Titkos varázslás a látogatóparkban – Az Almásy-kastély látogatóközpont Gyulán

10 éve nyitotta meg kapuit a gyulai Almásy-kastély látogatóközpont. Cikkünk a 129-es, 2016/5-ös lapszámunkból közöljük.

• Szöveg: Torma Tamás
• Fotó: Bujnovszky Tamás
• Olvasási idő: …

Hirdetés

Rögtön csapjunk is bele a lecsóba: ami Gyulán, a felújított kastélyban szembejön velünk az világszínvonal, még ha senki nem is tudja pontosan, utóbbi miben állna pontosan. Elsőre maradjunk tehát annyiban, egy átlagos magyar kastélyfelújításból olyat hoztak ki, aminek nálunk még nincs párja.

Gyulára nehéz ugyan eljutni, de itt aztán pár száz méteren belül előttünk áll egyetlen épen maradt, gótikus téglavárunk tóval, parkkal, nyáron egy színházi fesztivállal, az ország egyik legnépszerűbb fürdője és annak közvetlen szomszédságában az egykori Almásy-kastély.

A Gyulai Várfürdőt az ország legzöldebb élményfürdőjének nevezik és nem véletlenül, mert az a kastély nyolc és fél hektáros ősparkjában működik – egy verőfényesebb napon a kastély hátsó ablakaiból az óriásplatánok között heverő strandvendégekre látni. 1942-ben Almásy Dénes örökösei egy méretesebb kaszinóadósság után kénytelenek voltak az egész kastélyparkot felparcelláztatni – egyszerre törlesztették a birtokra bejegyzett jelzáloghitelt, és alapították meg a Fürdő és Üdülő Rt.-t is.

A kastély hendikepjei közé tartozik még, hogy – mivel építéstörténete elválaszthatatlanul kapcsolódik a mocsaras környék szigetére települt vár történetéhez – folyamatosan süllyedt és süllyed. Emiatt olykor egészen vicces ferdeségekkel és lejtésekkel találkozhatunk benne, de ami a legtöbb felújítás után szigorú mértani szempontból hibának minősül, itt a bájos karakter részévé válik, mint például rögtön az ikerlépcsőházban, a két oldalon felfutó vörös mészkő lépcsősoré. A szilárd, teherhordó talajréteget egyébként végül kilenc méter mélyen találták meg.

Mégsem egy átlagos kastély ez – pontosabban Földes László, Balogh Csaba és csapatuk érzékelhetővé tudták tenni, hogy közel sem átlagos, mert az eklektikus külső mögül mindig elő-előbukkan egy korábbi, majd még korábbi barokk, sőt török kori rész is. A várat 600 éve építtette a macsói bán, amit a törökök Szigetvárral párhuzamosan, 1566-ban foglaltak el, ettől délre, a kastély helyén egykor a huszárvár állt. Itt sokáig még egy dzsámi is volt, majd a török kori torony lassan a folyamatosan bővülő kastély részévé vált.

A tulajdonosok sorát a török kiűzése után az osztrák hadsereg sikeres élelmezési biztosa, Johann Georg Harruckern báró nyitotta meg, aki a várban ser- és pálinkafőző házat rendezett be, és a mai kastély helyén lakhelyet építtetett magának. Ezt előbb fia bővíttette (az ő megbízásából készített Franz Anton Hillebrandt tervet a kastély bővítésére), később több tűzvész is hozzájárult az épület átalakulásához, majd fiúörökös hiányában a központ 1798-ban báró Wenckheim Józsefre szállt. A kastély tovább bővült, valószínűleg ekkor építették hozzá a cselédszárnyat és a másik tornyot (a család építésze Czigler Antal volt), hogy aztán 1888-ban ifjú arájával, egy Károlyi grófnővel egy Wenckheim lány fia, gróf Almásy Dénes költözzön a kastélyba – a későbbi történetet nagyjából ismerjük.

Már a fenti, öröklésekkel, hanyatlásokkal és tűzvészekkel dúsított történetből is sejthető, hogy ha ezt a bonyolult, a véletlenek szeszélyeivel tarkított fejlődéstörténetet csupán a szokásos módon szerették volna bemutatni, az maximum az esős napokon hirtelen kikapcsolódásra éhező fürdővendégeket elégítette volna ki. Gyulán azonban nem ez történt, az építészek Sz. Szilágyi Gáborral, a kiállítás tervezőjével és kurátorával (továbbá a tartalmi kérdésekért felelős kurátortárs Lukács Zsófiával, az arculati és grafikai tervekért felelős Flanek Péterrel, valamint Haász Ferenccel, aki pedig a fényeket tervezte) olyan egységet teremtettek, ahol a látogatót a kiállítás szép lassan magába szippantja, és lényegében elveszik a térben. (A kastély fejlődés- és átalakulás-történetét például nemcsak egy mozgóképes időszalag teszi érzékelhetőbbé, de egy óriásmakett is, a makettbe telepített és fényekkel operáló fényinstalláció különleges kombinációjával).

Vagy vegyük például ezt a bizonyos tornyot. Amikor utoljára, a nyolcvanas években – a valahai boltozatokat vasbetonnal pótolva – felújították, lényegében megszűnt klasszikus műemléknek lenni. Most viszont az építészek és a kiállítástervezők valódi kortárs teret teremtettek belőle: többek között a vastraverzek láthatóvá tételével, valamint a fénydesignnal. Tudom, hogy túlzás, de ebben a több mint kétszáz éves toronyban ugyanazt a fényekkel és falfestéssel megsegített, felfelé húzó kürtőhatást éreztem, mint az Sz. Szilágyi-Földes páros egyik korábbi munkájában, a celldömölki Kemenes Vulkánpark szuperminimalista épületében.

Alul ide telepítették a látogatóközpont bejáratát a pénztárpulttal, aztán ugyanez a hatás folytatódik, amikor a központi kiállítótérbe érünk: kiderül, nemcsak az épületet, de kiállítási bemutatását is lehet különlegessé avatni. A bejáratnál – ahogy egykor a kastély vendégeit is – életnagyságú libériás inas, komorna, szakács fogadja. Mindezt egy lentikuláris képen (a több képből összerakott installáció, ami a változó nézőpontból bemozdul, másképp néz ki, szinte kikacsint, mint egykor a kacsintós pénztárcák esetében), és a Sz. Szilágyi Gábor az érdekességeket, ellentéteket, interaktivitást és szenzitivitást bevetve vonja be rögtön a látogatót, illetve, valamivel később, szinte a felmerülő gondolatait is előre kitalálja.

Majd előre megválaszolja. Hányszor és hogyan fürödtek az arisztokraták, de miért a hálóban állt a kád? Milyen darabokból kellett állnia egy főúr ruhatárnak és milyen illatokat használtak a 19. században? Mi volt a különbség komorna és a cselédlány között?

Egyébként öt korabeli illatot meg is lehet szagolni, az 1846-os ún. Nemzeti illat például izzadságszag ellen, mosdás mellett vanília, szegfűszeg, jázmin, rózsa, cédrus, narancsolaj, mósusz és ámbrakivonat elegyét vetette be.

De ahogy a felújítás – a történelmi hűség dacára – mai egységbe fogja össze a kastélyt, a színes-szagos, érzéki kiállítás is magába épít mindent, ami az arisztokraták életén és egy uradalomközpont üzemeltetésén túl az 1849-es, későbbi aradi vértanúk itteni fegyverletételétől egészen Ajtósi Dürerig Gyulához kapcsolható. A ’49-es fegyverletétel idején a szablyák átadásának helyszíne a kastély egyik földszinti szobája volt, ablakán a honvédtisztek állítólag kívülről hajigálták be kardjaikat.

A kastélyt a fürdőnek felparcellázott parkjával együtt 1948-ban államosították, az ötvenes években először iparostanuló-otthont, majd csecsemőotthont rendeztek be itt, ami egészen 2004-ig működött. Az átalakítás tervezése utána kezdődött, majd 2014-ben, egy nyertes EU-pályázatot követően már nagyobb lépésekkel el is indulhatott. Földes László és Sz. Szilágyi Gábor – továbbá a nevük mögé mindenképpen odaképzelendő a munkatársak hosszú és sokszínű sora – nemzetközileg is kivételest hoztak itt össze a kortárs innovációk teljes arzenáljának bevetésével.

Most pedig kész, és ha újra ránézünk a park zöld keretében halvány sárgán, zöld ablakkeretekkel pompázó kastélyra, könnyű megérezni, hogy most újra az lehet, ami volt: szétsugárzó kultúrájával a város egyik központja.

Csak most egészen másképp.

További képek a cikk végén található galériában!