Inkább csak keretként értelmezték a tervezők a ház anyagszerűségét

A Nagykovácsiban található ház tetején a légies fehér korlátpálcákkal körülvett terasz különös módon kapcsolják egybe a klasszikus modern építészetet a kiskertek házikóival. Erről szóló cikkünk a 167-es, 2021/3-as lapszámunkból közöljük.

• Szöveg: Götz Eszter
• Fotó: Danyi Balázs
• Olvasási idő: 3 perc

Nagykovácsi az ország legnépesebb zsáktelepülése. Közel van Budapesthez, mégis nyugodt a környezet, fenséges rálátással a Szénások karéjára, megtoldva a tájvédelmi körzet különleges növényvilágával – nem csoda, hogy 2-3 évente akár ezerrel is nő a lakosok száma. A völgy és a hegyoldal egyelőre megbirkózik a szaporodó házakkal és lakóikkal, és bőségesen kínálja az inspirációt – már ha élnek vele. Nem feltétlenül; ha ma körülnézünk Nagykovácsi utcáin, a falusi háztól a műkővel burkolt kockáig, a kalyibától a palotácskáig bármit megtalálunk. Akár egymás mellett is, mint a Hóvirág utcában nemrég elkészült családi ház közvetlen szomszédságában: egyik oldalon egy fatornácos kis hétvégi ház, másikon az a minden helyet kihasználó, a hegyoldalból kimagasló, élénk színével is feltűnő típus, amiről sehogy sem értjük, hogy a környék összképét és az érvényes szabályokat egyforma hévvel tiporva hogyan kaphatott építési engedélyt.

A hegyoldalba simuló ház az utcáról földszintesnek tűnik

A Biri Balázs és Szabó Levente (Hetedik Műterem) által tervezett családi ház a település szélén a pilisi lenre emlékeztet, arra a kis sárga virágú cserjére, ami a világon egyedül a környező dolomitos lejtőkön él meg: nincs rajta semmi feltűnő, mégis megakad rajta az arra járó szeme. A ház arányai, kontúrjai, a domboldalba simuló két szintje, és a tetején a légies fehér korlátpálcákkal körülvett terasz különös módon kapcsolják egybe a klasszikus modern építészetet a kiskertek házikóival. Tervezői számára igazi álomprojekt volt: külföldről hazatelepülő megbízójukkal már néhány vázlat után értették egymást, nem okozott gondot a távolság, gyorsan ráhangolódtak egymás gondolkodásmódjára. Meg is látszik a házon, hogy elkerülték a szokásos kényszerű kompromisszumok. Mindenütt a nagyvonalúság, a megengedő egyszerűség uralkodik, valami egészen finom, szemérmes költőiséggel fűszerezve, ami a tájba simuláson túl az ismétlődő ritmusokban, a dísztelen felületekben és az anyagok egymásra reagálásában is megmutatkozik.

A ház legfőbb ékessége a két szintet megkoronázó tetőterasz

Az aszfaltozatlan, nyáron poros, télen sáros, keskeny erdőszéli csapásban végződő utca és a kert között csak egy alacsony, fémkeretbe foglalt léckerítés jelöli ki a határt. Az előkerten túl hófehérre vakolt, lapostetős, az utcával párhuzamosan elnyúló földszintes tömböt látunk, melynek homlokzatát két, aszimmetrikusan elhelyezett, padlóig érő, fakeretes üvegfelület és két ajtó nyitja fel. Az ablakokon át nem csak a belső térbe látunk, de azon túl a tájra is, és ebből rögtön érzékeljük, hogy a ház alig állít akadályt a kilátásnak: anyagszerűségét a tervezők inkább keretként értelmezik.

A faburkolatú terasz oszlopokon álló, könnyed pergolatetővel nyúlik be a kertbe

Az utcáról nézve a puritán tömeg egyetlen ékessége a tető egyik felét elfoglaló terasz, amiből lentről csak a kerítéslécek ritmusát ismétlő hófehér fémkorlátot látjuk. A főbejárat azonban nem közvetlenül az utca szintjén nyílik, hanem a kertkaputól meredeken lefelé vezető, nyersbeton felületekkel körülvett lépcső végén, ami fölött kecsesen ível át maga a ház tömbje. A lépcső alján nemcsak a házba léphetünk be, de egyből a kertbe nyúló faburkolatú teraszra is, ami azt sugallja, hogy a kert nem része a háznak, hanem sokkal inkább egyenrangú partnere. Kívül falécekből komponált árnyékoló, keskeny oszlopokkal tornáccá formált, faburkolatú teraszsáv, belül finom tölgyfa elemekkel keretezett hófehér felületek – ez a világos-sötét váltás egymáshoz hangolja a kint és a bent fényviszonyait, sehol nincs túl erős direkt napfény, de mindent átjár a természetes megvilágítás.

Így olvad egybe a táj és a belső tér, amit az alaprajzi elrendezés is segít. A földszinti konyha-nappali és a dolgozószoba, az emeleten a hálók, a fürdő és az önállóan is használható, szeparált kis apartmanrész – ennek ad saját megközelíthetőséget az utca felőli bejárat – mind a kert és az alatta húzódó völgy felé néznek, míg az utcai frontra a kiszolgálóhelyiségek és a közlekedők kerültek. A két szintet tölgyfa lécekkel félig leválasztott belső lépcső köti össze, ennek az alig érzékelhető térelválasztónak a ritmikája hasonló a kerítés és a tetőterasz korlátjának kiosztásához.

Konyha, folyosó, nappali és lépcsőház: a földszint sokfunkciós központi tere

Ezek a rejtett kapcsolatok teszik igazán áttetszővé a kompozíció egészét. Ugyanígy a lenti nappalit az emelet fogadóterével összekötő lépcső és a ház oldalhomlokzatán a tetőteraszra vezető másik lépcső is – az egyik fa, a másik nyersbeton felületekkel – valami meg nem nevezhető, részint formai, részint aránybeli, de mindenképpen szoros kapcsolatban áll. A puha, természetes fa és a rideg, alig simított beton két végletét a vakolt homlokzat fogja egységbe, az éles kontrasztok elsimulnak, az anyagok egymásra hangolódnak, csöndes és derűs, meditatív keretet kínálva annak, ami a legfontosabb itt: a völgy fölé magasodó hegyek látványának.

További képek a cikk végén található galériában!
 

1 / 12 fotó