A veszprémi konferenciabeszámolónk harmadik részét a 203-as, 2025/7-es lapszámunkból közöljük.
A konferencia harmadik napja: egyházi tárgyművészet és az építtető
(Az első nap összefoglalója ezen a linken, a másodiké pedig itt olvasható.)
A konferencia harmadik napja különleges ívet rajzolt fel: a teológiai alapvetéstől a tárgyi, akusztikai és vizuális formákon át, az egyházi művészet teljességéig vezette el a hallgatóságot. Az előadások sora alátámasztotta, hogy a szakrális tér megújítása nem pusztán technikai, hanem
spirituális és teológiai kérdés is.
„A szakralitás nem az időtlenség, hanem az időben megélt folytonosság”
A nap tematikája a szakralitás dinamikus értelmezése köré rendeződött. A hangsúly mindvégig azon volt, miként tud az egyház liturgikus, tárgyi és épített világa úgy megújulni, hogy közben megőrzi identitását. A szakralitás itt nem statikus állapotként, hanem élő folyamatként jelent meg: cselekvésben, alkotásban, fényben és hangban újraszülető valóságként. A szekciók közös nevezője az az építtetői szemlélet, amely egyszerre tiszteli a hagyományt és teret enged a mai megformálásnak. Az előadások nem csupán műtárgyakat, technológiákat vagy restaurátori döntéseket mutattak be, hanem egy egységes szellemi vízió részeit: hogyan lehet a liturgia tere, tárgya, hangja és fénye újra a hit látható és hallható kifejezője a 21. században.
A nap nyitóelőadását a megújuló esztergomi Szent István Bazilika plébánosa, Dr. Török Csaba tartotta, aki a szakralitás és a hagyomány fogalmát bontotta ki teológiai mélységében. Beszédében Jákob álmától és a csipkebokor történetétől egészen az újszövetségi „szegletkő” metaforájáig – vezette le a szent hely értelmét. Kiemelte: a szakralitás nem pusztán egy tér fizikai elkülönítettsége, hanem az isteni jelenlét folyamatos cselekvésben megújuló tapasztalata. A liturgia – mondta – nem lezárt esemény, hanem mozgás, amelyben a közösség újra és újra megszenteli a teret. Török atya külön figyelmet szentelt annak a gyakorlati dilemmának, amely az egyházmegyei székesegyházak felújításakor rendre előkerül: hogyan őrizhető meg a szent tér történeti rétegzettsége anélkül, hogy elveszítené a liturgia szolgálatának élő funkcióját. A „steril megőrzés” és a „túlzott korszerűsítés” két szélsősége között a helyes út – hangsúlyozta – a megtestesülés teológiájából vezethető le. Ahogyan Krisztus valóságosan testté lett, úgy a hit is testhez, anyaghoz, térhez és hanghoz kötött valóság. A templom így nem csupán szimbolikus tér, hanem az isteni és emberi találkozás konkrét színtere.
A plébános szavaiból kirajzolódott az a szemlélet, hogy a szent tér szentsége nem elszigeteltségéből fakad, hanem abból, hogy ott történik meg az isteni cselekvés. A liturgia során az anyag, a fény és a hang mind az isteni jelenlét eszközeivé válnak – a megtestesülés folytatásává az Egyházban. Ez a gondolat adta meg az egész nap teológiai alapritmusát: a szakralitás nem zárvány, hanem élő, mozgó, közösségben megélt valóság. E gondolatív a következő előadásban, Gelley Kristóf és Mátyás Zoltán iparművészek bemutatójában nyert kézzelfogható formát. A két alkotó – akik a veszprémi Szent Mihály Főszékesegyház liturgikus tárgyainak megtervezéséért és kivitelezéséért feleltek – olyan átfogó koncepciót mutatott be, amelyben a forma, a funkció és az ikonográfia teljes egységben működik. A liturgikus eszközök – tabernákulum, oltár- és körmeneti keresztek, gyertyatartók, kelyhek, kancsók, pásztorbot, evangéliumoskönyv-borító – nem önálló tárgyakként, hanem egy nagyobb, organikus rendszer részeiként születtek.
Az alkotók megfogalmazása szerint a munkájuk során a Gestalt-pszichológia alapvetését követték, miszerint az egész több, mint az őt alkotó részek összessége – vagyis a tárgyak együttese maga a mű. A szentély pilléreinek negatív formáját emelték át vezérmotívumként, így az épített tér arányai visszaköszönnek az aranyozott, finom felületű tárgyakban. Az anyagválasztás (rézötvözet, nikkelréteg, kézi mattítás, aranyozás) és a gótikus mérművet idéző gránátköves díszítés olyan „kortalan jelenlétet” teremt, amelyben a tárgy egyszerre tűnik ősi és mai alkotásnak. Az ötvös, fémműves iparművészek előadása mögött érzékelhető volt az a gondolat, amely a nap mottójává is válhatott volna: a szakralitás nem az időtlenség, hanem az időben megélt folytonosság. A liturgikus művészet itt nem pusztán kézműves munka, hanem teológiai kompozíció, amelyben minden részlet a liturgia egészét szolgálja.
„A szent tér nem megőrizni való múlt, hanem életre hívott jelen”
A nap következő előadásában Wölfinger Barnabás üvegtervező iparművész vezette be a hallgatóságot a főszékesegyház üvegablakainak világába. Munkája nem csupán a régi műtárgyak megőrzéséről szólt, hanem egységes, egymással harmóniában lévő szakrális alkotások megteremtéséről. A restaurálás során külön figyelmet kapott a háborús sérüléseket szenvedett Walther Gida-ablakok megóvása, amelyek a 20. századi magyar üvegművészet fontos darabjai, ugyanakkor az igazi művészi kihívást az jelentette, hogy a főszékesegyház koncepciójához illeszkedően szülessenek üvegablakok, köztük a Szent Mihály arkangyalt ábrázoló monumentális üvegkompozíció.
Wölfinger előadásában elmondta, hogy a cél nem az volt, hogy a múlt stílusát ismételje, hanem hogy annak szellemiségét folytassa. Az új ablakokban a fény nem díszítő elem, hanem teológiai motívum: „Az üveg egyszerre határ és átjáró: elválaszt és összeköt, a fény pedig maga válik teológiai üzenetté.” A Szent Mihály-üvegablak – a főszékesegyház védőszentjét idézve – a győzelem és a megváltás szimbóluma lett: a mennyei fény diadala az anyag felett. A művész munkássága így hidat képez múlt és jelen között: miközben megőrizte a történeti Walther Gida-ablakok üzenetét – új, karakteres vizuális és spirituális nyelvet teremtett a főszékesegyház számára. Az eredmény nem csupán restaurálás, hanem megújulás: a fény újjászületése a liturgia szolgálatában.
A délelőtti szekció záró három előadása a szakrális tér hangzó és plasztikai dimenzióját tette érzékelhetővé. Homolya Dávid, orgonaművész és nemzetközi orgonaszakértő az orgona újjáépítésének és elhelyezésének kérdéseit mutatta be: miként szolgálhatja a hangszer egyszerre a liturgia funkcióját és a tér akusztikai adottságait. A főszékesegyház orgonája – mint elmondta – nem csupán zenei eszköz, hanem a tér hangzó arculata, amely meghatározza a szertartások ritmusát és közösségi identitást formál. Most Balázs harangszakértő előadásában a „hangzó örökség” kérdéskörét tárta fel. A harangok a város és a liturgia közös időmérői: egyszerre jelölik a szertartás kezdetét, az ünnep ritmusát és a közösség határait. A bemutatott tervezési és hangolási folyamatból kitűnt, hogy a régi és új harangok harmonizálása a városi hangkép szintjén is kihívás.
A délelőttöt Varga Ferenc szobrászművész zárta, aki a főszékesegyház új szobrainak teológiai és művészeti koncepcióját ismertette. Munkái nem díszítőelemek, hanem a tér teológiai struktúráját hordozó, beavató felületek. A szobrok anyaghasználata és arányrendszere tudatosan illeszkedik a liturgikus mozgásokhoz és a zarándok útvonalához; a plasztika így nemcsak látvány, hanem rítust támogató jelenlét. A harmadik nap délelőtti szekciója tehát a szakralitás dimenzióit járta végig: a teológiai reflexiótól a tárgyalkotásig, a fénytől a hangig, az anyagtól a mozgásig. Minden előadó – más-más területről közelítve – ugyanahhoz a felismeréshez jutott el: a szent tér nem megőrizni való múlt, hanem életre hívott jelen. A szakralitás nem lezárja a történetet, hanem folyton újrakezdi – minden liturgia, minden alkotás, minden megszólaló hang által.
„A keresztény remény nem díszít, hanem alakít”
A délutáni program a teológiai reflexiók után az egyházi építtetői szerep, az intézményi örökség és a gyűjteményi megújulás kérdéseire irányította a figyelmet. A szekció előadói mind azt vizsgálták, miként válhat az egyházi művészet és intézményrendszer a hit tanúságtevő formájává. A délutáni előadások szervesen folytatták a délelőtti gondolatmenetet: a szakrális tér megújításától eljutottunk a közösség, a szolgálat és a kulturális örökség megújításáig.
Elsőként Dr. Udvardy György érsek atya szólt az Egyház építtetői szerepéről. Előadásában a „kő és lélek” összefonódását hangsúlyozta: az anyag és a szellem, az emberi kéz munkája és az isteni gondviselés együtt építik a szent helyeket. Érsek atya kifejtette, hogy az építkezés sohasem pusztán fizikai tevékenység, hanem a teremtés folytatása, amelyben az ember Isten munkatársává válik. Az építtető felelőssége nem az, hogy falakat emeljen, hanem hogy lelket adjon a térnek – fogalmazta meg gondolatát. Hangsúlyozta: a veszprémi várnegyed megújulása sem önmagáért történik, hanem azért, hogy a hit tanúságtétele a térben is tapinthatóvá váljon. A liturgikus funkció, a hitélet és a közösségi jelenlét csak akkor valósulhat meg, ha a hely maga is tanúságot tesz arról, amit az egyház hirdet.
A veszprémi érsek szavaihoz szorosan kapcsolódott Dr. Takáts István helynök előadása, aki a liturgia és a funkció kapcsolatát vizsgálta teológiai és művészeti nézőpontból. Kiemelte, hogy a liturgikus tér nem csupán keretet ad a szertartásnak, hanem maga is kegyelmi közeg, amelyben az üdvösség története folytatódik. Az építészeti és művészeti megújulás így nem díszítés, hanem teológiai állásfoglalás. A keresztény remény nem díszít, hanem alakít: formát ad annak, amit a hit láthatóvá kíván tenni – mondta. A helynök rámutatott, hogy az egyház minden korban új nyelvet keres, hogy kifejezze ugyanazt az örök üzenetet. A mai liturgikus terek felújítása ezért nem múltidézés, hanem az élő hagyomány továbbírása – a kor eszközeivel, de ugyanazzal a hittel.
A teológiai és spirituális dimenziók után Dr. Karlinszky Balázs, a Főegyházmegyei Könyvtár és Levéltár igazgatója adott betekintést az intézményi háttér megújulásába. Előadásában azt hangsúlyozta, hogy a várnegyed nemcsak építészeti, hanem szellemi központ is, ahol a tudományos kutatás és a lelki örökség egymást erősítik. Különösen fontosnak nevezte a digitalizációt, a korszerű feldolgozási módszereket és a tudás átadását, amelyek révén a múlt értékei a jövő generációi számára is hozzáférhetővé válnak. A levéltár nem a múlt raktára, hanem az emlékezet élő szövete – mondta az igazgató, érzékeltetve, hogy az archívumok és gyűjtemények feladata nem csupán őrzés, hanem az értelmezés és a közvetítés is. Kiemelte, hogy az egyházi örökség akkor teljes, ha a tudomány, a hit és a művészet közös nyelvet találnak benne.
A szekciót Dr. Nagy Veronika, a Boldog Gizella Főegyházmegyei Gyűjtemény igazgatója zárta, aki a gyűjteményi és kiállítási projektek „Work in progress” szemléletét mutatta be. Előadásában hangsúlyozta, hogy a múzeumi munka nem lezárt folyamat, hanem állandó párbeszéd múlt és jelen között. A Biró–Giczey Házban 2025 nyarán megnyílt „Bogáncs és liliom – Magdolnák virágai” című új kiállítás ékes példája annak, miként lehet a történeti tárgyakat a kortárs interpretáció eszközeivel megszólaltatni. „A műtárgy csak akkor él, ha valaki kérdez tőle” – mondta, utalva arra, hogy a látogató aktív részvétele teszi teljessé a kiállítás üzenetét. Nagy Veronika kiemelte: a gyűjtemény célja nem pusztán bemutatni, hanem értelmezni az örökséget, új perspektívát kínálva az egyház kulturális szerepéről.
A délutáni előadások közös üzenete az volt, hogy a megújulás nem egyszeri aktus, hanem folyamat: építés, tanúságtétel és közösségi részvétel egyszerre. Érsek atya szavaival élve: a megújult várnegyed nemcsak kőből, hanem hitből épül. A nap második felének előadói mind ugyanarra a következtetésre jutottak: a kulturális örökség nem statikus gyűjtemény, hanem az elmúlt korszakokból fellelhető értékek felhasználása mindennapjainkban. Az egyház mint építtető és mint őrző egyszerre szolgálja a múlt méltóságát és a jövő reményét.
Az 1000 év öröksége háromnapos konferencia ezzel teljes képet adott: minden előadás más nézőpontból mutatta be a veszprémi várnegyed megújítását, rávilágítva ezzel a projekt komplexitására. Jól érzékelhetővé vált a feladat összetettsége, ugyanakkor az is, hogy számos, egymástól eltérő szakma összehangolt együttműködésével minden részletre kiterjedően, mégis átfogó kép alapján, egységes irányvonalak mentén újul meg a történelmi városrész. A rendezvény a veszprémi várnegyed megújulásán túl annak is tanúságtétele volt, miként őrizhető és formálható tovább az a szellemi és művészeti hagyaték, amely ezer éve ad otthont a hit, a tudás és a kultúra találkozásának.
Ha tetszett a cikk, és szeretnél előfizetni magazinunkra, itt teheted meg.
