Cikkünk a Deco Bookazin 2025/1-es lapszámából közöljük.
Hivatalos értesítést gyűrögetek a kezemben és lassan emésztgetem a tartalmát: a siófoki önkormányzat 30 ezer forint büntetést rótt ki rám, mert nem nyírtam le a füvet a nyaralóm előtti útszakaszon. Nem értem: miért kellett volna lenyírnom? Nem járda, nem jár ott senki, annak a földdarabnak az egyetlen feladata, hogy nőjön rajta valami. Újra elolvasom, de tényleg ez van odaírva. Ezek szerint állampolgári kötelességem lenne a környezetemben élő fotoszintetizáló élőlények megcsonkítása, esetleg elpusztítása. És ha ebben nem akarok részt venni, akkor büntetésre számíthatok.
Ez évekkel ezelőtt történt, de azóta is emésztgetem. Elképzelem, hogy az aláíró osztályvezető munka után hazamegy, bekapcsolja a tévét, melyben a biodiverzitás végzetes csökkenéséről és az esőerdők ijesztő zsugorodásáról beszélnek, mélyen átérzi fajunkat fenyegető veszélyt, még haragszik is a lelketlen favágókra, halászokra, majd még sötétedés előtt beröffenti az akciósan vásárolt motoros fűkaszáját, kimegy a kertbe és az üvöltő géppel tövig nyírja a füvet, csak úgy repkednek a földmorzsák. Majd egy hónap múlva, a nyár közepén mérgesen toporog a csontszáraz kertben, a fű helyén maradt sárga borosta ropog a cipője alatt, és aggódva gondol a klímaváltozásra.
Hogy az átlagos kerttulajdonos számára mikor válik nyilvánvalóvá, hogy a növények kinyírásával végső soron saját magát nyírja ki, nem tudom. De az biztos, hogy a kerttervezők, tájépítészek és gondolkodásra hajlamos kerttulajdonosok fejében már elkezdett mocorogni valami, és lassan ráébrednek, mennyire ellentmondásos a viszonyunk a környezetünkben élő természethez, azaz leginkább a kerthez.
A hagyományos kertészet gesztusai abban a világban alakultak ki, melyben még organikusan működött az emberiség ősi oázisteremtő ösztöne, és a kert feladata az volt, hogy a természet vad isteni rendjét egy pillanatra felfüggesztve, egy abból kiragadott és védett darab földön egy termékeny oázis emberi rendjét vezesse be. A kert egy ideális világ képét utánozta, az emberi teremtés csúcsát – a természet eszközeiből felépítve –, persze sokféle regiszterben az alföldi rózsás-muskátlis kerttől a Róma melletti tébolyult Orsini kertig, de kerti természet képében igazából mindig is az ember természet felett gyakorolt hatalmát és kezének teremtő érintését ünnepelte.
Úgy fest, mára végül a kertkultúrát is elérte valamiféle kijózanodás az emberi tevékenység nagyszerűségébe vetett hitből. Ma már fel lehet fogni annak a kárnak az elképesztő mértékét, amit az ember fáradhatatlan tevékenysége világunkban okozott. Minden lekövezve, beépítve, szabályozva, körbekerítve, semmi nem maradhat érintetlenül, és ha valaki nem nyúl a növényeihez, azt ma már a törvény és a kispolgári szorongás-esztétika többségi nehézkedése kart karba öltve szankcionálja – mint azt a siófoki önkormányzat büntetése vagy akár egy kertes ház lakógyűlése is bizonyítja. Így valójában környezetünk szorgos átalakítói azon fáradoznak, hogy soha egy pillanatra ne léphess ki a rendszerből, a valamiféle emberi rend felségterületéről, és ez ma már világméretű szorongásban, önkéntes szobafogságban és virtuális terekben töltött életek formájában keseríti meg az emberiség életét.
A káoszkertészetnek nevezett újonnan kibontakozó kertészeti irányzat ebből a felismerésből nyeri életokát, és már semmi szüksége arra, hogy a kert szép emberi gondolatokat, emberi rendet visszhangozzon, hiszen az már-már fullasztó sűrűséggel van amúgy is jelen egész civilizált környezetünkben. Ezzel a gondolattal a kert ősi esztétikája kifordult a hagyományos intencióiból és célja inkább egy anti-oázis megteremtése, a természet rendetlenségének (melynek mélyén persze egy emberen túli, isteni rend dolgozik) megidézése. A káoszkert lényege, hogy aki belép, egyúttal ki is lép a túlfejlesztett emberi környezetből, és számára egy pillanatra elhallgat a modern világ lekapcsolhatatlan elektromos búgása.
Akárcsak a hagyományos kertek, a káoszkertek is végtelen sokféle regiszterben tudnak megszólalni. Cleve West, az Egyesült Királyság egyik legjobb kerttervezője a 2023-as Chelsea Flower Show-n még komoly felzúdulást keltett Centrepoint Garden nevű káoszkertjével, melyben azt mutatta be, hogyan hódít vissza a természet egy elhagyott viktoriánus házat, a 2024-es show fókuszában már a természetes természet, a lokális flóra és a fenntarthatóság állt.
De a káoszkertészethez nem kell menő angol kerttervezőnek lenni: bárki belekezdhet, nincsenek szabályok, csak élvezzük a természetet, hagyjuk dolgozni a maga eszközeivel, és lassan, megfigyelés által tanuljuk meg, mit hogyan csinál a kertünk, és ha úgy látjuk szükségesnek, segítsünk neki itt-ott, de az se baj, ha nem.
A legklasszikusabb káoszkertész-gesztus sokféle mag összekeverése és random szétszórása a kertben. De igazából erre sincs szükség. A káoszkertészet nagyszerű alkalom arra, hogy megtudjunk valamit a minket elvileg valaha körülvett flóráról, melynek egyre kisebb és távolabbi zsebekben maradt már csak élőhely, de magjaikat a helyi szeleink, talajaink hordozzák, így ha nem ültetünk és managelünk semmit, előbb-utóbb előbújnak. És hát igazából ők értenek a legjobban az aktuális talajunkhoz és klímánkhoz, amit már azzal bizonyítottak, hogy megtelepedtek, pedig senki sem hívta őket. És közben fedik a talajunkat, valamint hozzájárulnak a talajélet dinamikájához – semmi nem számít annyira a talajbiológiában, mint a biodiverzitás.
A legjobb, ha nem izguljuk túl a kertészkedést, és nemes nyugalommal hátradőlünk a kertünk egy árnyas pontján, elengedjük azt az önigazoló delúziót, hogy nekünk muszáj valamit csinálnunk a természettel. Maga Cleve West, aki hatszor nyerte meg a Chelsea Flower Show aranyérmét, a következőképp fogalmaz: „Egyetlen esélyünk maradt rá, hogy megmentsük az emberi fajt: fel kell fognunk, hogy nem mi vagyunk a legfontosabb faj a világon”
Octogon Deco Magazinunk a készlet erejéig az alábbi árusítóhelyeken kapható.
