkel közvetlen kapcsolatban voltunk, hamar megszerették a tervet, és végig a partnereink voltak, ha a közvetlen beruházóval vagy a kivitelezővel adódott valamilyen vitánk. Ez nincs mindig így. A másik, hogy a közösségi lét legfontosabb terénél, a földszintnél volt a rendőrség részéről egy speciális igényt kaptunk. Azt kérdezték, "ugye tudjuk, hogy itt alakzatban is haladnak az egyetemisták?" Tehát olyan tág tereket kellett hagyni, hogy akkor is elférjenek, amikor alakzatban mennek. Össze tudtuk szedegetni azokat a térformákat, térrészeket a földszinten, amiből elég izgalmas, szétfolyó térvilág alakult, ami kapcsolatban van a környezetével, többek közt az Orczy-kerttel is.

Milyen különlegességeket tud még az épület, akár az előadótermek, akár a tanári irodák?

FJ: Két nagyelőadó van, egy 500 és egy 300 fős, amelyek technikában, akusztikában mindazt tudják, amit ma tudni kell. Egy egyetemnek funkcionalitásában és térszervezésében nagyon tisztának kell lennie. A Műegyetem is hallatlan tiszta, de amikor nagyon sietek, és az aula környékéről a Gellért-tér felé akarok menni, hétszentség, hogy a Stoczek utca felé kötök ki. Ez persze egy kisebb ház, de rendkívül fontos volt, hogy a hallgatók nagyon hamar eltaláljanak benne oda, ahová igyekeznek. Z-formájának az egyik fele az oktatási, a másik a tanszéki rész; tiszta, világos, egzakt rendszer van, amellett, hogy belebújtattuk a saját elképzelésünket a térvilágról, és az emberek mozgásáról. Ez az összetett térvilág kívülről látszólag szigorú, de a két háromszög trükkje, az öt nagyon magas pilon, és a két hatalmas betörés az épület tömegébe elfogadhatóvá tette ezt a szigorú bőrt is.

Kellett valamiben kompromisszumot kötni, akadt, ami nem valósult meg?

FJ: Az avatóünnepség előtt például jót derültünk, amikor jöttek a szervezők, hogy sátrakat kellene csinálni az első emeleti nagy háromszögre, ami az Orczy-út felé néz, nehogy megázzon a miniszterelnök úr, ha jön az eső. De hát mi eleve ponyvákkal terveztük: népesedjen be az a tér, lehessen kora tavasztól késő őszig használni. Ez a kérés mindjárt az első alkalommal tökéletesen igazolta az elképzelésünket, más kérdés, hogy azt az ideiglenes sátrat később elbontották. De lehet, hogy egyszer jön egy jobb kor, és bekerülnek ezek a nagy ponyvák.

Egy ilyen léptékű épületnek lehet valamiféle életmű összegző, megkoronázó szerepe? Hol helyezi el a pályafutásában?

FJ: Annyi házzal szerettem volna már megkoronázni a pályafutásomat, csak nem sikerült egyelőre. Terveztük a kongresszusi központot, hogy idecsábítsuk a fizetőképes turizmust. Ez egy húszéves téma, 2002-ben már építési engedélyünk volt, most éppen egy kiviteli tervnél tartunk, de nem tudjuk, mi van. Terveztem egy magasházat, a Raiffeisen-tornyot, amit kiküzdöttem száz méterig, de jött a válság, és a megbízó elállt a tervtől. Aztán ott volt a gyaloghíd, amit nagyon szerettem volna, most pedig van egy érdekes koncepcióterv a miniszterelnökség megbízásából a Nyugati tér teljes lefedésére. A sínek felett művészetek sétánya lenne, egy budapesti „Ramblas”, sport-, játszó- és pihenőterekkel, a másik irányban az Oktogon felé akár egy egyetemi város is. Ez így együtt olyan súlyú tengely lehet, mint az Andrássy út, csak még elevenebb, és főként zöldebb karakterrel.

Több építész a meg nem valósult épületeit tartja a legjobb munkáiknak. Ez valamiféle hivatásbeli szükségszerűség?

SzTJ: Én nagyon szeretem a rendőrség Teve utcai épületét, a Bankcentert, vállalom a szállodákat is. Nem vagyok én bánatos figura, csak az elmúlt 15-20 évben elképzelt dolgok nem nagyon jönnek be. És megint ott vagyunk, ahonnan kezdtük a beszélgetést: a kornál, ami önmagában nagyon racionális, mégsem mindenben az. A nagy gondolatokban talán nem igazán. 


A cikk nyomtatásban megjelent az OCTOGON Magazin Ludovika Campust bemutató mellékletében. 

 




Ha tetszett a cikk, és szeretnél előfizetni magazinunkra, itt teheted meg.

Kapcsolódó cikkek

Közösségi fészer, könyvtár és játszóház: jön a Metropolitan Garden

Közösségi fészer, könyvtár és játszóház: jön a Metropolitan Garden

Megkezdődött a LIVING ernyőmárka második lakóprojektjének kivitelezése a XIII. kerületben. 

„Fantasztikus, hogy milyen erőt sugároz ez az épület”

„Fantasztikus, hogy milyen erőt sugároz ez az épület”

Szalay Tihamér, az MD Studio vezető tervezője mesélt az NKE restaurált főépületéről.

Ezekkel a fejlesztésekkel gazdagodik idén Budapest

Ezekkel a fejlesztésekkel gazdagodik idén Budapest

Budapesti fejlesztések szempontjából idén sem fogunk unatkozni.

Hirdetés