Klasszikus és modern üdítő eklektikája egy budapesti lakásban.
Eredetileg anyagi megfontolások miatt döntöttek az „loftosan” szabadon hagyott szerkezetek mellett, a lenyűgöző régi nyílászárókkal és a tulajdonosok személyiségét érvényesüli engedő, nem túlszabályozott berendezéssel viszont olyan üdítő eklektika jön létre a belvárosi lakásban, amit ritkán látni idehaza.
Tágas, galériaszerű nyilvános terek és intim, ugyanakkor funkcionális privát szféra – ezen alapul a klasszikus belváros egyik – mostanra – legimpozánsabb terén elhelyezkedő családi lakás elrendezése. A lenyűgöző, a teljes falon végigfutó eredeti ablaksor egyértelműen a lakás legmeghatározóbb eleme. A fölötte a felújítás során előkerült vasszerkezet, no meg a lakás korábbi, iroda korából itt maradt számtalan gépészeti elem adta az ötletet, hogy nem vesződnek a drága takarásokkal, inkább rájátszanak kicsit az ipari megjelenésre.
Korábban bankfiók volt itt ugyanis, a beosztáson pedig nem is változtattak jelentősen, mindössze a mostani nappaliból távolítottak el néhány falat, a szalagszerű szobákból egyetlen hatalmas teret alakítva ki. A bejárat a korábbi recepció terébe nyílik, amely most a konyhának ad helyet. A tágas, nyílt teret a méretes pult, és az egyébként az egész lakásban egységes, hófehér laminált padlóburkolat uralja.
A világos árnyalatoknak és a jól megtervezett világításnak köszönhetően az udvari helyiség sem sötét, amiben közre játszik a fémsíneken csúszó tolóajtókkal leválasztott, fényárban úszó nappali is. A fényes, hófehér tér galériaszerű hátteret biztosít a lakásban főszerepet játszó műalkotásoknak és számos, műalkotásnak is beillő tárgynak.
Például a gigantikus méretű tömörfa étkezőasztalnak, amelyet egy étteremben láttak meg a megrendelők. Az azt készítő Ferencz Norberttel végül annyira egymásra hangolódtak, hogy több tárgya – a régi bicikliből készített polc és az uszadékfa pad is a tér meghatározó darabja lett.
Az étkező fölötti kristálycsillár és blondel keretes tükör békésen megfér a modern, fémlábú székekkel, minimál kanapéval, vagy épp a szemközti falat díszítő, régi flipper üveg világító dekorációjával. A fehér alap mindezt egységes keretbe foglalja, így vegyes tárgyak nem zűrzavart keltenek, sokkal inkább egyenként az érdeklődésünkre tartanak számot. Persze mindehhez szükség van a tér impozáns méreteire, a végtelenül beáradó fényre és arra is, hogy a sokféleség korántsem jelent zsúfoltságot. Jellemző részlet, hogy a domináns csillár mellett a szoba többi (számos) világítóteste visszafogott, szinte láthatatlan darab.
A nyitott közösségi terekből szűk folyosó vezet a privát szférába, a gyerek-, háló- és fürdőszobákhoz. Utóbbiakban is az ipari stílus dominál metrócsempével, nyersen hagyott vasszerkezetekkel. A tér méretei lehetővé tették, hogy külön fürdőt kapjanak a „fiúk és a lányok”, a nagyobbikhoz tartozó külön vécét használják a vendégek is.
A két bejárat kialakításához szükség volt néhány plusz centire, így a helyiség kissé „belóg” a folyosóra. Ha már így van, a kiugró falszakaszt élénk vörös színnel emelték ki, így a mosdót az is könnyen megtalálja, aki először jár a lakásban.
A lakás legeldugottabb, a folyosó helyett a dolgozóból nyíló helyiségébe került a mondhatni puritán háló. Melegséget adó padlószőnyeg, az ötven centis falba süllyesztett tároló és egy jól elhelyezett Marcel Breuer szék minden berendezés a lélegzetelállító – itt dupla hangszigeteléssel ellátott – ablakok előtt. Van, amit nem érdemes bonyolítani.
Szöveg: Réz Lola
Belsőépítész: Weiner Judit
Fotó: Filep Krisztina
Fotó asszisztens: Besenczi Richard
Ez a cikk nyomtatásban is megjelent az Octogon magazin 120 - 2015/04. lapszámában
A lapszám tartalmából:
Séta Milanóban, Leiviskä-interjú, villák és családi házak
Megnézem Előfizetek
Ha tetszett a cikk, és szeretnél előfizetni magazinunkra, itt teheted meg.
