Ilyen lett a Semmelweis Egyetem Városmajori Szív- és Érgyógyászati Klinikájának új épületszárnya

Cikkünk a 204-es, 2025/8-as lapszámunkból közöljük.

• Szöveg: Kiss Dávid
• Fotó: Batár Zsolt
• Olvasási idő: …

Hirdetés

Új épületszárnyat kapott a Semmelweis Egyetem Városmajori Szív- és Érgyógyászati Klinikája. Ezt a mondatot eddig minden harmadik évtizedben leírhattuk, ugyanis az intézményt a különböző időszakokban különbözőféleképpen nevezték is el, a technológiai fejlesztések pedig 5-10 évenként követték itt egymást, többek között 2003-ban adták át a Finta József által tervezett Cardiovascularis Centrumot is a Gaál József úton. A mostani bővítés is egy, a klinikát érintő teljes felújítás része volt, aminek ezennel az utolsó stádiumába érkeztek el. Az épületcsoportra tekintve egy pionír, folyamatosan fejlődő kampusz rajzolódik ki előttünk. Mondhatjuk, hogy ez együtt jár a modern orvoslással – mégis, valódi belső motivációra és kiválóságra vall. Rengeteg forrás és a fejlődésből fakadó, folyamatosan növekvő igény válik itt láthatóvá, ami a maga képére formálta a Városmajor ezen környékét.

A klinika tevékenysége magába foglalja a gyógyítás, a kutatás és az oktatás területét. Ez a három szál fonódik benne komplex egységgé, ami minden területen a legmagasabb elvárások elé állítja az infrastruktúrát. Mind kórház, mind egyetem, mind kutatóközpont mivoltában is nemzetközi hírű ez a klinika, a mostani beruházás pedig ennek a pályának kíván további lendületet adni. Az új tömbként megvalósuló bővítéssel új ambulancia-részleg jött létre, és a legmodernebb képalkotó diagnosztikai egység is közvetlen összeköttetésbe került a főépülettel, szemben a korábban szomszédos utcából nyíló, különálló diagnosztikai egységgel. Az új szárny megépítésével egy új katéteres labor, valamint a szívtranszplantált betegek számára egy elkülönített intenzív osztály is megvalósult. A betegellátó tereken, illetve a hozzájuk kapcsolódó irodákon túl egy oktatóterem is az alaprajz része lett.

A Klinika főépülete – azaz a Városmajor utca 68. – 1912-ben épült, majd János Szanatórium néven működött. Az akkor kialakult térszervezés a mai napig alapvetően határozza meg a klinika működését. Az épület bejáratát és a közlekedőket a Városmajor utca felé tájolták, míg az intim funkciókat az ellentétes oldalon helyezték el. Az így kialakult belső udvarral frappáns téri kapcsolatot teremtettek a több szinten létrejövő napozóteraszok, amelyek a bővítések során sajnálatos módon elvesztek. Az új klinika-részek előszőr az Acsády Ignác utca felé, majd részlegesen a Gaál József út felé is bezárták az udvart, ezzel a belső átrium egy zöldbe burkolt, gyalogos közlekedő hálózattá alakult. Az udvarról elérhetőek kutatólaborok, oktatási helyszínek és a műtő részleg is.

A mostani hozzáépítés elszakad ettől a belső kerttől, önmagában álló módon kell megfogalmaznia tömegét. A teljes bővítés igen kis telken, -2. és +4. szint közt, körülbelül 4500 négyzetméter alapterülettel járul hozzá a klinikához, amely így abszolút befogadható léptékű marad. A belváros felől érkezve, a háromosztatú sarokrizalit rímel a főépületre, tovább haladva pedig eleget tesz a kialakult zártsorú beépítés vizuális követelményének, míg az Acsády utcából nézve nyilvánvaló párját képezi a szomszédos villának. A tömegformálása ebben a mátrixban nyer értelmet. Faragott, tömbszerű megjelenéssé alakítja mindezt finom törésekkel, a szabadon formált kis hajlásszögű tetőidomával, a homlokzaton különböző textúrákat rajzoló téglaburkolatával.

Az L alakú beépítéstől elkülönülve, a környezetével való kapcsolatrendszerét is definiálnia kell a háznak. Ennek megkomponálása talán a bővítés legnagyobb erénye – jelesül, hogy az épület nem csak egy megközelítési útvonal felől olvasható. Az új funkciók lebegve kapcsolódnak a főépület magasan fekvő műtőblokkjához, így a klinika legkritikusabb funkcióláncában történik közvetlen bővítés. A járóbeteg ellátás a felső szintek lábaként áll le a Városmajor utca és Acsády Ignác utca sarkára. Ezt a felosztást vetíti ki a homlokzatburkolat váltása is.

Az utcai megérkezésnek dramaturgiája van. Ha autóval érkezünk, a mínusz első szintre hajtva eltűnünk az épület alatt. Az itt dolgozók a lépcsőházban ennél még mélyebbre, a mínusz második emeletre ereszkednek, hogy a beöltözés után felemelkedjenek a felszín fölé. A vendégek a Városmajor utca felől érkezhetnek, akik gyalogosan, a főbejáraton át követik az utcaszint alá bukó, nyomott belmagasságú fogadóteret. Érzékelhetően nem a reprezentációról szól a bejárat, nincs ünneplés, nem ez az intézmény „kapuja”, ez csupán egy funkcionális kapcsolat köztér és beltér között. A süllyesztett előtér egyből el is választ minket a kinttől, és egy steril világba helyez. Így az utcáról történő megérkezés mind az itt dolgozók, mind a vendégek számára egy alámerüléssel kezdődik.

A földszinten egy körfolyosó mentén kaptak helyet az ambulancia terei. Az első emeleten, az épület hátulján van egy bejárat a fekvőbetegek számára, ami a tereplejtést jól kihasználó megoldás volt. Az első emeleti bejárat egy vendégváróba vezet, ahonnan a képalkotó diagnosztika helyiségei nyílnak. A zárt terek befelé fordulnak, az állandó tartózkodásra szolgáló kiértékelő irodatér pedig a Városmajor utcára néz. A második emeletre az egyes irodák mellett a katéteres labor került a maga kiszolgálótereivel; a harmadik emeleten pedig, ahol az összekötő híd is bekapcsolódik a térsorba, az intenzív osztályok vannak. Itt az üveg megnyitások vizuális kapcsolatot teremtenek a Városmajorral, ami kellemesebb atmoszférát teremthet a lábadozóknak.

A földszinttől felfelé a harmadik emeletig, az épület megnyitásai jól komponáltak: jellemzően a dolgozói terek, illetve az intenzív osztályok kaptak megnyitást hol a Városmajor, hol az Acsády Ignác utca felé. Az épület léptéke nemcsak kívülről, belülről is befogadható: a leendő betegek megkönnyebbülésére nincsenek végeláthatatlan folyosók, kibogozhatatlan labirintusok. Az összetett funkciórendszer a szintenként változó alaprajzokkal a babaházakra emlékeztető – egy szint, egy funkció –, képletszerű sokféleség és otthonosság képét sugallja.

A külső megjelenést meghatározza a két szín viszonya, amit téglaburkolat és a nyílászárók határoznak meg. A belső terek anyaghasználata azonban jellemzően steril, legfeljebb egyes, kiválasztott bútorelemek hordoznak karakteres színt a homogén belső világban. Az épület részleteinek megalkotása során inkább műszaki, mint építészeti megfontolások domináltak, így az árgus tekintet számára hiányozhat a mindenre kiterjedő következetesség, a megnyugtató anyaghasználat, ami az épületet minden léptékében egységes alkotássá érleli. Egy meglehetősen összetett városépítészeti és funkcionális útvesztőben sikerült azonban egy olyan örömre okot adó mezsgyét végigjárni, ami révén mind a klinika – benne dolgozóival és betegeivel –, mind a városrész gazdagabb lett.