A finn Aalto University Design Leadership professzorával, számos design tematikájú alapmű szerzőjével, Guy Julierrel a MOME-n beszélgettünk annak kapcsán, hogy átvehette az egyetem tiszteletbeli doktori címét. A professzor képviselte tudományterülethez és az őt laudáló Szentpéteri Mártonhoz – aki az Octogon hasábjain pár évvel ezelőtt kérdezte őt – fűződik az egyetem designelméleti doktori programjának akkreditációja. Interjú!
Gratulálok a tiszteletbeli doktori címéhez, amit november 4-én vehetett át! Milyen érzés a MOME-től kapni ezt az elismerést?
Köszönöm szépen. Nagyszerű, nagyon örültem neki. Évek óta járok ide, Szentpéteri Mártont is nagyon régóta ismerem és azt látom, hogy a MOME egy nagyon ambiciózus, lendületes egyetem. Amikor anno először jártam itt, számos nehézséggel kellett megküzdenie az egyetemnek, most pedig itt ülünk ebben a vadonatúj, nagyon mai épületben, jó ezt látni.
Elég régóta jár Magyarországra, kutatásainak fókuszában is a spanyol mellett a magyar design helyzete állt az átmenet időszakában. Honnan ered ez az érdeklődés?
Miután művészettörténészként végeztem a Manchesteri Egyetemen, el akartam menni Amerikába egy évre. Akkor komoly vízumkérő lapot kellett kitölteni, amiben igen kacifántos kérdéseket tettek fel, olyanokat, mint „tagja voltam-e a Kommunista Pártnak”? Ekkor villant át az agyamon, hogy mennyire nem ismerjük a vasfüggöny túloldalát, mekkora választóvonal húzódik a Kelet és Nyugat között. Ez időben már a spanyol politikai átmenet hatásait kutattam és hasonló módon kezdtem vizsgálni Magyarországot is, amikor az 1980-as évek végén először idejöttem. Nagyon sokrétű volt itt az átmenet, egyfajta változás a változásban, hiszen akkortájt épp az egész világ átalakulóban volt. Egy nagyon tiszta designnal találkoztam akkor, ami még nem tudta eldönteni, hogy milyen irányba induljon el: nemzetközi, hagyományos vagy helyi hatások jelenjenek meg benne.
Manapság is foglalkoztatja a hasonló átmenetek vizsgálata esetleg más országokban vagy területeken?
Akár Finnországon belül is jelentős különbségeket találunk a nagyvárosi és a nagyon gyéren lakott vidék designkultúrája között. De itt ilyen jellegű átmenetről nem beszélünk. Inkább olyan átmeneti kérdések érdekelnek, hogy például miként léphetünk át egy karbon-semleges világba.
Úgy gondolom, ma a designnak ilyen és ehhez hasonló kérdésekkel kell foglalkozni, hogy miként kezelhetjük a globális kérdéseket, mint például az elöregedés vagy a migráció.
A designkultúra miként foglalkozhat a migráció kérdésével?
Korábban alapvetően egy irányból, nyugati perspektívából kezeltük ezt a folyamatot és ma egyre inkább arra van szükség, hogy meghatározzuk, milyen speciális igényei vannak a világ különböző pontján levő kultúráknak. Egyre inkább a helyi jellegekre és a történeti formációkra kell figyelnünk, hogy megértsük, a design szerepét Latin-Amerikában, a Közel-Keleten, vagy bárhol a világban. Hívhatjuk ezt antiglobalizációnak, de inkább térbeliségről vagy akár külön idejűségről van szó. Megfigyelhetjük, hogy egyes társadalmak miként fejlődnek, vagy éppen nem fejlődnek, esetleg a nyugati felfogáshoz képest más módon teszik-e azt. El kell engedünk a hitelesség kérdését, hiszen az számos síkon mozoghat.
Miként kapcsolódhat össze a design a fenntarthatósággal? Idáig a design alapvetően a fejlődésről, a termelésről, a fogyasztásról szólt, mi lesz a szerepe a jövőben?
Ha figyelembe vesszük a fenntarthatóságot, a nem-növekedést, akkor a designnak egy lényeges paradigmaváltáson kell keresztül mennie, ami együtt jár számos egyéb változással, így például a társadalmi hálózatok átalakulásával. Mindenképpen szükség van a változásra, mert nem gondolom azt, hogy majd megjelenik valami öko-modern-technológia, ami mindent megold helyettünk és eléri, hogy a globális átlaghőmérséklet-emelkedés 1,5 fok alatt maradjon. Ennél átfogóbb változást kell elérnünk, amit leginkább az életmódunkkal kell kezdenünk. Ehhez szükséges egy aktív, cselekvő design megléte, ami segíti a tervezhetőséget, hogy ne ijedjünk meg a változásoktól. A probléma az, hogy az ilyen nagy világtalálkozókon, mint a mostani COP26 klímacsúcson egyezmények és ajánlások születnek, de ezeket nagyon nehéz a mindennapi életre lefordítani, hogy konkrétan mit jelenthetnek, milyen kölcsönhatásokat indíthatnak el. A design szerepe épp az lenne, hogy ezeket az ok-okozati összefüggéseket jól és érthetően ábrázolja, milyen hatással lehet például, ha visszafogjuk a repülést és inkább vonatra szállunk, ennek pedig milyen következményei vannak a városi terek elrendezésére.
A mi szerepünk ezeket a jelenségeket, az adatokat érthetően modellezni.
Lehet azonban egy olyan szerepe is a designnak, hogy az embereket az önálló cselekvésre ösztönözze. A Covid alatti lezárások idején például nagyon sok aktív kis közösség szerveződött Nagy-Britannia szerte, lezárták az utcákat, hogy a gyerekek nyugodtan játszhassanak.
Aktív kezdeményezője volt Leeds-ben a városi részvételi tervezés programjának elindításában. Milyen tapasztalatokat tudna megosztani például a mostani budapesti kezdeményezésekhez?
Az emberek alapvetően nincsenek tudatában a cselekedeteik erejével. Nem gondolnám, hogy az emberek alapból passzívak lennének, hanem inkább nem tudják, miként kell az ilyen szerveződéseket elkezdeni.
Abban kell segíteni az embereket, hogy rájöjjenek, miként tudják a készségeiket kihasználni.
Nem nekünk, kívülről jövőknek kell megmondanunk, hogy mit és hogyan csináljanak, hanem nekik kell megtalálni az utat.
Mivel foglalkozik manapság a helsinki Aalto Egyetemen?
Kutatásvezető vagyok, sok diák, ifjú kutató munkáját segítem. De az érdeklődésem leginkább a designkultúra és a fenntarthatóság összefüggése felé fordul. Egy könyvet szeretnék írni a témából, ami gyakorlati és nem elméleti, kritikai oldalról közelítené meg a design kérdéskörét. Szintén érdekel az „érték” kérdése is, amit a design szempontjából eddig a pénzügyi megközelítés, az ár-érték aránya alapján mértek. Épp azt szeretnénk megtalálni, hogy milyen más szempontrendszer szerint lehetne mérni a design értékét.
Miként hat a Covid járvány a designkultúrára?
Nyilvánvalóan mélyen hatott a kreatív és kulturális szférára a járvány, de talán a legnagyobb kérdés, ami ennek kapcsán felmerült, hogy miként tudjuk és mennyire szükséges fenntartani azt a megszokott modellt úgy, ahogy eddig fogyasztottuk a kultúrát, jártunk múzeumokba vagy néztünk előadásokat. Milyen egyéb modellek létezhetnek erre? A másik, amit tapasztaltam – legalábbis Finnországban és Nagy-Britanniában –, hogy a turizmus jelentős visszaesésével egyre inkább előtérbe helyeződnek a helyi jelenségek és ezáltal újra kell definiálnunk ezeket. Hiszen például nem ugyanazt jelenti Lappföld egy dél-finnek, mint egy kínai turistának.
Ha tetszett a cikk, és szeretnél előfizetni magazinunkra, itt teheted meg.
