Budai viszonylatban is rendkívül meredek kaptató vezet fel Turányi Bence munkájához. Erről szóló írásunkat a 104-es, 2013/2-es lapszámunkból közöljük.
„Azt ismered, hogy egy pasi kiesik az ötvenedik emeletről? Miközben zuhan, azt mondogatja, hogy nyugtassa magát: eddig minden rendben, eddig minden rendben, eddig minden rendben... Nem a zuhanás számít, hanem a leérkezés.” – idézet Mathieu Kassovitz, A gyűlölet (La Hai ne) című, 1995-ben készült filmjéből.
Esküszöm, nincs semmiféle tudatos szerkesztői megfontolás, kódolt véleményalkotás abban, hogy az elmúlt lapszámok szinte mindegyikében megjelent olyan magyar épület, ami lejtőn állt, vagy éppen szakadék szélén egyensúlyoz. Nem politizálunk, egyszerűen csak így jött ki a lépés.
Budai viszonylatban is rendkívül meredek kaptató vezet fel ehhez a Turányi Bence építész tervezte családi házhoz. Az épület valódi pozícióját azonban nem is innen, hanem a főútról lehet igazán látni, főképpen ősszel és télen, amikor a fák lombjai nem takarják ki a meredélyt. Egy régen felhagyott művelésű kőfejtő tetején, egy szabálytalanul lehasogatott falú, harminc méteres szakadék szélén áll a ház, ami ráadásul nem a hegytető, hanem inkább csak egy kiszögellés. Valódi kihívás ez a pozíció, ami valódi építészt kíván.
A döntések és választások sora a szintvonalakkal párhuzamos telepítésnél kezdődött. Noha ez a szerkesztés leszűkíti a házat övező teret a hegy felőli oldalon, ugyanakkor maximalizálja a kert méretét, illetve ennek a telepítésnek köszönhetően a ház hosszanti frontjával fordulhat a panorámára. Ráadásul ezen a zártabb, szűkebb térfélen nem pusztán homlokzatból plasztikusan kiugrasztott lépcső kelti fel a figyelmünket, hanem az a hasítékszerű, szinte egy avantgárd modernista geometrikus alakzatra emlékeztető ablakajtó megoldás, ami lenyűgöző, egyedi, nagyszerű építészeti fogásként jelenik meg.
Bár a klasszikus modernizmus, az avantgárd képzőművészet és építészet hagyományát említem, ugyanakkor egy másik tradíció még erősebb analógiaként fogalmazódhat meg. Az emeletenként egymáson, tisztán, logikusan elmozduló tömegeket, illetve ezt a szűk platót elnézve hirtelen napjaink japán lakóházai, a foghíjakba, apró sarkokon épülő Fujiwarramuro Architects, Atelier Tekuto, vagy éppen Sou Fujimoto házak jutnak az eszembe. Fizikai értelemben korlátos, filozófiai, szellemi értelemben viszont korlátlan dimenziók.
Mintha az ifjú Turányi is a szikláról nyíló végtelen tér, és a telek szűk fizikai tere közötti feszültséget hívná alkotótársul. Egyfajta átvitt értelmű sziklamászás ez, ahol a hegyormok, szakadékok, hasadékok, völgyek szédítő méretei között a mászó azt az egyetlen kicsi, tökéletes fogást, azt az apró kapaszkodót keresi, amin a lábát és kezét használva megtámaszkodhat. Egyetlen ideális megoldás van. A helyes választás, a jó döntés pedig kizárólag a mászó, esetünkben az építész alkotó figyelmén, koncentráltságán, és tudásán áll vagy bukik. Ezekben a kifeszített, beszorított helyzetekben ismerszik meg a jó építész. A tervezők és munkatársai ebben az esetben nagyszerűen egyensúlyoztak. Házuk határtalanul megkapó.
Tervezés: 2009
Bruttó szintterület: 600 m2
Tervező: T2a Építész Iroda
Építész munkatárs: Pinczés Éva
Belsőépítészet: Láng Imola
Statika: Kulcsár Béla
További képek a cikk végén található galériában!
Ha tetszett a cikk, és szeretnél előfizetni magazinunkra, itt teheted meg.
