A Solium Regni – Az ország trónusa című tárlatról dióhéjban

Erről szóló cikkünk a 199-es, 2025/3-as lapszámunkból közöljük.

• Szöveg: Zöldi Anna
• Fotó: Réthey-Prikkel Tamás
• Olvasási idő: …

Hirdetés

Tér, képzőművészet és régészeti leletegyüttes elválaszthatatlanul forr össze az élményben, amit a Solium Regni – Az ország trónusa című tárlat kínál a látogatónak. Szájbarágós történelemóra helyett maga a középkor válik átélhetővé a kortárs építészet eszközeivel strukturált enteriőrben, mindez ráadásul egy hajdani mozi újragondolt terében kapott helyet, így még az adaptív újrahasznosítás is felkerül az érdemek listájára. Az összetett szellemi háttér mélyen inspirálta az alkotókat – régészt, művészettörténészt, építészt, grafikust, képzőművészt és egyéb társszakmák képviselőinek csapatát –, akik multidiszciplinális szemlélettel valódi összművészeti alkotást hoztak létre.

Székesfehérvár forgalmas Várkörútján, a romkerttől egy saroknyira feltűnés nélkül simul az utcaképbe az új múzeum. Ha bármit a szemére vethetünk is a projektnek, akkor talán ez a feltehetően szándékosan eszköztelen utcai nézet lehet az – a tartalom nyugodtan elviselt volna harsányabb „kirakatot”. Az új tárlat kevés médiafigyelmet kapott, dacára annak, hogy a szakma elismerte kvalitásait: a Média Építészeti Díjának versenyében 2024-ben ez a projekt nyerte belsőépítészet kategóriában a díjat, idén áprilisban pedig ICOMOS-díjat kapott. Nehéz különválasztani, szakmák szerint szétszálazni a projekt elemeit: az építészet, belsőépítészet, a kiállítás anyaga és annak installálása, a grafikai elemek, a középkori kőanyaghoz társított kortárs művészeti reflexiók és az általuk életre kelt középkori szellemiség együtt felelnek a hatásért, amely egyszerre redukált és teátrális – hangozzék ez bármilyen ellentmondásosan.

Régi és az idők során egyre erősödő tapasztalatom, hogy a recenzens az igazán jó dolgok láttán érzi legkevésbé a késztetést, hogy bőbeszédűen fecsegjen – jó lett, és kész. A zsigeri élmény dominál, az okoskodó elemzés csak ront a helyzeten. A Szent István Király Múzeum új kiállítóhelye kapcsán személy szerint azért is ért pozitív meglepetés, mert nem szégyellem bevallani: nem vagyok a kőtárak nagy rajongója. Régi kövek között leginkább akkor szeretek mászkálni, ha tilos, nehéz rájuk felmászni, vagy bármi egyéb módon akadályok leküzdésére csábít – amennyiben ez az akadály nem a szellemi lustaság.

Katonás rendben sorakozó kiállított kőtöredékek sosem tudták számomra hitelesen megidézni az idő drámáját, és szerintem ezzel nem vagyok egyedül. A végletekig letisztult, intellektuális, fehér alapon fehér építészet sem ejti mindig ámulatba a kontrasztok izgalmára áhítozó lelkemet. A nyirkos fehérvári télutón, a profin megvilágított tér barátságos melegében azonban az addig idegen dolgok kezet nyújtottak egymásnak, és kellemes élménnyel lepték meg a dideregve érkezőt.

A zárt utcasorba simuló épület eredetileg városi mozi volt. A 20. század harmincas évei Székesfehérvár számára fellendülést hoztak, Szent István király halála évfordulójának méltó megünneplése számos építési beruházást vont maga után. Ekkor épült ki a mai belvárost övező Várkörút a középkori városfal, illetve várárok mentén. Számos középületet emeltek a korszak jellegzetes stílusában, melyek máig Fehérvár kiemelkedő építészeti emlékei, többek közt ekkor épült meg a hajdani koronázótemplom maradványait bemutató romkert Várkörútra néző épületegyüttese, és ettől nem messze, 1939-ben nyitott meg az id. Hübner Tibor tervei alapján felépült Alba mozi, amely most a templom szétszórt köveit befogadta.

Az eredeti épületben utca felé két szinten lakások nyíltak, alattuk, a földszinten volt a mozi a hátsó udvarba benyúló, hordó alakú nézőterével, korszerű akusztikával, szellőzéssel és közlekedésszervezéssel. A mozi, a film műfaja ez idő tájt kezdte meg diadalútját, és hosszú ideig a legkiemelkedőbb médiuma maradt a vizuális kommunikációnak. Szerepe analóg a középkori katedrálisok kőbe faragott „üzenőfalaival”: eligazította a bámészkodókat a földi és égi világ dolgai közt. A koronázótemplom faragott kövei tehát nem idegen térbe kerültek, a nem is olyan távoli szellemi rokonság inspirálta a tér és a kiállítás megálmodóit is. A jól megválasztott fények, a vetített kép, a kortárs képzőművészet absztrakt textúrái és a középkori kőfaragványok együtt kelnek életre és adnak tanítást a szavakkal sokszor megnevezhetetlenről.

Az építész tervezőknek (Gerzsenyi Tibor, Karácsony Tamás, Kern Orsolya) nem ez az első múzeumépületük, korábbi munkáik, a veszprémi Dubniczay-palota és a Paksi Városi Múzeum esetében is komplexen, a térbe kerülő kiállítási tárgyakkal összehangolva kezelték az építészeti feladatot. Mostani munkájuk talán a legkiforrottabb ebben a tekintetben, a rájuk jellemző, eszköztelen, illetve végletekig redukált formákkal dolgozó, rejtőzködő építészet itt tökéletesen megtalálta a helyét a középkor tobzódó ornamentikájának kereteként.

A főszólamot a koronázótemplom töredékei jelentik, ezt színesítik a kortárs reflexiók jól megválasztott helyeken megszólaló motívumai, és kíséri mindezt az architektúra visszafogott funkcionalitása. Az egyszerre funkcionális és artisztikus belsőépítészet, a fehér térbe karakteres fekete rajzolatként íródó fém installációk adják a dinamikát; a ritmust és tempót a fény lüktetése szabja meg, amely a teljes kompozíciót egységes egésszé ötvözi. A nyitány és zárlat – a pincében a feldolgozásra váró kőtöredékek még strukturálatlan látvány-halmaza, az emeleten a kolostori puritánságú kutatófülkék és könyvtár hófehér kortárs geometriája –, a káosz és a rend terei keretezik a főtételt, amely zsigeri és intellektuális ingerekkel egyszerre kínál meg. Ahogy a kora középkorban a formák, a gótikában a fény, a reformáció idején a zene révén vált átélhetővé a transzcendencia, úgy az adatok és információk rengetegét struktúrákba kényszerítő jelenkorban csakis komplex élményekkel juthatunk ennek közelébe.

A kiállítás, képzőművészet, grafika, információ és az építészet tudatosan komponált, egymáshoz hangolt szólamai aszerint erősödnek vagy halkulnak, ahogy a mondanivaló kívánja. A földszinti nagy kiállítótérben, a hajdani mozi nézőterén a látványé a főszerep, a koronázótemplom kőtöredékei és a kortárs reflexiók univerzumában az építészeti beavatkozás háttérbe vonul. A kiegészítő kiállító- és foglalkoztató-tereket magukba foglaló bővítmények a nézőtér íves falaira támaszkodó szintmagas vasbetongerendákról függesztve, zárt, fehér dobozokként jelennek csak meg a térben.

A gerendázat a földszintről csak a stilizált kapu tengelyében húzódó „főútvonal” fölött látható, így a gerendák közötti üvegezéssel egész más értelmet kap, mint feljebb, a tényleges helyiségek zárófödémeként. A két doboz egyike keskeny és magas, a másik alacsony és tágas, a térarányok a funkcióhoz igazodnak: az első gótikus faragványokat fogad be mintegy ereklyetartóként, a második profán, gyakorlati tevékenységeket – kutatást, foglalkozásokat, konferenciákat. A felsőbb szintekre vezető lépcső puritán fehérsége és szabályos geometriája megelőlegezi a középkori kolostori hangulatot, amelynek idézése nyilván szándékos, és amelynek mesteri kortárs átiratai a felső szint foglakoztatóterének egyéni olvasófülkéi és a kutató tér/könyvtár bútorai.

Ez utóbbi tér a bejárható útvonal végpontja, a legmagasabb rendű szellemi funkció, a tudás elmélyítésére irányuló munka tere: mintegy szentélye a térsornak. Bravúros, ahogy a lehetetlenül keskeny, maradék-térben sikerült emelkedett atmoszférát teremteni kizárólag az anyagok textúrája, a természetes színek, a fény és a szigorúan derékszögű formák segítségével. Itt már az építészeté és belsőépítészeté a főszerep, de itt sem maradnak el a társművészetek: a gótikus ablakrekonstrukciónak kortárs szilikátművészeti alkotás ad hátteret, a padlót a kövek lelőhelyét megjelenítő térképgrafika borítja.

Minden, ami megjelenik a terekben – legyen az régészeti lelet, installáció, kortárs képzőművészeti alkotás, vetített kép, lapozgatható könyv, épületelem, világítótest vagy maga a fény –, tudatos komponálás nyomán került épp oda, épp a helyére. A tudatos koncepció és a számos szakterület – építészet, régészet, művészettörténet, képzőművészet, grafika, világítás – egymásra figyelő, támogató együttműködése eredményeképpen a szanaszét hordott kövek fragmentáltságukban is képesek megidézni a hajdani szentséget.

A Solium Regni kiállítás az idő hátborzongató dimenzióit testközelbe hozó összművészeti alkotás, amely élő cáfolata annak, amit a napjainkban divatos, a korhűség látszatára törekvő visszaépítések, másolatok állítanak. Nem rágja szájba a tanulságot, a nézőt felnőttként kezeli, rábízva a végső következtetéseket. Ehhez minden segítséget megad, a kortárs vizualitás számtalan lehetőségét veszi igénybe, hogy segítse a látogatót tárgya megismerésében. A választott építészeti magatartás, a végletekig egyszerűsített kortárs eszköztár ebben a kontextusban megtalálta a helyét, az intellektuálisan szikár formálás a társművészetekkel karöltve mély, lelkiséggel átitatott üzenetet közvetít.

További képek a cikk végén található galériában!