Két évvel a döntés megszületése után, immár az engedélyezésre benyújtandó látványtervek publikálása kapcsán aztán indulatoktól sem mentes, virtigli vita keveredett a nyomtatott, illetve elektronikus média több szegletében. Pró és kontra aláírásgyűjtő körözvények láttak napvilágot, egyik megbocsáthatatlan építészeti botrányként, másik a kortárs építészet és múzeum megújításának fontos pillanataként aposztrofálta Karácsony elképzelését. Csak vázlatosan: Ráday Mihály városvédő, Entz Géza Antal, Sisa József művészettörténészek, a CentrArt Művészettörténészek Új Műhelye a terv visszavonását követelte írásaiban, míg Rieder Gábor vagy Földes András, illetve az építészek középnemzedéke a koncepciót támogató módon, valamint a múzeum jövőjének új kontextusát keresve fogalmazták meg gondolataikat.

Egyik oldal sem vonta kétségbe, hogy Baán László igazgatása alatt növekedett a látogatószám, a múzeumi funkció kibővítésének kapcsán megfelelő tervet választott a zsűri akkor, amikor egy láthatatlan, térszín alatti bővítés mellett tették le a garast. Ugyanakkor a kritikusok mindazt, ami a bővítésből épületnek látszik, mindazt, ami láthatóvá válik, élesen visszautasították. Ezek közül az egyik egy lejárati felépítmény. Az egység a Dózsa György „autópálya" (© Rieder Gábor) és a Hősök tere sarkára esik, így az Andrássy úttal, a földalatti feljáratával kommunikál. Míg az eredeti tervben üveg kubusként, értsd áttetszőként, láthatatlanként gondolták el ezt az egységet a tervezők, addig az engedélyezési tervben kortárs építészeti formává, szobrászian alakított, feszes tömeggé érett az alakzat. Annyiban mindenképpen helyes döntés ez véleményem szerint, amennyiben így az új egység nem pusztán aluljáró-lejárat, citylight-reklámdoboz, hanem progresszív építészeti mozzanat.

Fontosabb, ugyanakkor nagyobb indulatokat is korbácsolt fel a portikuszhoz vezető, főlépcsőbe vágandó új bejárat kérdése. Karácsonyék jól érzékelték, hogy a két egység összekapcsolása nem pusztán formai probléma. A régi épület és a bővítés kapcsolatát mentális szinten is meg kell teremteni. Egymásba kell növeszteni, egymásba kell szőni a két épületrészt, különben a bővítés csak pusztán a négyzetmétereket növeli, szellemi, kulturális értelemben nem történik semmi. Olyan ez, mint amikor a fát beoltják. Mélyen az élő, régi szövetbe vágnak, hogy az új részt összeforrasszák azzal. Fájdalom és születés. Valamelyest hasonló kapcsolatot teremtenek meg az alépítmény felülvilágítói is, amiken át a mélyből kinézve, mindig az eredeti homlokzat részletei néznek vissza ránk, ám ez a vizuális kapcsolat nem elég. Fizikai, anyagszerű kapcsolatra is szükség van. A lépcsőt megbontó, a lépcső geometriájához képest negatív hasadékforma, a lelépcsőzés ilyen lehetne. Értem a visszautasítást, mely szerint ezzel a megoldással kulisszává fokozódik le az eredeti bejárat, ráadásul a főhomlokzat szigorú egysége is megbomlik, mégsem látok valódi botrányt. Nem érzem a destrukció, a rombolás szellemét. Egy város a műemlékeivel, régi házaival együtt élő organizmus, ami nem pusztán a konzerválást, hanem az új élet, új igények, új korszellem kiáradását is jelenti.

A felelőtlen, cinikus, öncélú, önmegvalósító építészek által már megint megtámadott épített örökség megóvásának bizonyos módja demagógiához vezet. Most úgy állnak a dolgok, hogy Baán László visszavonta a bemutatott elképzeléseket, és azok átdolgozására kérte fel a tervezőket. Vargha Mihályra emlékezve félve mondom, hogy a mai magyar „gödrészet" újabb állomásához érkeztünk. Ahogyan az Erzsébet téri Nemzeti Színház esetében is történt, a külső tényezők erősebbek lehetnek az építészet belső logikájánál.

Ez a város évtizedek óta nem hagyja, hogy a modern, kvalitásos épületek megtanítsák a városlakókat arra, hogy az új is lehet érték. Tény, hogy az elmúlt húsz évben egyetlen világszínvonalú építészeti alkotással sem gazdagodott Budapest. Sem a Szent György téren, sem a Szervita téren, sem a Clark Ádám téren, sem a Várkert Bazárban, sem a Duna felett, sem az Erzsébet téren és valószínűleg a Városház téren sem. Ha a XIX. század végén is hasonlóképpen zajlottak volna a dolgok, akkor most nincs Operaház, Körút, Millenniumi földalatti, Szépművészeti Múzeum, Műcsarnok, nincsenek hidak, egyetemi épületek stb. Egy tehetséges építésznemzedékre fognak úgy emlékezni, hogy tőlük csak tucatszám felhúzott plázákra, rettenetes irodaházakra, lakhatatlan lakásokra tellett. Ez a valódi botrány.

Végezetül. Két évvel ezelőtti cikkemben a jó, széles körű, körültekintően kiírt pályázatot kértem számon a Szépművészeti kapcsán. Ez ugyanis egy-egy koncepció legitimitásának egyetlen záloga. Ha a mostani vitát a pályázat kiírása, majd győztese kapcsán lehetett volna nyélbe ütni, akkor esély kínálkozott volna az eszmecserére, párbeszédre, a félelmek, szorongások kibeszélésére, a frusztráció oldására. Utólag belépni a tervezés folyamatába rosszízű, gáncsoskodó valami, hatalmi játszma. Ha a döntések demokratikusan formálódnak, akkor a vélemények ütközése, a kritika kimondása építi s nem rombolja a döntések érvényességét, az ország intézményeit. Ha másképpen gondoljuk, akkor már csak egyetlen dolgunk van: tiltsuk be az építészetet Magyarországon!

Szöveg: Martinkó József
Nyomtatásban megjelent az Élet és Irodalom  LIV. évfolyamának 12. számában.